Nótatemető emberek

Aki húsz percben mondja el azt, amit két percben is el lehet mondani, az más szörnyűségekre is képes.

Amikor irányíthatom az érdemi munkát, mindig előre felkészülök, vázlatot készítek, tárgyilagos és rövid értekezleteket tartok. Lelki szemeim előtt lebeg a bölcs mondás: Aki húsz percben mondja el azt, amit két percben is el lehet mondani, az más szörnyűségekre is képes. Persze néha hagyni kell a kibeszélést, a gőz kiengedését, vannak kollégák, akik húsz percben szeretik hallatni a hangjukat, többször szót kérnek, közbevágnak. Kedvelt személyes névmásuk: én.

A leggyakoribb érv a nem lehet. Az, hogy valamit miért nem lehet megtenni. Hogy miért? Nincs rá felhatalmazás, előírás, szabály, megszokás, módszer, lehetőség, energia. Ha mindez van, akkor még bejöhet a mások érzelemvilága (mit fognak mondani, gondolni), esetleg az időjárás vagy a „nemzetközi helyzet” (amelyről tudjuk, hogy fokozódik).

Bemutatok egy ilyen „nemlehet”-embert. Konferenciát szervezünk, kirakosgatom egyetemi kiadványainkat, hogy a résztvevők lássák és vásárolhassanak belőle. A „nemlehet”-ember arca elfehéredik. Ezt nem lehet. Miért nem lehet? Ez nem szabályos. Miért nem szabályos? Hát a számlaadás… Ez valóban így van, könyvet csak számlával lehet eladni. Csakhogy ott van a táska mélyén a számlatömb. A „nemlehet”-ember nem annak örül, hogy végre van egy kezdeményezés, hogy megpróbáljuk népszerűsíteni egyébként láthatatlan és az is lehet, hogy népszerűtlen könyveinket, hanem görcsbe rándul: ezt nem szabad, nem lehet.

Mi konkrétan belepusztulunk az óraterhelésbe. Van vagy kéttucat-féle képzésünk, az órarendünk kiismerhetetlen képlet. A sokféle képzés között vannak hasonló, de nem azonos tantárgyak. Ilyenkor praktikus lenne órákat összevonni.

A kolléga szól: Azt nem lehet. Miért? Nem ugyanaz az óra! Persze, hogy nem ugyanaz, de én tanítom mindkettőt, az egyiken van három hallgató, a másikon négy, a harmadikon öt, mégiscsak jobb lenne, ha egyszerre tartanám tizenkét főnek. De nem lehet, mert nem azonos a kreditszám. Tudom, hogy nem azonos a kreditszám, de akkor majd a vizsgán az egyik csoportnak könnyebb kérdéseket teszek fel. Nem szabályos, nem lehet más típusú képzéseket ugyanarra az időpontra tenni, az elektronikus tanulmányi rendszer sem engedi… Ezt én is tudom, de mint említettem, így gazdaságosabb lenne a működés. Nem lehet.

Siránkozás az értekezleten, hogy nincs technikai eszköz, nincs papír, nincs függöny az ablakon, viszont nagyon sok az óra. Viszont vannak elbocsátások, nem lehet fölvenni új embereket, még több lesz az ellátatlan óra. Javaslat: szüntessünk meg szakirányokat. Akkor kevesebb lesz az óra. De akkor kevesebb lesz a hallgató is. Ha kevesebb a hallgató, újra lesznek elbocsátások. Eddig nem jutnak el.

Nem lehet, nem tudunk többet tanítani. Pedig lehetne tananyagot átszervezni, szakirányok egyes óráit összevonni, együttműködni más intézetekkel.

Panaszkultúra, kóros elzárkózás a változtatástól. Kommunikációs autizmus. A „nem lehet” életérzés rendkívül ragadós. Közösségeket, intézményeket akadályoz meg a működésben és az esetleges irányváltásban. Kevés az olyan ember, aki arra vállalkozik, hogy miként lehet valamit megoldani. Előkerül az ősi bölcsesség: Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha pedig akad ilyen ember, akkor a „nemlehet”-emberek lefékezik, elveszik a kedvét. Ady pontos látleletet ad az efféle sorsra hivatott emberről, magyar „Messiásnak” nevezi őket: „Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett”.