Siránkozás az értekezleten, hogy nincs technikai eszköz, nincs papír, nincs függöny az ablakon, viszont nagyon sok az óra. Viszont vannak elbocsátások, nem lehet fölvenni új embereket, még több lesz az ellátatlan óra. Javaslat: szüntessünk meg szakirányokat. Akkor kevesebb lesz az óra. De akkor kevesebb lesz a hallgató is. Ha kevesebb a hallgató, újra lesznek elbocsátások. Eddig nem jutnak el.
Nem lehet, nem tudunk többet tanítani. Pedig lehetne tananyagot átszervezni, szakirányok egyes óráit összevonni, együttműködni más intézetekkel.
Panaszkultúra, kóros elzárkózás a változtatástól. Kommunikációs autizmus. A „nem lehet” életérzés rendkívül ragadós. Közösségeket, intézményeket akadályoz meg a működésben és az esetleges irányváltásban. Kevés az olyan ember, aki arra vállalkozik, hogy miként lehet valamit megoldani. Előkerül az ősi bölcsesség: Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ha pedig akad ilyen ember, akkor a „nemlehet”-emberek lefékezik, elveszik a kedvét. Ady pontos látleletet ad az efféle sorsra hivatott emberről, magyar „Messiásnak” nevezi őket: „Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett”.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!