Az emlékezet terei (2.)

Ebbe is beleérezhetünk valami misztikumot: valaki fölbukkan, egy műalkotásban mindent elmond a világról, amit fontosnak vél, azután eltűnik.

Fotó: Lali Forrás: Mafab

A hetvenes évek közepén a Kortársnak voltam rovatvezető szerkesztője – bár lélekben, hajlamaimat és barátaimat (és a korszellemet) követve már a Mozgó Világ felé „húztam” –, és itt találkoztam össze egy „névtelen”, azaz publikáció nélküli kortársammal, bizonyos Pethő­ Györggyel, a nagy „magyarnemzetes” alapító unokájával, aki kézirattal fordult hozzám. Közelről volt a címe, és irodalmi forgatókönyvnek álcázta magát, és levett a lábamról. Egy névnap történetét idézte meg, rekonstruálta, képzelte el, s mindezt együtt, bizonyos Szendrey Máriáét. Időpont 1866. szeptember 8., a helyszín: Rózsahegy. Azt tudtam, hogy a címadó fiatalasszony Petőfi özvegyének fiatal húga és Gyulai Pál felesége, de gyanútlanságomban, pironkodva emlékezem, még azon is elmerengtem, hogy a nevezettek hogyan is kerülhettek Rózsahegyre, amelyről annyit tudtam, hogy a világ végén, valahol a Vág felső folyásánál fekszik, és Ružomberok néven volt mindig is tót város.

Butaságomat tájékozatlanságom és a vonatkozó helynév téves magyarítása menti. Szendrey Ignác írja Mari lányának 1864. június 24-én: „A Rosenhügel kerti lakot tegnap csakugyan megvettem…” Aztán rá két hónapra: „A Rózsahegyen bútorozgatok lassan, lassan; beszereztem eddig: kis asztal – 3 db ócskát; sifon – 2 újat, 1 ócskát; székeket különféléket – 24 újat, 16 ócskát stb.” Ha a Rosenhügelt – szabatosan – Rózsadombnak fordítjuk, akkor azonnal „helyben vagyunk”, a Mechwart liget fölött, a mai Buday László utca 5/A alatt, ahol persze ma már nyoma sincs semmiféle nyaralónak, erdőnek és szőlőnek. És a legkevésbé a Szendrey família nyomainak.

Itt zajlik le a névnapi délután és éjszaka, amely rokoni kedélyességből drámai kuszaságba, majd tébolyba fordul, és az ünnepelt döbbenetesen váratlan halálával zárul. A forgatókönyvet Elek Judit vitte filmre 1983-ban Mária-nap címmel. Ami ritkaság: egy remekműből egy másik művészeti ágban is remekmű született. Máig emlékezetes a szöveg, és ma is felejthetetlen vizuális és szellemi élmény a film. És ezóta nem hallok semmit az íróról. Nem publikál a későbbiekben, évtizedek óta – napokig érdeklődtem utána – nem tudni róla. És ebbe is beleérezhetünk valami misztikumot: valaki fölbukkan, egy műalkotásban mindent elmond a világról, amit fontosnak vél, azután eltűnik.

De hát nem emlékeztet ez a különös sorsképlet a darab szereplőire? Ők a maguk megélt valóságában a történelmi időn kívülre szorulva élik az életüket: élik és pusztítják a maguk és a többiek életét, hogy egy kitalált és teremtett művészi pillanatban az emlékezetnek ugyanegy terébe kerüljenek. Hogy a csöndjeiket elbeszélhessék, és a végső pusztulás felé siettessék magukat. Mindenki – Júlia és Mari, Gyulai, Petőfi István és a második férj, Horvát Árpád – megszállottan gyűlöl és szeret, szerepet játszik, és gyónni kényszerül, az öreg Szendrey a vénség magányába merevedik, egyszerre kívül és belül a nagy rokoni színjátékon; amely éppen az intimitása és idilli közegének zártsága révén válik igazán elviselhetetlenné, a háttérben a két igazi főszereplővel, vádlóval és vádlottal, „a” Petőfivel és „a” Zoltánnal. És ki hallja meg manapság itt, ezen a „helyen”, a Margit körúti zajgásban a másfél száz évvel ezelőtti őszi est tücsökciripelését, elhaló zongorahangját, ki tudja megidézni azt a gyönyörű barna szappant, amellyel Mari mossa Júlia haját, Árpád szemüvegét, István neuraszténiás pipafüstjét, a cefrésbödön fölött zúgó darazsakat s az erdőben szekérre lódított kolerás tetemet…?

Ha talán nem váltam is „Júlia-fanná” – a múlt alakjai és eseményei meg a jelen között mindig lappang valami halvány irónia –, azóta sem „szabadulok tőle”. De a családjától sem. Hosszú esszét írtam az említett filmről, megkíséreltem magam is „rekonstruálni” bizarr belviszonyaikat egy beszélyfélében, és a legújabb irodalmi lexikonban magamnak igényeltem Sz. Júliát, P. Istvánt és P. Zoltánt mint „szócikket”. És megveszek, elolvasok minden róluk szóló könyvet, értekezést. És minden új ismeret egyre mélyebbre húz ebbe a nem is oly távoli korba (dédöreganyám, akit kamaszként még ismertem, ekkortájt született).

És ebben az örvényes mélységben minden együtt van – ugyanúgy, mint a jelenben. Olvasom Szendrey Júlia (meg Petőfi István és Zoltán) verseit, és próbálom „elhelyezni” őket a korban – hogy mi is a viszonyuk témában, stílusban és színvonalban Aranyhoz vagy Vajdához, Tompához vagy – akár – Lisznyai Kálmánhoz. Netán indokolt-e – korunk hangjára figyelve – Petőfi özvegyének írásos dolgait a „feminista” irodalom előjeleinek tekinteni. Altató, Oh jer! oh jer, Őnekik jobb – versek címe, verstöredékek utalószavai ezek, ám a cetliken más is olvasható: „Kallerné elvitt varrni 3 tarka dunnacihát.” Meg bevásárlási lajstromok: dióolaj, 2, spongya, 5 r. grádli (?), viaszpommade, 1 heklizett rekli, spenat, dunavíz, kis gyereknek blousera…

Poklok és lírai fohászok, a mindennapi élet legapróbb elemeinek és eseményeinek véletlenül megmaradt dokumentációja, fellengző mondatok és a testiség működésének rejtőzködő titkai, esendő tárgyak emlékei és a kultúra csúcstermékei, effélékből állnak össze azok a szövegtelevények, amelyek valahogy megtalálják az útjukat a jövendő felé. Lelkek vallanak öntudatlanul vagy akaratuk ellenére, és rajzolnak korszakot, teret meg időt, amikor azt hiszik, hogy csupán a mindennapi élet viteléhez vagy a családi kapcsolatok szinten tartásához szolgálnak szerény információkkal. És éppen ez a „szándékolatlanság” az, ami olyan lenyűgöző az utókor elvarázsolt olvasója számára.

Vége