A fatányéros és a flekken – mint láthatjuk – lehetett egyazon sült, de lehetett más, hiszen régiónként változott, hogy melyik alatt pontosan mit értettek: a sütés vagy a tálalás módját. Van azonban egy pecsenye, amelyet szintén erdélyi fatányérosként emlegettek, mégpedig az egykor híres szenensült. A források alapján nyilvánvaló, hogy az erdélyi fatányéros útja a XIX. században kétfelé vált: rostélyon sütötték a szászok, szenen a székelyek (birka- és ürühúsból). A szenensült lényege, hogy a húst nem rostra helyezik, hanem közvetlenül a parázsra.
A Friss Ujság névtelen szerzője 1926-ban – a Kisemberek háza tája című rovatban – arról panaszkodik, hogy egyetlen magyar ételt sem hamisítottak meg olyan sokszor és olyan sokféleképpen, mint a szenensült fatányérost. Leginkább tenyér nagyságú és tenyérvastagságú vesepecsenye, sertéspapszelet vagy ürücomb való hozzá. A hússzeleteket előző este borssal behintve és egymásra rakva, hűvös helyen kell érlelni (nyáron faluhelyen a kútba engedték), de sózni nem szabad.
„A szenen sütés a világ legegyszerűbb sütése, éppen ezért a legnehezebb. Nem kell hozzá sem nyárs, sem edény. Nagy hasáb fákat összerakunk a szabadban, és ha egy halom parázs, kék lánggal égő szén marad, erre a halomra oldalt rárakjuk a húsdarabokat (de sohasem hamuba!), előtte gyengén sózzuk. A nyers hús kioltja az izzó szenet, olyankor fantasztikus ízeket szív magába, különös, csípős ízt kap…” – írja a szerző.
A szenen sütés ma már ismeretlen, de a tordai pecsenyének is vége, hiába szerepel még az étlapokon. A tordai pecsenye egykor országos hírű volt. Flekken módra készült, általában csontos, bőrös, szalonnás húsból. A leölt malacot két napig a város környékén található sós tavakban és sós vízzel megtelt aknákban áztatták, ettől a hús porhanyóssá vált, ez tette tordai pecsenyévé. Aki adott a konyhára, Tordán még a XX. század elején is a sóbányából vitte haza a sós vizet, hogy megfelelő legyen a pecsenyéje. A bőrös húst beirdalták, úgy pácolták.
A maga idején ilyet lehetett enni a tordai vásár lacikonyháin (Orbán Balázs is megemlékezik róla). Gyertyán vagy tölgy parazsán sütötték, fűszer nem került rá, csak só. Így van rendjén. Akinek van fogalma a pecsenyékről, jól tudja, hogy a parázs felett megsütött hús önmagában olyan jóízű, hogy a fűszerek – például a fokhagymázás – csak rontanak rajta. Manapság aztán minden előfordul tordai pecsenye fedőnév alatt: pácolják tejben, forgatják paprikás lisztbe, hintik borssal, elősütik, aztán párolják, ízesítik szerecsendióval, mustárral, vagy éppen sült hagymát halmoznak a tetejére. Ide jutott a tordai pecsenye.
