Tükörcserepek

A Mozgó Világ azért is volt kivételes irodalmi (történelmi, szociográfiai) folyóirat, mert a képzőművészet nem illusztrációként volt jelen benne, hanem szerves és önálló ­létezőként.

Nem szégyellem bevallani: tanulni mentem Szentendrére a minap a szép áprilisi verőfényben. Ösztönösen úgy írtam volna, hogy „mentem ki Szentendrére” – valamiért erre az igekötőre állt rá a szám, ott, ahonnan „helyileg” elindultam, és nem az, hogy „mentem fel”, noha Pest egyik északi fertályán lakom, azaz földrajzilag Szentendrétől szembetűnően délre. Az meg egyenesen abszurdum lett volna, ha azt írom, hogy „le”, ahogy a „pesti” nyelv az összes „vidéket” jelöl a maga nyegle és megbocsáthatatlan felsőbbrendűségével.

Suhan velem a HÉV, mint egy Bereményi–Cseh Tamás-dalban vagy egy békebeli Esterházy-prózában, és felötlik bennem egy másik minapi személyes példám: Hetyére megyek az első tavaszi fűnyírás alkalmából, innen visz az utam Fábián Lacihoz (akinek művészeti szakíróként is remek dolgai vannak) szülőfalujába, Zsennyébe… Miért ez a helyhatározói rag itt, és miért a másik ott, noha (közeli) vasi településekhez tapadnak? Képzőművészetről akarok beszélni, s közben nyelvészkedem a magam öreges-magyartanáros amatőr módján, és beérve a MűvészetMalom pénztárához egy újabb példa ötlik fel a magyar nyelv talányos gazdagságából: hogy átláthassam a körülményeket, azaz, hogy körülnézhessek, körbe fogom járni a termeket, folyosókat és emeleteket. De innen már a műtárgyaknak kell beszélniük. Azaz kellene… Helyettük inkább az emlékek szólalnak meg, körítve mélabús ideológiával vagy talán értetlenséggel.

Pedig elemi kíváncsiság hozott ide (át a förtelmes butikká züllő ékszervároson): a kétoldalas ismertető papiroson persze angolul áll a tárlat neve és címe: Public Private Affairs. The Art of 90’s in Hungarian Private Collections. Publikus magánügyek – a 90-es évek művészete [ahogy az némely] magyarországi magángyűjteményekben [található műtárgy alapján bemutatható]. Ami látatlanban felvillanyozott: a jelenkori magyar történelemnek legfontosabb évtizede hogyan jelenítődik meg a képzőművészetben.

Sok minden ok miatt tarthatom szerencsés embernek magamat, most éppen azért – szuszogom, mintha csak elmerengenék néhány lépcsőforduló leküzdése után –, mert életemből szinte soha nem hiányzott a képzőművészet. „Alkotni” persze soha nem próbáltam, de oly sok kép vagy szobor előtt állhattam meg, oly sok művészettörténeti munkát olvastam, és oly sok művésszel kerültem személyes-szívélyes kapcsolatba, hogy talán okkal lehetnek sejtelmeim a művészeti alkotás természetéről is. Bejárhattam a világ legfontosabb múzeumait – mondom tetszelegve – Athéntől (az „akkori”) Leningrádig, Párizstól New Yorkig, Londontól Firenzéig, Bécstől Brüsszelig, többtucatnyi kiállítást is megnyitottam, és folyóirat-szerkesztőként máig egyik örömteli feladatom, hogy műalkotások között válogassak.

Mindezt azért hangsúlyozom, mert ellentétben az irodalommal, nem hiszem, és ebben a tapasztalat is megerősít, nemcsak az elmélet, hogy szabad volna a képzőművészettel szemben (a zene esetében még kevésbé) számonkérőleg fellépni: azt értékelve, hogy a műtárgy miféle közvetlen utalásokat tartalmaz a maga korának viszonyairól. A képzőművészet szimbolikus, metaforikus vagy allegorikus „áttételei” sokkal inkább „anyaghoz kötöttek”, mint a nyelvben „elkötelezett”, azaz a nyelv fogalmiságának „kiszolgáltatott” irodalom alkotásai. Tehát eleve „puszta” művészetet vártam ettől a tárlattól, nem egy évtized realitásainak tükörcserepeit, ám azért azt is elképzeltem, hogy ilyen tömeges egymásmellettiségüknek kell sugalmaznia „valamit” azokból a ’90-es évekből.

Nem voltam ártatlan és elfogulatlan, ahogy araszolgattam a képek és egyéb műdarabok előtt és között. Mert a legfontosabb referenciát még nem említettem. Ez pedig a Mozgó Világnál eltöltött idő volt az 1970-es évek második felétől, annál a lapnál, amely meghatározta egy nagyon jelentős művészgeneráció emancipációját, önmagára találását a művészetben éppen úgy, mint a civil morál területén, ám egyben hangsúlyos ajánlásokat tett a képzőművészetnek minden korábbinál összetettebb, formabontásban merészebb, ötletekben gazdagabb korszakában a minőség mellett. Máig érvényesen.

