A halhatatlanok városa

A vadkanölő Diocletianus volt Róma császára, amikor 304-ben Sopianae fórumán a megfeszített keresztények hörgését hallgattam, és még ugyanaznap tanúja voltam a messzi Hispániában Szent Vince kínhalálának.

– Csak akkor szállok hajóra, ha muszáj – mondta, és olyan figyelmesen bontogatta a lágy tojás kupoláját, mint egy restaurátor. – Egy havasalföldi cigány rabszolganő megjósolta, hogy a tengeren ér a halál.

Rám pillantott, kezében megállt az ezüst kiskanál.

– Nem a kaszás riaszt – mondta. – Születésem óta víziszony gyötör.

Vén volt a geronai, akár az országút, felismerni véltem arcán a halhatatlanok fáradt vonásait, mégis elhagyott minket, mielőtt Alexandriába értünk. Utolsó óráján derűs volt, hajókofferjeinek és ládáinak tartalmát rám hagyományozta.

– Nem szívesen terhelem vele – mondta, és fakó, vizenyős szemével bocsánatkérően nézett rám. – Papiros mind. Csupa kacat. Ha úgy ítéli, szórassa mindet a tengerbe.

Párosz szigetén temettük el egy eukaliptusz tövében, abban a jelöletlen sírkertben, melynek sziklás földjébe a Kükládok szigeteinek gyilkosait és öngyilkosait kaparják el évszázadok óta.

Hogy a ládák sorsa mi lett?

Alexandriában, a hotelszobámban felnyitottam az egyiket, aztán három nap és három éjjel nem ettem semmit, hűs limonádét kortyolgattam üvegkancsóból szalmaszálon át, és csak olvastam és olvastam meztelenül elterülve a széles kereveten. A teraszra forró afrikai nap zuhogott, a Nílus felől parázna galambok burukkolása és tevehajcsárok ordibálása hallatszott, egy palaszürke bőrű, karcsú abesszin lány úgy suhant át időről időre a szobán – kezében a mentaleveles kancsóval –, mint az árnyék… Én pedig olvastam, olvastam és olvastam… Gregorius de Hungaria ismeretlen beszámolóját a 13 esztendeig tartó útról, melynek során – 1350 körül, XII. Benedek pápa megbízásából – 31 társával együtt Pekingig, a mongol Togontemür nagykán, az utolsó Jüan uralkodó udvaráig jutottak el. Olvastam a titokzatos granadai szent asszony, María de Jesus Yepes megindító Krisztus-fohászait, melyekből máglyája tüzénél is forróbban süt a testi vágy. Olvastam Pedro de Valencia boszorkányokról írott 13. értekezését – melyet a logroñói inkvizíció áldozatainak vallomásaira támaszkodva írt 1619-ben, a halála előtti esztendőben, s melynek egyetlen példányát, úgy tudtuk, saját kezűleg semmisítette meg –, s melyből megtudtam, hogy a Baszkföld sátánjának hangja halk és szomorú, mint az olyan emberé, aki túl van mindenen, akit semmi nem érdekel, és semmi nem lep meg.

A lány fáradhatatlanul hordta, töltötte a mentával, banánnal és pirosló dinnyével ízesített limonádé kancsóit, mígnem a második éj hajnalán ellankadt, és a lábamhoz kuporodva elnyomta az álom. A földkerekség legöregebb állatkertje felől majmok és gyöngytyúkok rikoltozását hozta a szél. A szálloda alagsorában egy cső sivított a falban, akár a messze robogó vonat. Én pedig Andreas Pannonius 1460 körül írt, elveszettnek hitt Paraphrasis in librum sententiarumának, Petrus Lombardus szentenciáskönyvéhez készített kommentárjának sorait faltam a tekintetemmel: „Ama szeráfi Pannóniai Jánosnak, Pentapolis püspökének ékesszólása latin és görög nyelven is csodálatos, a bölcsesség úgy árad szájából, mint az aranyrögöket és drágaköveket görgető paradicsomi folyó, a Phison.”

A karthauzi sorait olvasva előbb honvágy lett úrrá rajtam, majd rég elfeledett nyugalom telepedett rám, mert tudtam, hogy attól fogva úgy akarok élni, megöregedni és meghalni, mint bárki más.

Június közepe volt, uborkaszezon, az újságírók boldogan vetették rá magukat a témára, heteken át csócsálták az esetet. A rejtélyes szöveggel nem tudtak mit kezdeni, általában beugratásnak minősítették, ám többeket is megragadott az a mozzanat, amelyre a városi televízióban egy fiatal pap hívta fel a figyelmet. „Kisebb csodának is vélhetjük – nyilatkozta a rokonszenves, mosolygós kanonok –, hogy az üvegkapszula sértetlenül érkezett meg a feladótól. 1944 telén ugyanis egy orosz géppuska lövedékei ementáli sajtként lyuggatták ki a másfél méter átmérőjű gömb lemezét, az üveghengeren mégsem esett karcolás.”