„Ha bejjebb nem látnak?”

BAJOR GIZI: Apám jó családból származik, nagyapám, Beyer Rudolf, Görgeynek volt a vezérkari főnöke. A Kossuth-darabban (Hegedűs Lóránt) szerepelt is. Édesapa bányamérnök volt, utóbb barátai vállalatba vitték be, a Calvin-téren emeletes kávéházat építtetett, amelyet mikor kész lett, a közmunkatanács azonnal lebontatott. Ezen teljesen tönkrementünk. Nagyapa Zsitvaújfalun ismerte meg nagymamát, nagymama von Weiss és Hortenstein bárónő volt, a vezérkari főnök s a bárónő házasságából született édesapám. Papa Magyaróvárott született 49-ben, menekülés közben, utána kimentek Németországba, emigráltak. Papa kint végezte az egyetemet. Hallatlan művelt ember volt az apám, famíliám élettörténete megjelent a Wetterwolken című regényben (Verlag von Karl Curtius, Berlin, 1910). Apám 45 éves korában nősült, elvett egy olasz lányt, ez a mama. A papa német volt, a mama olasz. A mamához hasonlítok. Természetem a papáé.

Papa igen könnyelmű ember volt, ezt nem ellene mondom, hanem mellette. Egy ember, aki soha nem tudta a pénz értékét. Mikor tönkrementünk, én az angol kisasszonyoknál jártam a negyedik felsőt. Rögtön beíratkoztam a színiiskolába, művésznő akartam lenni s pénzt keresni. Szüleim nem tudtak róla, hogy a művésznői pályára léptem, de bennem már kétéves korom óta vibrált valami. Produkálni akartam. Később a színészet lett családunk megmentője, ez volt a kenyerünk. Szép Ernő „Nem játszottam” című versét szavaltam, mikor felvettek. A dolgot persze nem lehetett soká titokban tartani, megtudták szüleim a színiiskolát, azt mondták, most már járjam ki. Igen vigyáztak rám, elkísértek, értem jöttek. Harmadéves koromban már szerepeket játszottam, ekkor léptem fel a Kicsinyekben. Igen-jó kritikákat kaptam. Mikor végeztem, hívtak a Vígszínházhoz, de Tóth Imre nem engedett. Ma örökös tag vagyok.

Elmondhatom, hogy az összes tanárok, élükön Csillag Terka nénivel, kényeztettek, becéztek. Áldom a pillanatot, amikor Nemzeti Színházi tag lettem, oly gyöngédek és elnézők voltak irányomban mindig. Szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk. Az én egyéniségem igazán akkor jön ki, engem akkor lehet megismerni, ha az apámról beszélek. Ismerik a kis Dorritot? Az a példátlan imádat volt bennem is, évek kellettek, míg meghódítottam az apámat. Halála a legnagyobb csapás volt számomra. Alig tudtam egy percre is elfelejteni. Egy nagyon okos ember azt írta nekem, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Ez megvigasztalt egy kissé, én sohse szünök meg gondolni apára.

Tulajdonságaim? Rengeteget pasziánszozok. Igen lassan olvasok, elmélyedve. Sokat heverek a díványon és gondolkozom, töprengek. Kedvenc ételem nincs, öltözködni, nem tartom fontosnak. Szeretek az utcán csatangolni. Ha rám szólnak, miért nem csípem ki magam, miért nem vagyok divatos, azt felelem: „Minek az? Ha bejjebb nem látnak?”

(Ki volt, mi volt? – 99 önéletrajz, 1928)

*

Déryné levele Egervári P. Ödönhöz (Miskolc, 1871. október?)

Uram! Igen nagyot hibáztam az évek számításában, mi saját személyem éveit illeti. És ezen hiba onnan eredt, amint már említem is, hogy rossz számító voltam, vagyis inkább gondatlan. Lehet, hogy gyermekéveimben, midőn jó anyám szárnyai alól kirepültem, két évet is egynek véltem, s ahogy kicsi alkatomnál fogva mindég gyereknek, kicsinek mondtak, így értem el azon időt, midőn férjhez mentem azon tökéletes hiedelemben, hogy én nem vagyok több tizenhat évesnél. Férjemmel sohase beszéltünk éveinkröl. Keresztlevelemet ő hozatta el Jászberényből. Házassági levelünkről azt sem tudtam, kell-e

annak lenni. Boldogult férjem halála után én nem kezeltem az irományokat. […] Azonban most egy pár hét előtt elékeresém a már többször fölterjesztett folyamodványaimat cautióm még hátralévő, bent maradott részéért a Minisztériumhoz, de haszontalan minden rimánkodásom, nem veszik tekintetbe öreg, beteges elhagyottságomat, mert a (Staats Schuldschein) térítvények eltévedtek és így nem kaphatom ki. Pedig az a kétszáz forint jó volna most, ezen borzasztó, reánk nehezedett drágaság pótlására, hol a szállások s a fa oly roppant fölrúgtak. […]

Örök tisztelettel Déryné.

U. i. Fájdalommal kell jelentenem, hogy már az egyik szememmel nem látok, nagyon megromlott, mert most már este is írok, mikor az erőm megengedi. Csakhogy lennék már kész vele, de igen igen el vagyok gyengülve.

(Bayer József: Déryné levelei, 1944)