Az emlékezet terei (1.)

Olvassa az ember a Szendrey Júlia végső idejére vonatkozó vagy később ahhoz kötődő dokumentumokat (1867–68), zömmel naplókat és leveleket, és megdöbbenve észleli, hogy egyetlen szó sem esik a kiegyezésről.

Természetesen a hölgyek körében olykor szóba hozván keserves börtönéveit, amelyeket pénzhamisításért – régi magyarul: bankórajzolásért – róttak ki rá, s ahonnan kegyelemmel szabadult. Haláláig hangoztatta, hogy Erzsébet királyné járhatott közbe az érdekében, aki szerelmes volt belé. A sárgult kötetben fekete csipkedarabot találtam, itt van előttem, amíg ilyen-olyan könyvekben Szendrey Júlia verseit, leveleit lapozgatom, és éppen hagyatékának sírnivalóan szegényes listáját próbálom magam elé idézni.

Itt van a régi Pesten a Palotanegyed és a körút felé eső zűrösebb (kávéházas, albérletes) fertály határvidéke, és innen csak pár lépés átballagni a Kálvin, azaz Széna téren, be a várfalak védte öreg városba, előttünk áll a Hét Bagoly-ház a Képíró és a Bástya utca között. Ahol „minden” költő, beszélyeivel házaló vidéki úriember és családtalan egyetemista megszállt darab időkre, afféle „hotel garni”, amelynek emeletéről, midőn Kisfaludy Károly lakott itt, bizony női kacagások is hallatszottak, később viszont az ifjú Vajda Jánosnak mennie kellett lakbérfizetési problémákból kifolyólag. Ha igaz. Kié volt a ház? Szendrey Ignácé. Ez viszont biztosan igaz. Előttem egy két-három éve megjelent könyv: Bagolyröpte Pest felett

– Szendrey Júlia nemzetsége. Buza Péter helytörténeti remeklése: egy házról és lakóiról meg olyanokról, akik ezekhez a lakókhoz valahogy kapcsolódnak. „Időben” a legutolsók: Mambrini Daisy Dortmundból, Szendrey Júlia ükunokája, egy vak szót nem tud magyarul, és annak a Tóth Józsefnek a leszármazottai valahol Budán, aki fiatal rajongóként naponta átjárt a Zerge utca 3.-ból a halálos beteg asszonyt látogatni, ápolni és szeretni, s akire a végső órában kéziratos hagyatékát rábízta Petőfi Sándor özvegye.

No de itt van egy 2016-os könyv is: „Naponként árvább” a címe – Szendrey Júlia naplója, Ajkay Alinka és Szentes Éva kiadványa, számottevő mennyiségű első kiadású szöveget is gondozva. És íme egy – zavarba ejtő – kötet tavalyról: Szendrey Júlia Családi levelek. Ez valójában korrekt életrajz és alapos pályakép, Petőfi Sándor feleségéé. Ratzky Rita műve, aki már a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként sem tett keveset a költő és kora és kultusza – hagyományának – ápolása érdekében. És végül: Szendrey Júlia összes verse, 2018. A fiatal kutató, Gyimesi Emese által gyűjtött és feldolgozott „anyagot” a Kortárs Kiadó jelentette meg pár héttel ezelőtt.

Amikor a napokban szóba hoztam Horváth Bencének, a kiadó igazgatójának, hogy egy nagy könyvüzlet utolsó darabját vettem meg: zavartan, mint aki maga sem hiszi, azt válaszolta, hogy készül is már az új kiadás… Távol álljon tőlem, hogy leltárt készítsek, de azért több, mint meglepő ez a – hogy is mondjam – „redivivus”. Szendrey Júlia újjászületése. Az irodalom élete és az irodalom története nem szűkölködik meglepetésekben, de azért… hogy (némileg túlzóan fogalmazva) a 2018–19-es magyar könyvpiac „ne tudjon betelni” Szendrey leányasszony költészetével és annak familiáris „vonatkozásaival”… Amelyről másfél száz éven át tudni éppen tudott, de tudomásul venni nemigen akart. Akiről megelégedett avíttas pletykák, rajongó és rágalmazó legendák forgalmazásával.

Mert egyben áll itt és most irodalom és történelem, helytörténet és nemzeti mitológia. Itt – ha tetszik –, a nem létező Zerge utcában. Meg a szomszédos utcácskákban, ahol a muskátlis ablakok és a kései estében döngve becsapódó kapuk mögött titkokat fürkész az utókor, ahol idillek és tragédiák zajlottak. Hiszen végül is akkor és úgy érezzük magunkat otthonosnak a magunk világában, ha igyekszünk minél jobban megismerni azt a helyet, amelyet a sors kijelölt számunkra. És ráadásul ezek a kései nyomozások – tűnjenek bár olykor erkölcsileg kevéssé igazolható leskelődésnek – a mindennapi életnek éppen az eltitkolt intimitásait célozzák meg. A mindennapi életnek azokat a személyes tereit és eseményeit, ahova, ha rólunk van szó, olykor még magunk se szívesen pillantunk be és vissza.

Ugyanakkor még ezeknek a titkolt belső tereknek az eseménytörténetei is „korfüggőek”. Olvassa az ember a Szendrey Júlia végső idejére vonatkozó vagy később ahhoz kötődő dokumentumokat (1867–68), zömmel naplókat és leveleket, és megdöbbenve észleli, hogy egyetlen szó sem esik a kiegyezésről. A magyar történelem egyik legnagyobb eseményéről. Pedig ennek a sokszereplős, szomorú színjátéknak a résztvevői kiemelkedő értelmiségiek, sőt nincs köztük olyan, akinek a „nagytörténelemhez” ne lett volna nagyon is így vagy úgy köze. Itt van Júlia sógora, Gyulai Pál, ­Júlia második férje, Horvát Árpád, aki a honfoglaló vezér után másodikként kapta Magyarországon ezt a keresztnevet. Sőt még Petőfi Zoltán is, akit mindenhol úgy fogadtak, kocsmában és bordélyban, mint március idusának leghitelesebb örökösét, hiszen atyja, a legnagyobb magyar költő a forradalom éjszakáján és mámorában nemzette őt…

És mi most úgy hallgatózunk az időtől bezárt ajtók mögött, véletlenül elénk került papirosokat zizegtetve, sírkertek neszeit figyelve, hogy szemünk előtt azok a korok is ott élnek, amelyek a szobákon kívül és a kis utcákat elhagyva és persze a személyes időkön túl „azóta” lezajlottak. Mai otthonosságunk érzetét éppen ez a kettősség erősíti: a nyílt terek történelmének és a zárt szobák történeteinek együttes jelenléte. Az önmagukba zárkózott hajdani sorsok és a magányosságba rejtőző lelkek ezen a nagy freskón kell hogy megtalálják a végleges helyüket.

Folytatjuk