Keresd a kertet!

Szíriában keresztény missziót teljesítő nemzetközi szerzetesközösséget hozott létre, de a 2011-ben kitört háború alapvetően megváltoztatta a világot körülötte. Agnes Mariam de la Croix melkita nővér akkor új hivatásra talált, békemozgalmat indított, és humanitárius segítséget szervezett. Nobel-békedíjra jelölték, a radikális terrorszervezetek kiemelt célpontjává vált. Ma a legnagyobb szíriai segélyszervezet vezetője.

Fotó: Teknős Miklós

– Mi az első személyes emléke a háborúból?

– A bejrúti lázadás 1956-ból. Négyéves voltam, Libanonban nőttem fel. Nem értettem, mi történik, édesapámat is meglőtték, a karját gránátrepeszek fúrták át. Emlékszem, ahogy a kórházban néztem a kötést rajta. A városba bevonult az amerikai tengerészgyalogság, minden sarkon katonák álltak. Odafutottam az egyikhez, szalutáltam neki, kaptam tőle egy cukrot. Később, az 1975-ös libanoni háborúban körülöttünk hullottak a bombák, az egyik a kertünkbe is becsapódott. Akkor mindennapos élményemmé vált a háború.

– Milyen gyerekkora volt?

– Boldog és felhőtlen. Anyám hat gyermekét veszítette el, nagy várakozás előzte meg az érkezésemet, a szüleim a tenyerükön hordoztak. Önző és elkényeztetett gyerek lettem, nem érdekelt mások véleménye. Ez fontos előzménye a későbbi megtérésemnek.

„Hippi voltam”

– Mikor lett önből istenhívő ember?

– Már háromévesen az voltam. Emlékszem egy családi találkozóra, a tengerparton játszottam, majd ebéd közben mindenkit megőrjítettem a kérdéseimmel. Honnan van ez a nagy víz? Ki tette bele a sót? Ki mozgatja a hullámokat? Nagymamámnak elfogyott a türelme, és rám kiáltott: hogy kérdezhetsz ennyi butaságot? Isten tette! Megszeppenten elhallgattam, de attól a pillanattól kezdve számomra nem volt kérdés Isten létezése.

– Mivel foglalkozott, mielőtt apáca lett?

– Hippi voltam.

Fotó: Teknős Miklós

– Úgy érti, hosszú hajú, nem dolgozó, csavargó fiatal?

– A legjobb iskolákba jártam, francia neveltetést kaptam. Tizenöt évesen elvesztettem apámat, aki akkor még csak 49 éves volt. Úgy éreztem, ez nem igazságos. Fellázadtam a világ ellen, elmentem a hippikkel, akik vándorlásuk során gyakran megjelentek Libanonban. Beálltam az egyik csapatba. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot hozzá, de elhagytam a családot, az országot, mindent. Pénz és csomag nélkül indultam velük, csak a bibliámat vittem magammal. Indiában kötöttünk ki. Útkereső, istent kereső időszak volt az életemben. Egy idő után felerősödött bennem az az érzés, hogy nekem valami más dolgom van. Sugallatot kaptam: keresd a kertet! Az üzenet az isteni kertre utalt, a kármeliták rendjére. Hazatértem. Libanonban egyetlen kármelita közösség volt, egy spanyol szervezet, szigorú, zárt rend. Tizenkilenc évesen jelentkeztem a kolostorba.

– Hogyan birkózott meg a szabályokkal? Hajnali ébresztő, kemény fizikai munka, szigorú napirend, ez elég nagy váltás a hippi életformához képest.

– Még ahhoz is engedélyt kellett kérni, hogy egy pohár vizet igyak. A kolostort vezető spanyol Tereza nővér a lelkianyám lett. Ha ő nincs, nem tudtam volna végigcsinálni a noviciátus három évét. Közben elég jó kiképzést kaptam, és a tanulást később is folytattam, amikor már nem lett volna kötelező. Az elöljáró titkára lettem, és 22 évig ott éltem.

– Hogyan került Szíriába?

