időjárás 21°C Ulrik 2022. július 4.
logo

Az osztályharcos

Földváryné Kiss Réka – Czókos Gergely
2019.04.03. 12:42
Az osztályharcos

Blaski József és társai perét – Mansfeld Péter ennek az eljárásnak volt a másodrendű vádlottja – 1958. október–novemberben első fokon a Budapesti Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa tárgyalta.

A vád képviseletét a műszerészsegédként dolgozó, 1945-től a rendőrség kötelékében szolgálatot teljesítő, a forradalmat követően a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőrkapitányságot vezető Mátsik György látta el, aki a terheltek ügyészségi kihallgatását is végezte. A jogi végzettséget 1957-ben szerzett Mátsik halálbüntetés kiszabását kérte az első- és másodrendű vádlottakra, Blaskira és Mansfeldre. Bár a vád képviselői általában szűk mozgástérrel rendelkeztek, Mátsik vádbeszédéből kitűnik, feladatát túlteljesítve igyekezett megfelelni a hatalom elvárásainak: „…politikai síkon nincs fiatal vagy idősebb korú vádlott. […] a legdrákóibb szigorral kell eljárni.”

Az első fokon eljáró, Guidi Béla vezette háromtagú tanács ennek ellenére Blaskira és Mansfeldre is életfogytig tartó börtönbüntetést szabott ki. Mátsik az összes vádlott esetében súlyosításért fellebbezett. Az ügyész a végrehajtott halálos ítéletekkel zárult megtorló perek elsőfokú eljárásai során összesen 26 vádlottra kérte halálbüntetés kiszabását, akik közül huszonegyet végül ki is végeztek. Nem véletlen, hogy 1959-es minősítésében így fogalmaztak: „Igen sok – főleg ellenforradalmi – politikai bűnügy tárgyalásán látta el a vádképviseletet igen aktívan és osztályharcosan, bátor kiállással.” 1967-ben a Legfőbb Ügyészség Nyomozó Osztályáról a Fővárosi Főügyészségre helyezték át beosztott ügyésznek, miután egy feljegyzés szerint társával „nyomozásuk során olyan módszerekkel végezték munkájukat, amelyek nagymértékben sértik az ügyészségi nyomozó testület tekintélyét, […] és több esetben letartóztatottakkal szembeni durva, goromba magatartásuk azokra lelki presszióként hatottak”. Az 1960-as évek végén pályát módosított, a Melléktermék- és Hulladékhasznosító Vállalat (MÉH) kohászati osztályvezetője, 1979 és 1981 között a Magév, 1983–1987-ig a MÉH Tröszt vezérigazgatója volt, és úszósportvezetőként is ismertté vált. Pályáját a rendszerváltás sem törte meg, 1989 és 1997 között utazásszervező cégeket vezetett.

A Blaski-pert másodfokon a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa tárgyalta 1959. március 19-én. A legfőbb ügyész képviseletében eljáró Borsi Zoltán vádbeszédében Mansfeld esetében „a legszigorúbb büntetés kiszabását” indítványozta. A korábban a Szabad Nép újságírójaként is tevékenykedő, ügyészi pályafutását 1953-ban mindössze 24 évesen megkezdő Borsi 1962-től egészen 1990. évi nyugdíjazásáig a Legfőbb Ügyészség Titkárságát vezette, miközben 1976-ban a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának címzetes egyetemi docense lett.

