Platón is kortárs, ha megszólít

Élettapasztalatom, hogy az anyanyelvű kultúra a legellenségesebb közegben is megtart – mondta Demeter ­Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum új, véglegesített főigazgatója. Erdélyi, azon belül is székely, rockzenét játszik, Platónt olvas, és abból a Romániából érkezett Magyarországra, ahol úgy telnek a hétköznapok, mint egy Örkény-műben. Programja annyira egyszerű, amennyire szükségszerű: erősíteni és élővé kell tenni azokat a hagyományainkat, melyeket egyesek ideológiai vakságból a szemétdombra hajítanának.

Fotó: Mohácsi Árpád László

– Ha jól láttam, még nem tüntettek ön ellen, de aláírásokat sem kezdtek el gyűjteni. Jó vagy rossz ómen ez?

– Tüntetést már akkor kezdtek szervezni, amikor megbízott főigazgatóként kineveztek, de aztán valamiért lehátráltak az ötletről. Most is mozgolódnak, legalábbis bizonyos belső levelezési listákról kapott képernyőmentések szerint tervbe van véve, és megy a hátam mögötti gyalázkodás. A gyalázkodással nem foglalkozom, energiát vinne el, amit jobb célokra tudok hasznosítani. Azért olvasom el egyáltalán az átküldött leveleket, mert hátha megfogalmaz valaki arról az oldalról érdemi kritikát. Tanulni nem szégyen, de ilyennel még nem találkoztam, úgyhogy sajnálom azt a pár percet, amit erre szántam. Az alapállásukat viszont nem értem. Volt mindenkinek egy hónapja pályázatot írni erre a pozícióra. Senki nem vállalta a megmérettetést. Akkor ezt így hogy? Pedig Isten látja a lelkemet, ha valaki jobb pályázatot írt volna, mint én, akkor én lobbiztam volna a legjobban az érdekében, mert abból a magyar kultúra nyert volna.

– Író, rockzenész, politikai elemző – írja Kéket kékért című regényének fülszövegén. Melyik bőré­ben érzi a legjobban magát?

– Most éppen rockzenészként érzem a legjobban magam, végre úgy szól a bandánk – Loyal –, ahogy szerettük volna. Feltölt. Írónak soha nem szerettem lenni. Írni szeretek, elveszni az anyanyelvemben, de még inkább szeretek jó irodalmat olvasni.

– Ha jól olvasom, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) 1954-es alapítása óta ön az első erdélyi, ráadásul székely főigazgatója. Következik ebből valami? Például ennek megfelelően több figyelmet kap majd az erdélyi irodalom, vagy sem?

– Ezt nem is tudtam. De én inkább úgy fogalmaznék: hogy erdélyi és székely vagyok, azt eredményezi, hogy alapállásból nem csak Magyarországban gondolkodom, amikor az irodalommal és a PIM-mel foglalkozom, az országhatár nem képez mentális gátat. Másfelől viszont az, hogy valaki erdélyi, íróként nem érdem. Ettől még kiemelten figyelek Erdélyre és a szívem csücske Székelyföldre, de ehhez nem kell főigazgatónak lenni. Elég, ha az ember szereti a szülőföldjét.

Fotó: Mohácsi Árpád László

– Bár elemzőként hivatásszerűen foglalkozott politikával – Tőkés László európai parlamenti képviselő irodáját is vezette –, mégis filozófusként indult Kolozsváron, ahol szakfolyóiratot is szerkesztett. Azért kezdett el írni, mert elege lett a filozófiából, vagy más motiválta?

– Azért kezdtem el írni, mert rájöttem, milyen jó buli, teljesen kikapcsol, egyszerűen élvezem. A filozófiából később lett elegem, pontosabban nem a filozófiából, hanem a kilóra mért akadémizmusból. Szakmányban soha többé nem akarom űzni, olvasni ettől még olvasok. Csak épp nincs kedvem dögunalmas konferenciákon úgy tenni, mintha ennek az egésznek lenne valami értelme.

– Több interjúban elmondta, nem tekinti magát írónak. Viszont már több regényt írt. Legutóbbi, mágikus realista, Kéket kékért című regénye az 1989-es romániai forradalom idején játszódik a Hargitán. Ez kissé azt is jelzi, hogy mennyire szürreális volt a rendszerváltás, és főleg ami utána következett?