– A libanoni háború után valaki egy restaurálásra szoruló szentképet hozott a kolostorba, egy 1,8 méter magas festményt. Ikonfestészetet is tanultam, ezért a perjel rám bízta. Szakértőket hívtam, elkezdtük felújítani, közben kiderült, hogy a festék alatt másik réteg is van. Három éven át tartott a festmény megtisztítása, ugyanis öt réteg volt egymás alatt. Az utolsó IX. vagy X. századi lehetett, egy antiókhiai témájú freskó levonata. Míg a képhez tartozó információkat gyűjtöttem, megismertem az antiókhiai kereszténységet. Libanonban akkor nagyon sok keresztény ember élt, ők a környező országokból menekültek el. Miközben a kép üzenetét próbáltam megfejteni, az járt a fejemben, hogy ha eljutok a közös gyökereinkhez, talán tehetek valamit a többi keresztény ember jelenéért és jövőjéért. Azt hiszem, megértettem, mire szól a hivatásom, eljött az idő, hogy a saját missziómat kövessem. Engedélyt kértem az elöljáróimtól, hogy kereshessek egy üresen álló, szabad kolostort.

A félretájékoztatás hullámai

– Amelyet Szíriában talált meg.

– Először Libanonban kerestem, távoli, elzárt helyeken, végül Szíriába érkeztem. A Feldarabolt Szent Jakabról nevezett Mar Jakub-kolostor az V. században épült, a falai romokban álltak.

A püspök engedélyével nekiláttunk a felújításának. A munkára különböző projekteket szerveztem, minden feladathoz sikerült támogatót is találni. A munka 1994-ben kezdődött, a püspök 2000-ben hagyta jóvá a közösségünk megalapítását. Az újjáépített kolostor mellé 2007-ben zarándokokat fogadó hotelt építettünk, ott évente 25 ezer látogató fordult meg.

– Ezt a munkát szakította félbe a szíriai háború.

– Az arab tavasz eseményei távolinak tűntek, nem gondoltuk, hogy ami Líbiában történik, az Szíriában minket is elérhet, de a véres összecsapások egyre terjedtek. E-mailt kaptam egy francia segélyszervezettől, hogy írjam meg nekik, pontosan mi történik, és mit gondolok az eseményekről. Elkezdtem információkat gyűjteni, szemtanúkat kerestem, túlélőkkel beszéltem. Miközben gyűltek az információk, egyre többet gondolkodtam azon, hogy a nagy hírtelevíziók miért adnak 24 órán keresztül szíriai híreket. Minél többet tudtam, annál egyoldalúbbnak ítéltem a tájékoztatást. Két hét után megírtam, amit összegyűjtöttem, 12 oldalas cikk lett belőle. Azt a címet adtam neki, hogy Szíria a félretájékoztatás hullámaiban. Az írást elküldtem szerkesztőségeknek is, felkapta a világsajtó, vezető anyag volt a legnagyobb hírportálokon. Hirtelen népszerű ember lettem. Három nappal később egy francia pap nyilvánosan számonkért engem, milyen alapon ártom bele magam a politikába. Azután egyre többen támadtak a nyilvánosság előtt, szörnyű gyalázkodás indult ellenem. Az sem számított, hogy minden állításomat tények támasztották alá. Beszéltem egy libanoni atyával, kérdeztem, mit csináljak most. Azt válaszolta, nővér, te nem vagy újságíró, ne akard megírni, mi történik, hagyd az újságírókra.

– Megfogadta a tanácsot?

– Igen. Elmentem a Vatikánba, jóváhagyást kértem a bíboros atyától, aztán meghívtam 16 újságírót Szíriába. Belga, német, olasz, francia és mexikói katolikus szerkesztőségeket és persze a meghatározó nagy lapok munkatársait kerestem meg. Rájuk bíztam, válasszák ki, hová akarnak menni, segítünk, csak jöjjenek, és tegyék a dolgukat. Vezető hír volt 2001 novemberében a darai mészárlásnak nevezett esemény, sokan ehhez kötötték a szíriai háború kitörését. A beszámolók azt terjesztették, hogy Aszad elnök irtja a népét. Az általam hívott újságírók viszont a saját szemükkel látták, hogy civil ruhás, az arcukat maszkkal eltakaró emberek gyilkolnak. A Vöröskereszttől kapott adatokból pedig kiderült, hogy az áldozatok nagyobb része rendőr. Libanonban sajtókonferenciát rendeztünk, ahol elmondtuk, mit láttunk. A konferencia után felhívtak a katari emírségből, azt ígérték, új kolostort, templomot, magas pozíciót adnak nekem, csak fogjam be a számat.

