Lebegés Provence-ban

A mediterrán francia tengerpart immár nemcsak a gazdagok, hanem mindenki üdülőhelyévé vált. A rohamos fejlődés sem tudta tönkretenni egyelőre Provence és a Riviéra varázsát.

Évek óta hallom otthon, hogy mikor megyünk végre a francia Riviérára. Megyünk mi sokfelé, arra éppen évek óta nem, pedig fapados légitársaság is repül Nizzába. A szállások sem olyan megfizethetetlenül drágák, főleg, ha nem a nyári tömegnyomorhoz vonzódunk, hanem kellemes hőmérsékletben (tavasz és ősz) a vidék szépségeit akarjuk élvezni a dudáló kocsisorok, a tengerparton napolajfelhőben hömpölygő emberáradat helyett.

Azt hiszem, a hezitálásnak vége, annyiban biztosan, hogy eggyel több érv szól a menés, mint a maradás mellett. Ez a két pilléren nyugvó könyv a magyarázat. Az egyik pillér Sárközi Mátyás szövege, a másik Kaiser Ottó csodálatos képanyaga. Egymást erősítve késztetik az olvasót utazásra, álmodozásra.

Nem útikönyvről van szó. Két ember rácsodálkozásáról. Sárközi Mátyás röpke hatvan évvel ezelőtt járt először arrafelé, majd hamarosan százötven éves, vastag falú házat vett a hozzáépült istállóval, eperfás kerttel. Különös szomszéddal, aki Sárközitől tudta meg, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia már nem létezik. (Nahát, a lapok semmit sem írnak meg rendesen…)

Évtizedek teltek el, majd eljött a pillanat, amikor betoppant Kaiser Ottó fotográfus, fotóriporter, aki úgy lát, ahogy kevesen. Feleségükkel nekiindulnak a francia Riviérának, és nehezen megismételhetően egyedi varázslattal számolnak be Provence-ról.

Van benne minden. Röpke történelmi áttekintő föníciaiakról, rómaiakról, akik hihetetlen épségben megmaradt arénákat hagytak hátra – amelyekben hangversenyeket és bikaviadalokat egyaránt rendeznek.

Avignoni pápákról, iszonyú pestisjárványról, amelynek megfékezésében a magasra emelt falak sem segítettek. Nem tudtam, hogy Franciaországban a második világháború előtt vezették be a fizetett szabadság rendszerét, s amikor a fegyverek elhallgattak, a délfrancia tengerpart immár nemcsak a gazdagok, hanem mindenki üdülőhelyévé vált. Azt olvasom, hogy a rohamos fejlődés sem tudta tönkretenni egyelőre Provence és a Riviéra varázsát.

Mi, magyarok is előtűnünk, például Kisfaludy Sándorról megtudjuk, hol és hogyan lett belőle költő. Draguignanban, a jegyző házában őrizték a Napóleonnal hadakozó hadnagyot hadifogolyként, aki a szemközt lakó kisasszonyba habarodott.

A szebb napokat látott ház kapuja felett látható a költő igen csúfra sikeredett kerámiaportréja. (1962-ben Nemes Nagy Ágnes járt itt, és írta naplójába, hogy „a bájos házon milyen pocsék plakettet” látott.) Aups-ban él Fayköd Mária Zsuzsa – a Lugas tavaly áprilisban portrét adott róla –, aki márványba faragja álmait.

A szövegnél hangsúlyosabb Kaiser Ottó képi világa. Ha ott lennénk, mi is azt látnánk, amit ő. Elvileg. Gyakorlatilag nem. Képes órákat várni a megfelelő színek előjöttéig, kihajolni, szirtre kapaszkodni, billegni, hogy olyat láttasson, amit csak ő tud.

Képei pillanatfelvételek, miközben az ember azt érzi, hogy ő is ott van, és tudja, mi történt előtte, és mi lesz utána. Nézzük a pápák egykori nyári rezidenciáját, ma ez borászat, az épület háromszáz éve egyazon családnak a kezében van. Nagyjából hihetetlen az ódon falak és az üde zöld kettőssége.

A könyvön átlebegve megértjük, nemhiába töltik meg a francia Riviéra éttermeit, szállodáit gazdagok és kevésbé tehetősek. Csodát akarnak látni, és megkapják. Mi ezt a könyvet kaptuk, és késztetést saját élmények gyűjtésére.

(Kaiser Ottó–Sárközi Mátyás: Provence – Côte d’Azur. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2018, 176 oldal. Ára: 5500 forint)