Mansfeld Péter fotói a nyomozati anyagból
Fotó: Budapest Főváros Levéltára

A végrehajtott halálos ítéletekkel zárult megtorló perekben másodfokon vagy törvényességi óvás utáni eljárásban az ügyészek közül a legtöbb, 52 esetben javasolta a legsúlyosabb büntetés kiszabását vagy annak helybenhagyását. Az ítéleteket 43 esetben végre is hajtották. Az öttagú bírói tanács, elfogadva az ügyész indítványát, halálra ítélte Mansfeld Pétert, mivel „terhelt megnevelését már egy hosszabb időtartamú börtönbüntetéstől sem lehet várni”. Miután a bírói tanácsból kegyelmi tanáccsá átalakult testület nem javasolta kegyelemre, Mansfeld minden esélyét elvesztette a túlélésre. A széles körben elterjedt nézettel szemben nem kellett megvárni, hogy nagykorúvá váljon. Már egy 1945. május 1-jén hatályba lépett rendelet lehetővé tette a cselekménye elkövetésekor 16. életévét betöltött személy halálra ítélését és kivégzését. A kádári megtorlás cinikus gépezete ezt a különböző jogszabályok révén folyamatosan hatályban lévő rendelkezést 1957-ben törvényerejű rendeleteivel megerősítette.

A bírói tanács népbírái közül Györe József neve a legismertebb. Az 1952. novembertől 1953. júliusig a belügyminiszteri posztot betöltő, később Rákosi Mátyás első titkári posztról leváltása ellen aláírásgyűjtést kezdeményező Györe 1957–1958-ban „főállású” népbíróként működött. 1958-ban a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnál lett osztályvezető, ugyanabban az évben egy ciklusra országgyűlési képviselővé is megválasztották. 1963-ban vonult nyugdíjba. Társai közül Varga István, Keresztes Sándor és Szabó Sándor is a munkásmozgalom ismert alakjai voltak. Varga, aki Szálasi országlásának idején Rajk Lászlóval együtt raboskodott Sopronkőhidán, 1945-től négyéves megszakítást leszámítva 1976-ban bekövetkezett haláláig parlamenti képviselő volt. Az 1940–50-es években a Magyar–Szovjet Olajipari Gépgyár és a Duclos Bányagépgyár igazgatójaként is tevékenykedett, 1959-től 1968. évi nyugdíjazásáig a Fegyver- és Gázkészülékgyár igazgatójaként dolgozott. A megtorlás során kivégzettek pereiben másodfokú vagy törvényességi óvás utáni eljárásban a bírói tanács tagjaként Györe 24, Varga 46, Keresztes 28, Szabó 45 halálos ítélet meghozatalában vett részt, ezeket egy kivétellel végre is hajtották.

A Mansfeldet halálra ítélő tanácsot a pályáját szabósegédként kezdő Vágó Tibor vezette, aki csak egy évvel azt követően szerzett egyetemi végzettséget, hogy 1956. júliusban megválasztották legfelsőbb bírósági bírónak. Tanácsvezetőként végrehajtott, halálos ítéletekkel zárult megtorló perekben a másodfokú eljárások során tíz vádlottat sújtott a legsúlyosabb büntetéssel. Mindannyiukat kivégezték. Vágó egészen a rendszerváltásig a Legfelsőbb Bíróság tanácsvezető bírája, egyben párttitkára volt. A Mansfeld-ítélet kapcsán egy nem sokkal az 1990. január 4-én bekövetkezett halála előtt adott interjúban azzal védekezett, hogy a fiatalember sorsát a bírói tanácsban helyet foglaló négy népbíró döntötte el, akik „be voltak gerjedve mozgalmi elkötelezettségükből”. Tény, hogy a jogvégzett tanácsvezetőnek ugyanúgy egy szavazata volt az ítélet meghozatalakor, mint a laikus bíróknak, de tekintélyével hathatott rájuk. Vágó azt viszont elismerte, hogy bár véleménye szerint „az ítélet törvényes volt, […] mai szemmel nagyon szigorú”. Mansfeld Péter büntetése a szocialista jogrendszer keretében értelmezve is súlyosan aránytalan volt, még akkor is, ha a másodfokon „ítélkezők” visszaesőnek tekintették. Halálra ítélése és kivégzése csakis a forradalmárok megbüntetésére irányuló politikai szándék által motivált megtorló gépezet sajátosságainak figyelembevételével értelmezhető. Ahogy a perek56.hu-n olvasható: „Mansfeld halálra ítélésének és kivégzésének legfőbb célja azoknak a fiataloknak az elrettentése volt, akik a »pesti srácok« nyomába léphettek volna.”

Vége

A szerzők a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke és a NEB Hivatalának tudományos szerkesztője

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.