A Mozgó Világ azért is volt kivételes irodalmi (történelmi, szociográfiai) folyóirat, mert a képzőművészet nem illusztrációként volt jelen benne, hanem szerves és önálló ­létezőként. Ez mindenképpen Szabados Árpád ­kivételes szakmai tekintélyének volt köszönhető, ő képes volt mindent befogadni, ám úgy, hogy – a példák máig érvényesek – nem engedett a minőségből még a legelvadultabbnak látszó avantgárd művek és akciók esetében sem. És az a művészet, amely itt megnyilvánulhatott – a szobortól a fotóig és a performance-ig, a land arttól a képregényig és az intermediális kísérletekig –, összességében ott volt szemlélhető, ahol a többi korabeli művészeti törekvés. És nemcsak esztétikailag érvényes „termékként”, hanem mint az elemi szabadságvágy kifejeződése, tehát protestált, változtatni akart – politizált.

Mélyen megrendítő annak a videóemlékeztetőnek az előhangja, amely a 2017-es februári Mozgó Világ-konferencián készült itt, Szentendrén, pár házzal lentebb, amelyet Szabados Árpád tartott. Aki minden Mozgó Világ számnak szerkesztője volt 1971 óta – negyedév múlva végleg búcsút vehettünk tőle. Ismerem a munkáit és a hagyatékát, egyetlen napi politikai vagy bármiféle ideológiai utalás nincs bennük, és mégis tudván tudtuk valamennyien, hogy nála elkötelezettebb alkotó kevés volt a rendszerváltoztatás nemzeti oldalán. A kóklerek és a nyikhajok mindent meg is tettek az ellehetetlenítése végett, köztük olyanok is, akiket az ő türelmes engedékenysége segített az indulásában. S ha már Szentendre és képzőművészet – hányszor jöttünk ide az éjszakába dumálni és borozni a műtermekbe, meg a Bizottság együttest hallgatni… És ha már Szentendre és képzőművészet – és elkötelezettség: személyes sorsom nagy ajándékának tartom, hogy én nyithattam meg tizenkilenc itteni művész kiállítását a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében 1989. június 15-én, gyászban és bizakodásban, azt is észlelve, hogy együtt áll itt és ekkor esztétikai és politikai és civil „jelenlét”.

A kíváncsiság hozott el most Szentendrére, és gyermekkorom proli közegének szép szavával léptem ki a kapun: „zág son”. Hát efféle dogokat vásárolnak a műgyűjtők… Félre ne értessem: a száz-egynéhány alkotónak legalább a negyedét magam is számon tartom évtizedek óta a legjobbak mezőnyé­ben, de így együttesen megdöbbentő, hogy mennyire kívül akarnak – akartak és tudtak is 1990 után – maradni mindenen, ami nem papír és vászon és festék és kő, ami nem puszta ötlet, szeszélyes forma. Ami – elnézést – jelentés. Alighanem igazságtalan vagyok, kívül a mai művészeti élet zajlásán (ha az zajlani próbál), de az összbenyomást a legjobb szándékkal sem tudom vagy akarom felülírni.

És azt érzékelem, hogy a kurátorok okos kis magyarázó esszéi is mintha tanácstalanságról árulkodnának, mintha azt, amit maguk is tartalmatlannak vélelmeznének, illőnek vélnék ma divatos közhelyekkel lefedni. … „társadalmi szintű kommunikáció kezdeményezése”, a „továbbélő műfajok érvényességének felülvizsgálata”, „az adott médium önreflexív használata”, „magaskultúra és popkultúra párbeszéde”, „a művészet különböző szerepeiről folytatott diskurzusok”, „identitások tudatosítása”, „a klasszikus műfajokat is a médiatudatosság hatja át”… Pár nap elteltével jó, ha egytucatnyi alkotást tudok felidézni, a harsányabbjából, az ötletesebbjéből, és azoktól főleg, akiket ismerni szerencsém van vagy volt.

Elsőként mindig St. Auby Tamás „csonttörően” politizáló és így elhíresült modellje villan elém: A Szabadság lelkének szobra, ami tudvalevőleg annak „emlékműve”, hogy a művész 1992-ben pár napra valami ponyvába csomagolta a Gellért-hegy ormán álló monstrumot. Ezt se installációs értéke miatt kedvelem, hanem azért, mert alkotója Szentjóby Tamás néven egy-két évig mellettem ült a Vörösmarty Gimnáziumban, a leghátsó padban. S maga mögé azt írta a falra – függelemsértő avantgárd művészként, 1960 táján vagyunk –, hogy „Háborog a bizarr tenger, / Jaj, de sok a marha ember”.