Halálspirálban

Amerikában idén először körözheti le az online hirdetési piac a hagyományos médiáét, beleértve a televíziós társaságokat is. Évente több ezer újságírói állás szűnik meg az Egyesült Államokban – újabban már az internetes portáloknál is –, a lapok összpéldányszáma harminc év leforgása alatt a felére csökkent. Több száz amerikai megyében már egyetlen helyi újság sem jelenik meg nyomtatásban.

Hajléktalan olvasó a Los Angeles Times szerkesztőségénél böngészi az újságoldalakat. Tartalomszolgáltatás Forrás: Reuters

Jó napot kívánok, a Facebook című újságtól telefonálok, és azt szeretném megkérdezni a képviselő asszonytól, hol látta azt a rengeteg rágcsálót az országban. Ha ugyanis megmondja, azonnal küldünk a helyszínre egy fotóst az Instagramtól! Az a mi vizuális társszerkesztőségünk – képtelen telefonbeszélgetés lenne ez, de annak legalább kifejező, a világunkat uraló médiában a felhasználó maga a tartalomszolgáltató, a médiának az a része pedig, ahol viszont újságírók dolgoznak, élet-halál harcot vív a talpon maradásért. Még az Egyesült Államokban, a sajtószabadság önmagára oly büszke őshazájában is.

Botcsinálta újságírók

Az amerikai újságírók száma az elmúlt harminc évben az egyharmadára apadt. Míg a lapok hírszerkesztőségeiben 2009-ben, a legutóbbi gazdasági válság első teljes évében 71 ezren dolgoztak, 2017-ben csaknem feleannyian, 39 ezren. És örülhetnek, hogy van munkájuk. Még a nagy lapok több mint egyharmada is leépítésekre kényszerült 2017 óta. Az internetes újságírásban ugyanezen idő alatt ugyan hatezer fővel, 79 százalékkal nőtt az alkalmazottak száma, de az összveszteséget ez messze nem ellensúlyozza. Sőt míg tíz éve még csak arról írtunk, hogy a nyomtatott sajtót tizedelik a lapbezárások, a leépítések és a csődvédelmi eljárások, az idei hírek már arról is szólnak Amerikában, elérte a fűnyíró az új média olyan zászlóshajóit is, mint a BuzzFeed vagy a Huffington Post.

Amerikában is egyre többen vetik fel a kérdést, hogyan néz majd ki a jövő médiafogyasztása, amikor az emberek kétharmada már most elsősorban a közösségi médiából tájékozódik, felüknek pedig kizárólag a Facebook ad napi sorvezetőt. De egy előrejelzés szerint 2050-re több lesz a halott felhasználó a legnagyobb közösségi oldalon, mint az élő, a mai fiatalok már inkább az ugyancsak a Facebook tulajdonában lévő Instagram kép- és videómegosztó felé hajlanak, és alternatív weboldalak szökkennek szárba. A híreket majd egyre profibb algoritmusok írják: ha gondolatdús színikritikát nem is tudnak rittyenteni, a meccseredményeket jegyzőkönyvező sportújságírók állítólag jól teszik, ha nem élik bele magukat a nyugdíjas állásba. A cikkeket egyre kifinomultabb fordítóprogramok ültetik át spanyolra vagy akár kínaira: az angol nyelv visszaszorulóban lesz a nemcsak egyre népesebb – jelenleg 325 milliós –, de egyre sokszínűbb Egyesült Államokban. Korunk hőse a „citizen journalist”, azaz a botcsinálta újságíró-polgár, akit a véletlen egy hírértékű esemény helyszínére sodort, ő pedig rendelkezik az annak rögzítésére és a híranyag továbbítására alkalmas eszközökkel – például okostelefonnal, rajta Facebook-, Instagram- és Twitter-profillal – és a megfelelő helyzetfelismeréssel, lélekjelenléttel is. A negatív hős az időben a botcsinálta újságírót is megelőző elkövető, így az az ausztrál terrorista, aki márciusban félszáz muszlim hívőt mészárolt le két új-zélandi mecsetben, miközben ezt a Facebookon élőben közvetítette.

