A Mansfeldet halálra ítélő tanácsot a pályáját szabósegédként kezdő Vágó Tibor vezette, aki csak egy évvel azt követően szerzett egyetemi végzettséget, hogy 1956. júliusban megválasztották legfelsőbb bírósági bírónak. Tanácsvezetőként végrehajtott, halálos ítéletekkel zárult megtorló perekben a másodfokú eljárások során tíz vádlottat sújtott a legsúlyosabb büntetéssel. Mindannyiukat kivégezték. Vágó egészen a rendszerváltásig a Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírája, egyben párttitkára volt. A Mansfeld-ítélet kapcsán egy nem sokkal az 1990. január 4-én bekövetkezett halála előtt adott interjúban azzal védekezett, hogy a fiatalember sorsát a bírói tanácsban helyet foglaló négy népbíró döntötte el, akik „be voltak gerjedve mozgalmi elkötelezettségükből”. Tény, hogy a jogvégzett tanácsvezetőnek ugyanúgy egy szavazata volt az ítélet meghozatalakor, mint a laikus bíróknak, de tekintélyével hathatott rájuk. Vágó azt viszont elismerte, hogy bár véleménye szerint „az ítélet törvényes volt, […] mai szemmel nagyon szigorú”. Mansfeld Péter büntetése a szocialista jogrendszer keretében értelmezve is súlyosan aránytalan volt, még akkor is, ha a másodfokon „ítélkezők” visszaesőnek tekintették. Halálra ítélése és kivégzése csakis a forradalmárok megbüntetésére irányuló politikai szándék által motivált megtorló gépezet sajátosságainak figyelembevételével értelmezhető. Ahogy a perek56.hu-n olvasható: „Mansfeld halálra ítélésének és kivégzésének legfőbb célja azoknak a fiataloknak az elrettentése volt, akik a »pesti srácok« nyomába léphettek volna.”