A Vörösmarty Mihály-fiúgimnáziumban érettségiztem, Budapest VIII. kerületében, a Makarenko utca 11.-ben. Nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy a szomszéd házban, a Zerge utca 13.-ban halt meg száz évvel korábban Petőfi Sándor (majd Horvát Árpád egyetemi tanár) felesége, Szendrey Júlia. Semmiféle késztetés nem volt kamaszos lelkivilágomban és a közelben lakó osztálytársaiméban sem, hogy a környék múltja valamennyire is foglalkoztasson bennünket. Legfeljebb talán annyira, hogy a Nemzeti Múzeum mögötti focizások és tekergések során, a háborúra emlékeztető főúri kastélyok romjainak tőszomszédságában eszünkbe jutottak a múzeumkert rácsain túl golyózó Pál utcai fiúk. De arra már vén fejjel jöttem rá, hogy a golyókat „einstandoló” vörösingesek bizony ide jártak, ahova mi, a Zergei utcai főreálba.
Mit sem tudtam Krúdy Gyuláról ekkortájt, arról meg végképp nem, hogy a nyírségi homokról a fővárosi flaszterra lépve egyenesen ide ballagott, a Zerge utcába, és éppen a 13.-ba, hogy kibérelhesse Szendrey Júlia valamikori lakrészét egy elviselhetetlenül kényelmetlen dívánnyal a mindent átható káposztaszagban, és hallgathassa a szobaasszony végeérhetetlen rágalomáriáit a „feleségek feleségéről” („…a legromlottabb nő volt, akit valaha ismertem…”).
Fogalmam sem volt arról, hogy Krúdy helyi ismereteinek zömét egy Benedek Aladár nevű – ekkorra már lényegében elfeledett – költőtől szerezhette egy pálinkamérésben a Főherceg Sándor téren egy gyönyörű, noha boglyas hajú zsidó lány kecsein merengve, vagy a Majlandi veteránhoz címzett korcsmában, olyan öregek között, akik még ismerték Petőfi Zoltánt is, a „gazdag Szendrey” unokáját; akit itt terítettek ki 22 évesen a Sándor és Ősz utca sarkán egy nyomorúságos bérleményben, miután megírta önmaga gyászjelentését – Zsoltnak keresztelve végelgyengült porhüvelyét.
Arról meg honnan tudtam volna, hogy a ravatalos fényképet egy Moszkvában (!) élő úrhölgy hitelesíti 1899-ben? Hogy a régi idők festéséhez még egy ecsetvonást tegyek, hadd említsem meg az Ivkov-féle kocsmát is, szemben a piaristákkal, átellenben Mikszáth utolsó lakhelyével, egysaroknyira gimnáziumunknak ma már (újra) Horánszkyra keresztelt utcájától, ahol minden ál- és zugköltő megfordult, és amelyet ábrázolt – legendaként és bűzös valóságként – Benedek Aladár és Petőfi Zoltán is. S most, hogy a minap antikváriumban hozzájutottam Benedek Aladár sk. dedikált Újabb költeményeihez 1867-ből (Júliának talán már egy évet sem engedélyez a méhében pusztító rák), előttem a legendás költő, akinek a neve sem volt valódi, aki hosszú haját lobogtatva lóháton járta az országot előfizetőket gyűjtvén.