Interjú egy hóhérral

A kötetben mindenkit megemlít, aki valamilyen módon kapcsolatba hozható a deportálásokkal és a nyilasokkal, akár Kun páterről legyen szó, akár Berend Béla főrabbiról, a ,,gettólelkészről”.

Adolf Eichmann izraeli rendőrök között jeruzsálemi tárgyalásán, 1961 Fotó: Handout Old Forrás: Reuters

Képzeletbeli interjú egy SS-főhivatalnokkal – így összegezhetnénk Bikácsy Gergely kiváló filmesztéta új könyvét. Az interjú Adolf Eichmann-nal készült, aki a bécsi Zsidó Kivándorlás Központi Hivatalt, valamint a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal ,,zsidóügyi” osztályát vezette, és a zsidók tömeges deportálását irányította. 1962-ben Jeruzsálemben fölakasztották. A nemzetiszocialista politikus és a filmesztéta találkozásából ugyan mi más jöhetne ki, mint az 1944 és 1962 közötti időben birkózó vádak és ellenvádak örvénylő színpada, ritkán ismertetett tényekből összeállt gyűlöletkeringő – de mindez annál mégis több. A könyv erénye, hogy nyíltan beszél az antiszemitizmusról, a német megszállásról és az ezek árnyékában önmagukból kifordult társadalmak hibáiról, de szókimondásában nem hallgatja el a főhős erényeit sem. Eichmann monológszerűen ontja magából a válaszokat.

A kötetben mindenkit megemlít, aki valamilyen módon kapcsolatba hozható a deportálásokkal és a nyilasokkal, akár Kun páterről legyen szó, akár Berend Béla főrabbiról, a ,,gettólelkészről”.

Bikácsy az eseménykronológiától olykor eltérően beszélteti az akasztott Eichmannt, vagyis annak szellemét, miközben megidéződik egy korszak csaknem összes ellentmondása. A szerepek és nézőpontok gyakran cserélődnek, de éppen e sokoldalúság miatt nehéz a kötetet letenni. Az olvasót megragadja a folyamatos történetmesélés, a sosem hallott információk sokasága, egyik a másik után, ahogy azt ,,Eichmann” magából ontja. A kötet a magánember Eichmann szemszögéből mutatja be azt a korszakot, amely telve volt borzalommal és tragikomédiával.

Adolf Eichmann izraeli rendőrök között jeruzsálemi tárgyalásán, 1961
Fotó: Reuters

Fekete humor, talán ezt a műfaji besorolást adhatnánk ennek a kötetnek, ahol valós személyként idéződik meg a szovjet mesterkém, Stirlitz (A tavasz 17 pillanata című filmsorozatból), akit Himmler maga elé rendelve előbb kérdőre von bizonyos kompromittáló képek miatt, majd parancsot ad, hogy szabadítsa ki angliai börtönéből Rudolf Hesst. Kurt Vonnegut és Woody Allen humorát közelítik Bikácsy ötletei, mert máshogy valóban nehéz elviselni azt a nyomasztó világot, amelyet a téma megenged, csak sokkal több információval, mint a két amerikainál. Ebből következően bizonyos történelmi utalások nem mindig komolyan veendők.

Bikácsy Gergely újabb kötete kicsit olyan, mintha egy film forgatókönyvét olvasnánk, szinte jelenetképek formájában zúdul ránk az a gondolatáradat, impulzus, amely a megidézett Eichmann sorsából kibontható. Hogy ennek mi az értelme a szórakoztatáson kívül? Talán a kibeszélés vágya, hiszen a második világháború korszakáról őszintén beszélni sokáig nem lehetett, ma sem könnyű. Élettapasztalat és humor – legalább e két tudással legyen az felvértezve, aki részletesebb képet akar adni a vészkorszakról. Bikácsy-

nak mind a két tulajdonságból nagy készletei vannak, és mindezt tapasztalt írásvetőként tudja az olvasó elé bocsátani.

Az Eichmann-csokoládé élvezetes olvasmány, pedig olykor tabudöntögető, de mindkét oldalról nézve, ahogy az a fekete humortól elvárható. A szerző arra igyekszik rávenni az olvasót, hogy megértse, a történelmi személyek cselekedeteinek, így maguknak az eseményeknek is mindig több olvasatuk van. Ezért az Eichmann-csokoládé minden humora ellenére reálisabb megközelítését adja Eichmann korának, mint a legtöbb történelemkönyv vagy a korszakkal foglalkozó regény.

(Bikácsy Gergely: Eichmann-csokoládé. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2019, 206 oldal. Ára: 2019 forint)