– Mikor kezdett segíteni a háborús területeken élő lakosságnak?

– Szíriában nem volt karitász, felajánlottam a nemzetközi segítő szervezetnek, hogy létrehozzuk a helyi egységet, de nem kaptunk választ. Homsz városban közben túszul ejtették a keresztényeket. Később hetvenezer embert üldöztek el a környékről. Láttam, hogy a segélyszállítmányok nem oda érkeznek meg, ahol a legnagyobb a szükség. Akkor úgy döntöttünk, mi magunk kezdjük el a humanitárius munkát.

Mozgalom az erőszak ellen

– Hogyan láttak hozzá?

– Kara városában kezdtük, ez egy kisebb település egyórányi autóútra Homsztól. A szerzetesközösségünk tagjai Pakisztántól Venezueláig nyolc országból érkeztek, így sok helyen voltak barátaink, akiktől támogatást kértünk. Megkaptuk az első konténereket, 2011 és 2013 között a kolostor egyéni akciói jelentették a humanitárius segítséget a térségben.

– Hogyan vészelte át a kolostor a harcokat?

– Amikor a háború odaért, találat érte a tornyot, de csak por hullott ránk, a másfél méter vastag falak megóvtak minket. Az éjszakákat sokáig föld alatti bunkerben töltöttük, aztán 2012-ben ellenzéki erők szállták meg a települést. Két őrszem jött a kolostorba, figyelmeztettek, azonnal meneküljek az asszisztensemmel együtt, mert el akarnak minket rabolni. Akkor elhagytuk a térséget. Két évig egyáltalán nem mehettem vissza. Kara felszabadítása után azonban rövid időre hazalátogattam.

– Hogyan történt, hogy Nobel-békedíjra jelölték?

– A libanoni sajtókonferencia után Mairead Corrigan Maguire Nobel-békedíjas ír asszony meghívott Belfastba. Találkoztam az ír miniszterelnök-helyettessel, több miniszterrel és egyházi vezetővel, akkor beszéltünk a megbékélési mozgalom elindításáról. Később több politikus felkeresett. Szíriai értelmiségiek kérték, hogy a békefelhívást megszövegező tanácskozásukat fogadjuk be a kolostorba. A mozgalom 2013 januárjában indult el, több mint ezren írták alá a nyilatkozatot, miszerint bármi történik is, ők nem alkalmaznak erőszakot. A mozgalom az ország területének egészében megjelent.

– Csalódás volt, hogy a Nobel-békedíj 2014-es átadó ünnepségén végül nem ön vehette át az elismerést?

– Nem. Számos kitüntetést kaptam már, de ezek egyike sem rólam szólt. A jelölésnek köszönhetően sok embert megismertem, komoly kapcsolatokra tettem szert, és nagyon komoly segítséget kapott az ügyünk. Számomra abban állt az elismerés, hogy támogatják a segítő programjainkat.

– Mit jelentett ez a gyakorlatban?

– Előbb egy, a dán kormány által támogatott egyházzal kerültünk kapcsolatba, azután az ENSZ különböző szervezeteivel, európai és amerikai fejlesztési alapokkal, a toledói karitásszal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal és más szervezetekkel is. Sok programunk indult. A magyarok segítségével Aleppó közelében kórházat bővítettünk, és mozgó orvosi rendelőt indítottunk a falvakba. Ma már nyolc mozgó orvosi rendelőnk járja a vidéket. Van népkonyhánk is, amely 25 ezer embernek ad meleg ételt. Vannak műhelyeink, teherautóink, traktoraink, működik a varrodánk és a gyertyakészítő üzemünk. A kolostor köré szerveződött Mar Jakub-közösség irodái Karában, Homszban, Aleppóban és Damaszkuszban is jelen vannak. A szervezésben és az adminisztrációban százan dolgoznak, mindenkit beszámítva pedig 1300 alkalmazottunk van. Már nemcsak segélyezünk, hanem az újjáépítést segítjük, és jelentős beruházásaink is vannak. Elsősorban olyan helyeken dolgozunk, ahová mások nem jutnak el. Ahogy felszabadul egy település, mi azonnal megjelenünk ott. Küldetésünk a megbékélés és az újjáépítés szolgálata.