Tükörcserepek

A Mozgó Világ azért is volt kivételes irodalmi (történelmi, szociográfiai) folyóirat, mert a képzőművészet nem illusztrációként volt jelen benne, hanem szerves és önálló ­létezőként.

Mindezt azért hangsúlyozom, mert ellentétben az irodalommal, nem hiszem, és ebben a tapasztalat is megerősít, nemcsak az elmélet, hogy szabad volna a képzőművészettel szemben (a zene esetében még kevésbé) számonkérőleg fellépni: azt értékelve, hogy a műtárgy miféle közvetlen utalásokat tartalmaz a maga korának viszonyairól. A képzőművészet szimbolikus, metaforikus vagy allegorikus „áttételei” sokkal inkább „anyaghoz kötöttek”, mint a nyelvben „elkötelezett”, azaz a nyelv fogalmiságának „kiszolgáltatott” irodalom alkotásai. Tehát eleve „puszta” művészetet vártam ettől a tárlattól, nem egy évtized realitásainak tükörcserepeit, ám azért azt is elképzeltem, hogy ilyen tömeges egymásmellettiségüknek kell sugalmaznia „valamit” azokból a ’90-es évekből.

Nem voltam ártatlan és elfogulatlan, ahogy araszolgattam a képek és egyéb műdarabok előtt és között. Mert a legfontosabb referenciát még nem említettem. Ez pedig a Mozgó Világnál eltöltött idő volt az 1970-es évek második felétől, annál a lapnál, amely meghatározta egy nagyon jelentős művészgeneráció emancipációját, önmagára találását a művészetben éppen úgy, mint a civil morál területén, ám egyben hangsúlyos ajánlásokat tett a képzőművészetnek minden korábbinál összetettebb, formabontásban merészebb, ötletekben gazdagabb korszakában a minőség mellett. Máig érvényesen.

A Mozgó Világ azért is volt kivételes irodalmi (történelmi, szociográfiai) folyóirat, mert a képzőművészet nem illusztrációként volt jelen benne, hanem szerves és önálló ­létezőként. Ez mindenképpen Szabados Árpád ­kivételes szakmai tekintélyének volt köszönhető, ő képes volt mindent befogadni, ám úgy, hogy – a példák máig érvényesek – nem engedett a minőségből még a legelvadultabbnak látszó avantgárd művek és akciók esetében sem. És az a művészet, amely itt megnyilvánulhatott – a szobortól a fotóig és a performance-ig, a land arttól a képregényig és az intermediális kísérletekig –, összességében ott volt szemlélhető, ahol a többi korabeli művészeti törekvés. És nemcsak esztétikailag érvényes „termékként”, hanem mint az elemi szabadságvágy kifejeződése, tehát protestált, változtatni akart – politizált.

Mélyen megrendítő annak a videóemlékeztetőnek az előhangja, amely a 2017-es februári Mozgó Világ-konferencián készült itt, Szentendrén, pár házzal lentebb, amelyet Szabados Árpád tartott. Aki minden Mozgó Világ számnak szerkesztője volt 1971 óta – negyedév múlva végleg búcsút vehettünk tőle. Ismerem a munkáit és a hagyatékát, egyetlen napi politikai vagy bármiféle ideológiai utalás nincs bennük, és mégis tudván tudtuk valamennyien, hogy nála elkötelezettebb alkotó kevés volt a rendszerváltoztatás nemzeti oldalán. A kóklerek és a nyikhajok mindent meg is tettek az ellehetetlenítése végett, köztük olyanok is, akiket az ő türelmes engedékenysége segített az indulásában. S ha már Szentendre és képzőművészet – hányszor jöttünk ide az éjszakába dumálni és borozni a műtermekbe, meg a Bizottság együttest hallgatni… És ha már Szentendre és képzőművészet – és elkötelezettség: személyes sorsom nagy ajándékának tartom, hogy én nyithattam meg tizenkilenc itteni művész kiállítását a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében 1989. június 15-én, gyászban és bizakodásban, azt is észlelve, hogy együtt áll itt és ekkor esztétikai és politikai és civil „jelenlét”.

A kíváncsiság hozott el most Szentendrére, és gyermekkorom proli közegének szép szavával léptem ki a kapun: „zág son”. Hát efféle dogokat vásárolnak a műgyűjtők… Félre ne értessem: a száz-egynéhány alkotónak legalább a negyedét magam is számon tartom évtizedek óta a legjobbak mezőnyé­ben, de így együttesen megdöbbentő, hogy mennyire kívül akarnak – akartak és tudtak is 1990 után – maradni mindenen, ami nem papír és vászon és festék és kő, ami nem puszta ötlet, szeszélyes forma. Ami – elnézést – jelentés. Alighanem igazságtalan vagyok, kívül a mai művészeti élet zajlásán (ha az zajlani próbál), de az összbenyomást a legjobb szándékkal sem tudom vagy akarom felülírni.

És azt érzékelem, hogy a kurátorok okos kis magyarázó esszéi is mintha tanácstalanságról árulkodnának, mintha azt, amit maguk is tartalmatlannak vélelmeznének, illőnek vélnék ma divatos közhelyekkel lefedni. … „társadalmi szintű kommunikáció kezdeményezése”, a „továbbélő műfajok érvényességének felülvizsgálata”, „az adott médium önreflexív használata”, „magaskultúra és popkultúra párbeszéde”, „a művészet különböző szerepeiről folytatott diskurzusok”, „identitások tudatosítása”, „a klasszikus műfajokat is a médiatudatosság hatja át”… Pár nap elteltével jó, ha egytucatnyi alkotást tudok felidézni, a harsányabbjából, az ötletesebbjéből, és azoktól főleg, akiket ismerni szerencsém van vagy volt.

Elsőként mindig St. Auby Tamás „csonttörően” politizáló és így elhíresült modellje villan elém: A Szabadság lelkének szobra, ami tudvalevőleg annak „emlékműve”, hogy a művész 1992-ben pár napra valami ponyvába csomagolta a Gellért-hegy ormán álló monstrumot. Ezt se installációs értéke miatt kedvelem, hanem azért, mert alkotója Szentjóby Tamás néven egy-két évig mellettem ült a Vörösmarty Gimnáziumban, a leghátsó padban. S maga mögé azt írta a falra – függelemsértő avantgárd művészként, 1960 táján vagyunk –, hogy „Háborog a bizarr tenger, / Jaj, de sok a marha ember”.