A régi Hollywood még ellenáll

Az idei Oscar-díjak Hollywood jelenét és közeli jövőjét mutatják. Az amerikai filmipar zöld utat adott a Netflixnek, és elismeri a közönségsikereket. Igyekszik politikailag korrekt maradni, miközben csipesszel próbálja kihalászni az egyre ritkább eredeti ötleteket.

Alfonso Cuarón, a Roma című film rendezője vár Oscar-szobra elkészültére. Mexikó történelmet írt Fotó: Reuters

Biztosra menni életrajzi filmekkel lehet: 2019-ben a nyolc legjobb filmjelölt közül négynek valós történet az alapja (Csuklyások, Bohém rapszódia, Zöld könyv, Alelnök), de A kedvenc témája is történelmi, hiszen Anna angol királynő udvarában játszódik, a Roma pedig a rendező, Alfonso Cuarón önéletrajzi ihletésű mozija. Marad kettő: a Fekete Párduc, amely Marvel-képregény-adaptáció, illetve a Csillag születik, amely pedig olyan – 1976-os – film remake-je, amely már amúgy is egy 1954-es film újraforgatása volt, csak

Barbra Streisand vagy Judy Garland helyett ezúttal Lady Gagát fedezték fel. Ugyanígy a legjobb színész az lehet, aki (persze maszkmesterek segítségével) minél tökéletesebben utánozza egy egykor élt személy beszédét, gesztusait, hanghordozását (idén Rami Malek Freddie Mercuryként, tavaly Gary Oldman Winston Churchillként).

Hollywoodban jól látható az évek óta zajló válság: nagyítóval kell keresni az eredeti forgatókönyveket. Az amerikai kreatív filmipar egyre kevesebb saját terméket képes előállítani, az idén például bemutatják a francia Életrevalók amerikai verzióját, és a német Toni Erdmannt is újraforgatják az állítólag visszatérő Jack Nicholsonnal. Amikor éppen nincs kéznél átdolgozható európai ötlet, akkor folytatásokat és előzménysztorikat sajtolnak ki magukból, vagy újra elővesznek régi sikereket, hogy a mai generációk ízlése szerint újrahasznosítsák őket. Forog az új Amerikai pszicho, készül a sorozat a Pop, csajok satöbbiből, és lesz új Beverly Hills-i zsaru és Spinédzserek is.

A szakma kettészakadt: vannak a sokat termelő blockbusterek, vagyis kasszasikerek, ezek jellemzően valamilyen franchise-ba tartoznak, tehát például a Csillagok háborújáról vagy Marvel-történetekről húznak le újabb és újabb bőrt, és van a többi film, amelyek nagy rizikót jelentenek egy-egy stúdiónak, hiszen elképzelhető, hogy a kutya sem megy el megnézni őket (sok esetben el sem jutnak a mozivászonig). Így történhetett meg, hogy a Gravitációért már Oscart nyert Alfonso Cuarón a minden lepattanót bevállaló Netflixnek forgatta le dédelgetett filmtervét saját gyermekkoráról.

A Roma fekete-fehér, spanyol nyelven, Mexikóvárosban játszódó, lassú folyású művészfilm. Egyértelműen Oscarra szánta a Netflix, körülbelül 25-30 millió dollárt (7-8,4 milliárd forintot) ölt a marketingbe. Cannes-ból (eddig még) ugyan száműzték a Netflixet, azonban az akadémia elismerte a filmet: a Roma megszerezte Mexikó első Oscarját a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Cuarón is történelmet írt, ő lett az első filmes, aki rendezőként és operatőrként is szobrot vihetett haza. Az elmúlt hat évből ötben a legjobb rendezői Oscart a három mexikói rendező, a „három amigo”, azaz Guillermo del Toro, Alejandro González Iñárritu vagy Alfonzo Cuarón nyerte.

A tavalyi díjátadó a #metoo jegyében telt, sok szó esett a sorozatos szexuális erőszakkal vádolt Harvey Weinsteinről. Az óvatosság máig kitartott, ugyanis John Ottman, a Bohém rapszódia Oscart nyerő vágója például nem merte megköszönni a díjat a filmet rendező Bryan Singernek, akinek pedig állandó vágója volt a Közönséges bűnözők, azaz a kilencvenes évek dereka óta. Singert eltávolították a produkcióból, miután ő is szexuális zaklatási botrányba keveredett.

A politikai korrektségre való görcsös törekvés tönkreteheti magát a versenyt is. A négy színészi elismerés közül most kettőt színes bőrű művész kapott, és a négyből három díj is egy-egy homoszexuális karakter megformálásáért járt. A Bohém rapszódiával persze nem az a gond, hogy homoszexuális énekesről szól, hanem hogy velejéig hazug kirakatfilm, amelyet a Queen többi tagja egyfajta promóciós anyagként hozott létre a saját szájíze szerint, és ezen Rami Malek játéka sem segített.

A Fekete Párduccal sem az a probléma, hogy vállaltan a fekete közösségről és közösségnek készült, hanem hogy a hétszázmillió dolláros bevétele dacára pocsék, elnyújtott mesefilm, melynek jelölése arról szól, hogy az akadémia végre engedett a mindent letaroló szuperhősfilm-őrület nyomásának a népszerűség kedvéért, és nem akart megint „túl fehér” lenni.

Robbant 2015-ben az #oscarsowhite (Oscar olyan fehér) botrány, amikor elsősorban színes bőrű művészek az ellen tiltakoztak, hogy az akkori jelöltek között csak fehér színészek voltak. Azóta a filmakadémia nagyon óvatos: különböző színű-származású színészeket jelöl. Két éve egy meleg fekete fiú felnövéstörténete, az egyébként remek Holdfény, tavaly a kisebbségekről és másságról szóló tündérmese, a sok másik filmet lekoppintó A víz érintése, az idén pedig a rasszizmus csúfságáról szóló tanmese, a Zöld könyv került ki győztesként (kritikánk a 14. oldalon). Két éve 774 új tagot választott tagjai közé a filmakadémia, 39 százalékuk nő, 30 százalékuk pedig színes bőrű volt.

Oscar tehát ha lassan is, de halad a korral, közben pedig próbál úgy lavírozni, hogy mindenkinek megfeleljen. A régi Hollywood még ellenáll. Legjobb filmnek egy régi vágású roadmovie-t választott, ezzel alaposan meglepve a nagyérdeműt. Biztosak lehetünk abban, hogy a Netflix nem éri be ennyivel. Mostantól minden évben jelen kíván lenni a gálán: jövőre mutatják be Martin Scorsese következő filmjét, melyben a mester Robert De Nirót, Al Pacinót, Harvey Keitelt és Joe Pescit rendezi. Talán az idei év csak a bemelegítés volt.