– Élő tévéadásban nézni azt a forradalmat, amely elvileg a te sorsodról szól, eléggé szürreális. Édesapámék gépfegyverekkel nem létező terroristáktól védték a szülővárosom bejáratát, majd hazajöttek fáradtan, és megnézték a tévében, hogy éppen hol tart a forradalom. A Ceauşescu-éra inkább abszurd volt, gyermekként nem is értettem. Ami meg utána következett, tragikomédia, azt meg azért nem tudtam komolyan venni. Mintha az Örkény-összest élnénk Romániában. Kár, hogy erre rámegy Erdély is, ha nem vigyázunk.

– Erdély után milyen volt magyarországi életre váltani?

– Nehéz. Könnyű. Mikor milyen. Otthonról hazajöttem, miközben egyesek idegenként kezeltek. Ráadásul minimális kapcsolati tőkével rendelkeztem (mondjuk, az legalább minőségi volt), nem tudtam régi osztálytársakat, egyetemi évfolyamtársakat, apám barátait, volt kollégát stb. felhívni segítségért. Így legalább az az érzésem, hogy a teljesítményem és a hozzáadott értékem alapján ítéltek és ítélnek meg, nem vagyok senkinek a senkije. A mai napig nem bratyizom sem vezető politikusokkal, sem sztárírókkal, sem zenészekkel. Az ellenzéki hiedelmekkel ellentétben az a közeg és az a szint, amelyben mozogtam és mozgok, teljesítményorientált. Nem nagyon lehet hibázni. Ez jó, mert be tudod mérni, hogy mennyit érsz, mire vagy képes, látod a határaidat. Önnön életeden túlmutató célokért dolgozni szintén jó érzés. A Századvégnél megtapasztaltam, hogy intellektuális szakmunkásként is van helyed a nap alatt. Csapatban dolgoztunk, a nevünk legtöbbször nem is került fel a munkaanyagokra. Ennek ellenére kielégítő látni, hogy van következménye a munkádnak, még ha a csapaton kívül senki nem is tudja, hogy részese voltál a folyamatnak. Az eredmény a fontos. Nem az „én”, hanem a közösség, vagyis a nemzet és a haza.

– Nemrég azt nyilatkozta, a múzeum egyik fő feladata megmutatni, hogy a magyar irodalom nem „halott fehér férfiak” termése. Honnan ered ez a pályázatában is használt kifejezés, és hogyan lehet ezt a feladatot véghez vinni?

– Amerikai egyetemi baromság, eredetileg „dead white dudes” mozgalomként indult, azt hiszem, a Yale-ről, és a heteroszexuális fehér férfiak privilegizált pozíciója ellen küzdenek. Vagy mi. A cél, hogy „a halott fehér férfiak” intellektuális teljesítményeként tekintett nyugati kultúrát leváltsák valami másra, amit multikulturalizmusnak szokás nevezni. Ami ismét csak egy gumifogalom, kontextustól és érdekektől függően adnak neki jelentést, vagyis nem jelent semmit. Következésképpen értelmetlen már maga a vita is. Arra kell figyelnünk, hogy ez az őrület ne gyűrűzzön be ide. Ehhez pedig az kell, hogy beleálljunk a saját kultúránkba, saját h

agyományainkba, erősítsük és élővé tegyük azt, amit egyesek ideológiai vakságból a szemétdombra hajítanának. Élettapasztalatom, hogy az anyanyelvű kultúra a legellenségesebb közegben is megtart.

– A PIM a kulturális finanszírozás aránytalansága, a balliberális művészek felülreprezentáltsága körüli vita egyik fő témája volt. Az ön elődje, Prőhle­ Gergely többször is megnyilvánult ez ügyben, mondván, hogy a gyakorlatukban rendben van. Pedig a programokat átböngészve valóban feltűnt, hogy kevés konzervatív oldalhoz tartozó alkotó kapott lehetőséget az igazán sok embert vonzó programokban. Követte a vitát? Mit gondol róla? Az ön igazgatóságával mi változhat?

