Szótársalgás

Példa lehetne az „egzisztencializmus” címszó: „az imperializmus ideológusainak egyik aljas eszköze a társadalmi tudat megmérgezésére”.

Számomra a szótár régóta nem munkaeszköz, hanem olvasmány. Hogy mióta? – lehetetlen pontosan megmondani. Mégis a legszívesebben egy repülőúthoz kötném az első regényes szótári élményemet. Ennek az emléknek megvan a maga tárgyi valósága – ma is. Itt van az asztalon: Magyar értelmező kéziszótár, 1975-ben jelent meg Budapesten az Akadémiai Kiadónál. Három-négy kiló lehet, 260 forint volt az ára, kezdő tanári béremnek pontosan húsz százaléka. Én ennek töredékéért vettem, és még az sem kizárt, hogy inkább kopejkát számoltam le érte, mint rubelt. Mert az eszement és szegény bölcsész – ha hosszas rábeszélésre, fanyalogva elfogad egy írószövetségi szovjet utat – természetesen Moszkvában vásárol magyar könyvet a Kádár–Brezsnyev-korszak legkellemdúsabb napjaiban. Ahol „minden” olcsóbb.

Abba persze se akkor, se azóta belegondolni se mertem, hogy ha a kulturális javak cseréjében efféle árképzés érvényesült, akkor a nyersvasnál, az uránszurokércnél, a nemesített vetőmagnál, a palackozott bornál vagy a szocialista hazánk védelmét garantáló hadászati eszközállomány esetében vajh’…? Afféle nem is egészen jelentéktelen tényezőkkel ne is ingereljük a mérleget, mint például a háborús jóvátétel anyagi és devizavonzatai vagy a Szovjetunióban aktivizált néhány százezres magyar munkaerő-állomány teljesítmény-, ellátás- és bérvonatkozásai.

Végigolvastam az utat, és ez az olvasás már tart bő négy évtizede. S ha nem is vált ez a könyv nyelvészeti forrásból mesemondások regényes gyűjteményévé, mint – mondjuk – a legjobb magyar tájszótárak vagy Szily Kálmán békebeli és eszelős „anyagot” görgető nyelvújítási szótára, de mindenekelőtt, mindenek fölött és mindeneken túl a „Czuczor–Fogarasi” meg a „Szabó. T. Attila”, ez az értelmező szótár (szó+jelentés+példák) is tanúsítja, hogy a megjelenése óta eltelt évtizedek a szavak jelentős részében alapvetően módosították a „szóhasználatot”.

A szavak bekerülésének létjogosultságát éppen úgy, mint némely meghatározásokat. Ez az utólagos olvasói benyomásunk nem olyan brutális, mint például a Sztálin–Rákosi-korszak esetében volt, amikor is az 1951-es Idegen szavak szótárának utószava azzal óhajt meggyőzni szómagyarázatainak szakszerűségéről, hogy „e mű alapvető forrásmunkái Marx-Engels-Lenin-Sztalin munkái és a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjának története”. Példa lehetne az „egzisztencializmus” címszó: „az imperializmus ideo­lógusainak egyik aljas eszköze a társadalmi tudat megmérgezésére”. Moszkvai zsákmányomat inkább használom, mintsem korjellemzőin derülök. De – azért – ma már csak-csak ide fordulok (soha nem volt rá példa, hogy őszinte legyek), ha arra vagyok (azaz: lennék) kíváncsi, hogy „pártfőiskola”, „osztályöntudat” vagy „jampec”.

Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, hat kötetben, 1862–1874 és Szabó T. Attila: Erdélyi magyar szótörténeti tár 14 kötetben, 1975–2014. Ez a két alapmű: sokszor esik szó róluk, én magam is, ha a legkisebb okom is van rá, emlegetem őket, hivatkozom rájuk, idézek belőlük. Vagy csak olvasom őket, sóhajtozva az élvezettől. Semmiféle könyv, legyen az történelmi mű vagy nagyregény, (sőt „Jókai-összes”!) nem őrzi és hagyományozza át az eljövendő korokra a magyar múltat úgy, mint ezek a nagyszótárak. És ne feledjük azt sem, hogy mindkettő diktatúrában készült (egyikük konkrétan börtönben is, amely persze aligha volt keservesebb, mint a hetvenes évek Romániájának köznapjai).

Ráadásul vagy egy évtizede azt tapasztaljuk, hogy Czuczorék műve minden hatalmas érdeme mellett a legújabb magyar nyelvtörténeti viták alapszövege lett egyben, ez kínálja ugyanis a „gyöknyelviségnek” azt a tiszta forrását, amelyben jó magyarjaink a „hunfalvista, labanc” finnugorizmus elleni harcban megmerítkezhetnek. De erről talán majd máskor. Mindenesetre amikor vagy nyolc évvel ezelőtt összegyűltünk az első Cz–F-konferenciára, kicsit kilóghattam az előadók közül: barátaim legtöbbje a nyelvszármaztatás iskolai dogmáinak lebontásán munkálkodott, én meg azt kurkásztam, hogy ebben a felfoghatatlanul gazdag gyűjteményben hány és hány történelmi regény lappang.

