Szótársalgás

Példa lehetne az „egzisztencializmus” címszó: „az imperializmus ideológusainak egyik aljas eszköze a társadalmi tudat megmérgezésére”.

Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, hat kötetben, 1862–1874 és Szabó T. Attila: Erdélyi magyar szótörténeti tár 14 kötetben, 1975–2014. Ez a két alapmű: sokszor esik szó róluk, én magam is, ha a legkisebb okom is van rá, emlegetem őket, hivatkozom rájuk, idézek belőlük. Vagy csak olvasom őket, sóhajtozva az élvezettől. Semmiféle könyv, legyen az történelmi mű vagy nagyregény, (sőt „Jókai-összes”!) nem őrzi és hagyományozza át az eljövendő korokra a magyar múltat úgy, mint ezek a nagyszótárak. És ne feledjük azt sem, hogy mindkettő diktatúrában készült (egyikük konkrétan börtönben is, amely persze aligha volt keservesebb, mint a hetvenes évek Romániájának köznapjai).

Ráadásul vagy egy évtizede azt tapasztaljuk, hogy Czuczorék műve minden hatalmas érdeme mellett a legújabb magyar nyelvtörténeti viták alapszövege lett egyben, ez kínálja ugyanis a „gyöknyelviségnek” azt a tiszta forrását, amelyben jó magyarjaink a „hunfalvista, labanc” finnugorizmus elleni harcban megmerítkezhetnek. De erről talán majd máskor. Mindenesetre amikor vagy nyolc évvel ezelőtt összegyűltünk az első Cz–F-konferenciára, kicsit kilóghattam az előadók közül: barátaim legtöbbje a nyelvszármaztatás iskolai dogmáinak lebontásán munkálkodott, én meg azt kurkásztam, hogy ebben a felfoghatatlanul gazdag gyűjteményben hány és hány történelmi regény lappang.

Ami Szabó T. Attila erdélyi művét illeti, annak anyagából egy – mondhatni – „másodlagos” szótár is készült. A Tinta Kiadó (minden izgalmas szótárféle kitalálója és támogatója) jelentette meg Hajdu Endre gyűjtését, aki félezer oldalon „kicédulázta” a román titkosszolgálat, a Securitate elől a jövőbe örökített magyar szövegkincset. Anthologia Hungarica cím alatt több mint száz fejezetben vette sorba azt, amit a múltból megőrzött a gondviselés: az alakokból és esetekből hajdan szó lett, hogy mára meg a szó élessze újjá azt, aki valaki volt, és azt, ami valami lehetett. Csak találomra.

„1700. Az bordosiak az falu nem őrzéséért, tubák szívásért, táncolásért egy nap dologgal tartoznak”; „1857. meghalt hasmirigyes aszalványban”; „1710. egészségem soha nem volt…, egy rossz kurva asszony lévén a dajkám, annak tisztátalan tejit szoptam”; „1819. az asszony egyszeribe hajamba csipeszkedék, én mejjbe taszítván magamtól, egy széna kalangyáig seggeltem”; „1791. Állj félre, mert úgy felrúglak kukkra [magasra], hogy a béled is csingilládzik”; „1848. szűrt medvezsír 5 kupa 2 rénus forint”.

A szavak röpködnek körülöttünk, keringenek bennünk, inkább csak használjuk őket, ritkán torpanunk meg, és vesszük szemügyre egyikét-másikát. Elhalnak észrevétlenül, az újak meg úgy bukkannak elő, hogy senki nem hívja őket. Küldi valaki? Néha egy szótár mint valami háló felfog ezt-azt, leírja, és megkíséreli megfejteni. Szívesen folytatnám szótáraim ismertetését a legegyszerűbb kétnyelvűektől azokig a kötetekig, amelyeket már alig lehet elválasztani a szintén ábécérendbe szedett enciklopédiáktól, lexikonmutációktól, akár Temesi Ferenc Por című szótárregényéig, de végezetül inkább forduljunk a legmaibb időkhöz, amikor is egy-egy különleges „szószedet” a még belátható tegnapba kalauzol el. És nem véletlenül, nem a múló időre bízva azt, hogy a szótár majd telítődik az idővel, hanem szerzői tudatossággal: szedjük össze, hogy a még éppen életben lévő avítt szavak miféle valóságról tudósítanak.

A minap nagycsaládi hangzavarban azt találtam kibökni, hogy „el kellene mennem a közértbe”, hát az egyik unokám elkezd hangosan kacagni, hogy miféle szó ez, „közért”? „Spár” van, meg „cébéá”, meg „teszkó”, nagyapi… Kiürülve a ház, elkezdem lapozgatni Bereményi Géza Vadnai Bébi című remek regényét Ibolya- és Kárpátia-beli avantgárd ifjúságunk nyomottan derűs, rezignáltan könnyed, röhögve reménytelen idejével, ó azok a hatvanas évek… Kinél van leves, olvasom, és motyogom magamban, hogy per kopf egy-két ko­ringert rendelhessünk, fél szemmel az ajtón, jönnek-e igazoltatni a jagellók… Vagy ekkor már latabároknak hívtuk őket?

Az ágyam mellett a szótáraknak az a kisebb halmaza, amely azokra a polcokra való, ahol a „szocializmus” kultúrájának kopár emlékeztetői szorulnak egymáshoz. Az egyikük eredetileg húszéves, Bart István könyve, alcíme szerint tények, hiedelmek, szokások stb., angolul. Magyarország és a magyarok, ez a címe: „Kulcsszavakban”. Felcsapom valóban véletlenül a G betűnél: Gang, Gaudeamus igitur, Gazda, Gellért-hegy, Gerbeaud, Gimnázium, Gittegylet, Góbé, Gombfoci, Görgey Artúr, de benne van a Gulyáskommunizmus és a Gyia is. Ez bizony Magyarország, vagy szűkítettebben, a mi generációnk országa.

Itt a másik könyv: Retró szótár, Burget Lajos műve. Találomra pörgetve előre-hátra: Micisapka, Szűk keresztmetszet, Ikertelefon, Manci híd, Hulahoppkarika, Ref, Tulipán (cigaretta), Pióker Ignác, Tantusz, Pitralon, A mi kutyánk kölyke, Gebines, Kannás tej, Maximka-frizura… Érti ezt még valaki rajtunk kívül? Hát a harmadikat, amelynek borítóján ez a cím vonzza a szemet: Bambi, Közért, Kupleráj? Ez egy nem is nagyon titkolt emlékirat, az általam nem ismert Köves Józseftől. Ülök, és csámcsogok a szavakon: Pacsni, Füttyös Gyuri, Ikka, BM-üdülő, Kemény blokk, Ifipark, Jeges…

Szó és idő, idő és élet, élet és szó. Élni csak annyi, hogy – és nem mint! – szótárt írni?