Valamikor azt gondoltuk – és ebben a reményben választottunk pályát –, hogy az újságíráshoz újságírók kellenek, valahogy úgy, ahogy a szobafestéshez szobafestő. Ma már egyik sem igaz. Hírmonopóliumunk megszűnt: az internetre bárki bármit írhat, bárki bármit álhírnek, fake newsnak nevezhet. Külön „elegáns”, ha újságírók egymást pocskondiázzák álhírgyárosként; Donald Trump dörgedelmes Twitter-üzeneteiben ugyanez szódával még valahogy elmegy. Mindenesetre a szakértelem szakértelem marad – véltük azelőtt. „Az újságírás nemcsak arról szól, hogy beszámolunk róla, tíz perce tűz ütött ki egy belvárosi bérházban, hanem arról is, hogy mélyebbre ásunk, kontextusba helyezzük a tüzet, összevetjük a korábbiakkal, megkeressük a tulajdonost, megnézzük, milyen a tűzbiztonság a városban, megkérdezzük a helyieket, akik abban az épületben laknak, megvizsgáljuk, hogyan érintik a történtek a mindennapi életüket”, írja a Forbes üzleti magazinban

Kalev Leetaru médiavállalkozó, internetes cégalapító. De felveti, ugyan ki van ma előnyösebb helyzetben akár csak a kontextusba ágyazást tekintve is. A távolból odaküldött profi riporter vagy egy helybéli polgár, aki húsz éve ismeri a tűzvész minden érintettjét?

Amerikában egyre kevesebben bízhatják a tájékozottságukat helyi újságíró szakértelmére, dolgozzék az illető akár nyomtatott, akár online kiadványnak. Az elmúlt tizenöt évben több száz újság szűnt meg az országban, köztük a helyi lapok egyötöde. A mintegy háromezer megyéből több mint kétszázban egyetlen helyi lap sem jelenik meg, a megyék felében pedig legfeljebb egy. Harminc éve az amerikai napilapok 60 milliós össz-példányszámban jelentek meg, ráadásul a mainál még jóval kevésbé népes országban. Ez a mutató 2010-re apadt 50, 2004-re 40, mostanra pedig 30 millió példányra. Milliós példányszámot önmagában már csak a USA Today és a The Wall Street Journal tud hozni, de a fő gond nem a nagyokkal, hanem a kicsikkel van ezen a koncentrált piacon, ahol a napilapok kétharmadát 25 médiavállalat tartja a kezében. Még a globális média zászlóshajójánál, a The New York Timesnál is sor kerül időről időre átszervezésekkel, feladatkör-összevonásokkal, végkielégítési csomagokkal együtt járó leépítési hullámokra, de sok százezres példányszámával, online felületének 102 milliós havi egyedi látogatottságával a liberális világlapnak ma is van még mit a tejbe aprítania.

(Az online piacvezető CNN.com havi egyedi látogatottsága 121 millió fő. Amerikában is, ahogy a fejlett világban általában – de Magyarországtól eltérően – a vezető hírportálokat a nagy televíziós társaságok és lapkiadók működtetik.)

Hajléktalan olvasó a Los Angeles Times szerkesztőségénél böngészi az újságoldalakat. Tartalomszolgáltatás
Fotó: Reuters

A demokrácia őrkutyája

A gondok tehát inkább „lent”, a megyékben vannak, márpedig – mondja az amerikai – minden politika helyi politika. A kisvárosok valaha büszkék lehettek arra, hogy két különböző újságuk is foglalkozik a helyi hírekkel, beszámol az érdekességekről, és körmükre néz a politikusoknak, a gazdasági érdekeltségeknek. Ez ma számos helyütt a múlté, és a számok azt mutatják, az egyébként is fejletlenebb délen rosszabb a helyzet. De azt sem gondolnák sokan Európában, hogy a legnagyobb technológiai cégeknek, a Microsoftnak, a Google-nak, az Intelnek otthont adó Amerikának abban a középnyugati államában, ahol a két nagy párt téli jelölőgyűlésével ráadásul az elnökválasztási időszakok startpisztolya is rendre eldördül, gondok vannak még a széles sávú internet elérésével is. Pedig Iowában ez a helyzet.

A mezőgazdaságból élő vidéken a helyi sajtó már nem olyan, mint korábban volt, az online kapcsolódás pedig még nem olyan, amilyennek lennie kellene, egyaránt megnehezítve a médiafogyasztó (a polgár) és a tartalomszolgáltató (az újságíró) dolgát. A Szilícium-völgyet is magába foglaló Kalifornia – ahol a két óriás, a Facebook és a Google székhelye is található – ugyan jóval fejlettebb és nagyobb is Iowánál, de a sajtó, amelyet pedig az amerikai demokrácia őrkutyájának tartanak, ott is erodálódik. Jim Boren, a 150 ezer példányban megjelenő The Fresno Bee nyugalmazott szerkesztője nosztalgiázva írja, hogy a félmilliós városban azelőtt nem volt olyan képviselő-testületi ülés, amelyet lapja egy-egy újságírója az utolsó percig végig ne ült volna.