Ami Szabó T. Attila erdélyi művét illeti, annak anyagából egy – mondhatni – „másodlagos” szótár is készült. A Tinta Kiadó (minden izgalmas szótárféle kitalálója és támogatója) jelentette meg Hajdu Endre gyűjtését, aki félezer oldalon „kicédulázta” a román titkosszolgálat, a Securitate elől a jövőbe örökített magyar szövegkincset. Anthologia Hungarica cím alatt több mint száz fejezetben vette sorba azt, amit a múltból megőrzött a gondviselés: az alakokból és esetekből hajdan szó lett, hogy mára meg a szó élessze újjá azt, aki valaki volt, és azt, ami valami lehetett. Csak találomra.

„1700. Az bordosiak az falu nem őrzéséért, tubák szívásért, táncolásért egy nap dologgal tartoznak”; „1857. meghalt hasmirigyes aszalványban”; „1710. egészségem soha nem volt…, egy rossz kurva asszony lévén a dajkám, annak tisztátalan tejit szoptam”; „1819. az asszony egyszeribe hajamba csipeszkedék, én mejjbe taszítván magamtól, egy széna kalangyáig seggeltem”; „1791. Állj félre, mert úgy felrúglak kukkra [magasra], hogy a béled is csingilládzik”; „1848. szűrt medvezsír 5 kupa 2 rénus forint”.

A szavak röpködnek körülöttünk, keringenek bennünk, inkább csak használjuk őket, ritkán torpanunk meg, és vesszük szemügyre egyikét-másikát. Elhalnak észrevétlenül, az újak meg úgy bukkannak elő, hogy senki nem hívja őket. Küldi valaki? Néha egy szótár mint valami háló felfog ezt-azt, leírja, és megkíséreli megfejteni. Szívesen folytatnám szótáraim ismertetését a legegyszerűbb kétnyelvűektől azokig a kötetekig, amelyeket már alig lehet elválasztani a szintén ábécérendbe szedett enciklopédiáktól, lexikonmutációktól, akár Temesi Ferenc Por című szótárregényéig, de végezetül inkább forduljunk a legmaibb időkhöz, amikor is egy-egy különleges „szószedet” a még belátható tegnapba kalauzol el. És nem véletlenül, nem a múló időre bízva azt, hogy a szótár majd telítődik az idővel, hanem szerzői tudatossággal: szedjük össze, hogy a még éppen életben lévő avítt szavak miféle valóságról tudósítanak.

A minap nagycsaládi hangzavarban azt találtam kibökni, hogy „el kellene mennem a közértbe”, hát az egyik unokám elkezd hangosan kacagni, hogy miféle szó ez, „közért”? „Spár” van, meg „cébéá”, meg „teszkó”, nagyapi… Kiürülve a ház, elkezdem lapozgatni Bereményi Géza Vadnai Bébi című remek regényét Ibolya- és Kárpátia-beli avantgárd ifjúságunk nyomottan derűs, rezignáltan könnyed, röhögve reménytelen idejével, ó azok a hatvanas évek… Kinél van leves, olvasom, és motyogom magamban, hogy per kopf egy-két ko­ringert rendelhessünk, fél szemmel az ajtón, jönnek-e igazoltatni a jagellók… Vagy ekkor már latabároknak hívtuk őket?

Az ágyam mellett a szótáraknak az a kisebb halmaza, amely azokra a polcokra való, ahol a „szocializmus” kultúrájának kopár emlékeztetői szorulnak egymáshoz. Az egyikük eredetileg húszéves, Bart István könyve, alcíme szerint tények, hiedelmek, szokások stb., angolul. Magyarország és a magyarok, ez a címe: „Kulcsszavakban”. Felcsapom valóban véletlenül a G betűnél: Gang, Gaudeamus igitur, Gazda, Gellért-hegy, Gerbeaud, Gimnázium, Gittegylet, Góbé, Gombfoci, Görgey Artúr, de benne van a Gulyáskommunizmus és a Gyia is. Ez bizony Magyarország, vagy szűkítettebben, a mi generációnk országa.

Itt a másik könyv: Retró szótár, Burget Lajos műve. Találomra pörgetve előre-hátra: Micisapka, Szűk keresztmetszet, Ikertelefon, Manci híd, Hulahoppkarika, Ref, Tulipán (cigaretta), Pióker Ignác, Tantusz, Pitralon, A mi kutyánk kölyke, Gebines, Kannás tej, Maximka-frizura… Érti ezt még valaki rajtunk kívül? Hát a harmadikat, amelynek borítóján ez a cím vonzza a szemet: Bambi, Közért, Kupleráj? Ez egy nem is nagyon titkolt emlékirat, az általam nem ismert Köves Józseftől. Ülök, és csámcsogok a szavakon: Pacsni, Füttyös Gyuri, Ikka, BM-üdülő, Kemény blokk, Ifipark, Jeges…

Szó és idő, idő és élet, élet és szó. Élni csak annyi, hogy – és nem mint! – szótárt írni?