– Sok minden keveredik itt, amit a PIM nyakába varrtak. Vannak olyan rendezvények, amelyekre kibérelik az infrastruktúrát, más folyamatoknak csak szakmai lebonyolítóként adunk keretet. De nem is ez a lényeg. A konzervatív alkotónak és a mögötte álló menedzsmentnek – ha van – az a dolga, hogy sok embert vonzzon be a rendezvényekre. Ezen nem segít, ha a balliberális oldalt kitiltanám a PIM-ből. Szóval rá kell tenni a munkát, alanyi jogon nem jár semmi, akár balliberális, akár konzervatív alkotóról van szó. De nyilván az a szándékom, hogy segítsem a kortárs irodalmat. Lehetőségeket teremtek. Hogy aztán azokkal ki hogyan él, az rajta múlik. A magam részéről nem jobboldali vagy baloldali irodalomban gondolkodom, hanem magyar irodalomban.

– Ideiglenes főigazgatóként már volt alkalma átvilágítani a múzeumot, és rengeteg problémát észlelt. A legégetőbb kérdésnek a Károlyi-palota állapotát és az alkalmazottak stagnáló béreit említette egy interjúban. Melyikkel kezdi a működését? Tűzoltás kell bármilyen téren?

– Tűzoltás kell több téren is, de ez a dolgok természete. A bérrendezés tényleg égető kérdés, mert nem fogom tudni ott tartani a jó muzeológusokat, ha ügyfélszolgálatosként a többszörösét kereshetik a jelenlegi fizetésüknek. Úgy tudom, hogy kormányzati szándék is a közalkalmazotti bértábla kiigazítása, szóval előbb-utóbb ez a helyzet is rendeződni fog, de én az előbbire szavaztam, ezért már most megmozdultam. Az ingatlanfejlesztést is el kellene kezdenünk, mert már nem férünk, hál’ Istennek szépen gyarapodnak a gyűjteményeink. Meg van egy rakás dolog, amihez nem pénz kell, hanem akarat, vagy csak simán át kell érdemben gondolni, ezeket is előbbre vettük. Ráadásul a PIM gyakorlatilag egy intézményrendszer, több tagintézménnyel, őértük is felelősséget vállaltam, amikor megpályáztam a főigazgatói helyet. Nem unatkozom.

– Viszont a PIM nem csak irodalmi programok helyszíneként működik, legfontosabb feladata muzeális, hiszen a magyar irodalmi hagyatékot őrzi. Péterfy Gergely író nemrég azt nyilatkozta, hogy ha politikai végrehajtó kerülne a PIM élére, fel­szólítaná azt, akit érint, hogy vonják vissza a múzeumtól felmenőjük hagyatékához fűződő jogait – ő is ezt tenné dédapja, Áprily Lajos és nagyapja, Jékely Zoltán hagyatékával, amit külföldi alapítványnak ajánlana fel. Erről mit gondol?

– A PIM-ben őrzött kultúrkincs nem az enyém, nem a PIM-é, hanem a magyar nemzet öröksége és tulajdona, akár megvásároltuk, akár adományként kaptuk. Azokat a hagyatékokat, amelyek csak letétben vannak nálunk, valóban el lehet vinni. Ennek oka lehet politikai is, vagy bármi más, főigazgatóként minden örökösi döntést tiszteletben tartok, ez szabad ország. Egy dologban biztos vagyok: a PIM-ben a lehető legjobb helyen vannak ezek az értékek. Lelkes, a szakma élvonalához tartozó, nagy tudású muzeológusok vigyáznak rájuk, akiknek ez nem csak munka, jóval több annál. Amint az első – akkor még megbízott – főigazgatói köszöntőmben fogalmaztam: a PIM nem a főigazgató személyéről szól, lett légyen az bárki is. Elsősorban a művekről, tárgyi emlékekről szól, másodsorban az alkotókról, harmadsorban az itt folyó munkáról. A főigazgató személye a leg­érdektelenebb ebben a sorban.

– A múzeumra irányuló feszültebb figyelem ellenére lesz ideje írni? Hát olvasni? Különben mit olvas szívesebben: kortárs vagy klasszikusabb irodalmat?

– Nem a figyelem az akadály, az nem zavar, figyeljenek, ha nincs jobb dolguk. Hanem a munka. Lassan a cigarettáról is le fogok szokni, mert egyszerűen alig van időm lemenni a dohányzóhelyre. Olvasni bármit. Platón is kortárs, ha megszólít, és a velem egyidejű írót is félre tudom tenni, ha untat. Az olvasás nem lóverseny.