Harc a percekért

Ma már erre nincs pénz, energia, ember – és nem csak Fresnóban nincs. A vonzáskörzetével együtt többmilliós, sokszoros Pulitzer-díjas újságokkal, a Globe-bal és a Heralddal is büszkélkedő Bostonnak is küszködnie kell, hogy „kétlapos város” maradjon, az amerikai hírlapíró pedig kihalóban lévő emberfajta, egyre nagyobb terheléssel. Bob Woodward, Carl Bernstein és Seymour Hersh hazájában a Columbia Journalism Review szaklap egy Sara Coello nevű kolléganőt hoz fel példaként, aki napi átlagban három cikket ír a texasi The Dallas Morning Newsba. Jó-e ez így? Aligha. Pedig a szerkesztőségek zömében ez az elvárás. Az online világ a kattintásokra, a szemlézettségre megy rá. Inkább írj három rövid sztorit, mint hogy egy tartalmasabbal babrálj! – ez a szerkesztői ukáz.

A számok – a Pew Kutatóközpont adatsora – azt mutatják, miközben 2015 és 2017 között havi átlagban 9,7 millióról 11,5 millióra nőtt az ötven legnagyobb amerikai lap online kiadásán az úgynevezett egyedi látogatók (unique visitor) száma, a weboldalaikon az egyes felkeresések alkalmával eltöltött idő ez idő alatt 2,59 percről 2,44-re csökkent. Egyre nagyobb a harc e percekért, az olvasó hamar elveszíti a türelmét. Az SMS-eken, emotikonokon, pár száz karakteres Twitter-üzeneteken nevelkedő fiatal olvasó, a digitális bennszülött pedig különösen gyorsan teszi ezt. Főleg az internetes hirdetési piacért kiélezett a küzdelem. Az előrejelzések szerint az idei év lesz az első Amerikában, amikor az online média hirdetési piacának mérete meghaladja a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiáét.

Pusztán 2000 és 2008 között 60 százalékkal csökkentek a bevételek a hagyományos piacon. Az eMarketer prognózisában az áll, az online szegmens 129 milliárd dolláros lesz 2019-ben – összehasonlításul: ilyen nagyságrendű pénzügyi csomagokkal szoktak megmenteni az államcsőd felé tartó országokat –, míg a nyomtatott sajtónak és a hagyományos elektronikus médiának (tévé, rádió) 109 milliárd dollárral kell beérnie. A két szegmens közötti olló várhatóan tovább nyílik majd: az új média 2021-re 172 milliárd dolláros hirdetési bevételre tehet szert, miközben a régi csak 104 milliárdra számíthat. Az online piac csaknem kétharmad részben már most a Facebook és a Google uralta duopóliumé, de – biztos harmadikként – mintegy kilenc százalékkal az Amazon is egyre nagyobb szeletet hasít a reklámtortából.

– A szerkesztőségek egyre kisebbek, a hírmennyiség ugyanakkor nem csökkent – állítja egy szakmai oldalon Rebecca Baker, az amerikai Hivatásos Újságírók Társaságának elnöke, hozzátéve, egyre nagyobb a terhelés, és a sajtóban dolgozóknak is van felelősségük abban, hogy jelezzék, nem bírnak már el többet. A minőség óhatatlanul csorbát szenved. Phil Meyer, az Észak-karolinai Egyetem kutatója honosította meg Amerikában a halálspirál kifejezést. A hagyományos média költséglefaragásai miatt gyatrább a tartalom, aminek következtében olvasók pártolnak el a sajtótermékektől.

A kevesebb fogyasztó miatt pedig – akiket a direkt marketing révén vagy olyan apróhirdetési oldalakkal, mint a gyereküléstől a szexpartnerig mindent és mindenkit kínáló Craigslist, más módon is meg lehet közelíteni – tovább apadnak a hirdetési bevételek, újabb leépítéseket okozva az amerikai szerkesztőségekben. Ez a halálspirál. Egyes szakemberek szerint a lapok ott szúrták el, hogy az online felületben csak az új tartalommegjelenési lehetőséget vették időben észre, nem azt a köteléket, amely az olvasóhoz, a polgárhoz fűzheti őket a következő évtizedekben. Hogy, hogy nem, a dörzsöltebb marketingesek a nagy technológiai cégeknél, a Facebooknál, a Google-nál dolgoztak.