Nulla forint, nulla perc

A hetvenes években szörnyű baleset történt Ábel szülővárosában: egy bútorgyári munkásnő gyönyörű hosszú haját elkapta a csiszológép, és mire a sikoltozástól megdermedt munkatársai leállították a masinériát, az jószerivel megskalpolta a szerencsétlen lányt.

Nyilván véletlenül történt. Nyilván azért, mert nem tartotta be az előírást, miszerint munkavégzés közben kötelező a fejkendő használata. És azért nem, mert túlságosan lelapította volna csodás hajzuhatagát, s nem akarta, hogy Ernő, a körülötte legyeskedő normaellenőr ilyen előnytelen külsővel lássa.

Meg egyébként is: ügyes, talpraesett lány volt, akivel ilyesmi nem történhet meg. Na jó, maximum egyszer. A tragédiának az adott kissé romantikus színezetet, hogy éppen Ernő volt az, aki elsőként ocsúdott fel rémületéből, és mielőtt a legszörnyűbb megtörtént volna, leállította a gépet. (Aztán két hónap múlva elhagyta az értelemszerűen megcsúfult lányt. Mert ilyen az ember. Emberi.)

Kevésbé tragikus, de annál figyelemre méltóbb két esetről mesélt Ábelnek a minap hivatalbeli kollégája, Miklós. Az első egy budapesti belvárosi parkolóban kezdődött, aztán egészen messzire eljutott.

Történt ugyanis, hogy Miklós megállt a kocsijával a jelzett közterületen, majd elballagott parkolójegyet venni. Általában e néhány másodperc a gépkocsivezetők „Akhilleusz-sarka”. Ilyenkor bújnak elő a zöld mezbe öltözött „Pariszok”, hogy nyílvesszejükkel célba vegyék a parkolóautomatával babráló hősöket.

Fotó: Bach Máté

Miklós azonban – mondabeli társától eltérően – nemcsak gyors lábú, gyors kezű is volt, így viszonylag hamar végzett a művelettel. Hiába. Soha nem lehetsz gyorsabb egy parkolóőrnél. Mire megfordult, már el is kattant ez utóbbi fényképezőgépe.

Miklós igazi úriember, hangoskodás nélkül, szelíden próbálta jobb belátásra bírni az ügyeletes lesvetőt. Pláne, hogy úgy érezte, Iustitia teljes vértezetben ott áll mellette, hogy ügyét győzelemre segítse.

A parkolóőr azonban ateista lehetett, mert nem észlelte az isteni akaratot. Hosszas vita után végül annyit megígért, hogy a munkanap végén sztornózza a felvételt.

Aztán néhány hét múlva megérkezett Miklós postaládájába a 22 ezres büntetésről szóló csekk. Szabálytalan parkolásért. Bestye lélek, kurafi! – dühöngött Miklós, aki szelíd lelkületű történészként káromkodni is csak választékosan tudott.

Bement a cég székhelyére reklamálni. Ott derült ki, hogy a fényképen és a parkolójegyen az időpont teljes mértékben megegyezik, azaz nulla perc szabálytalan parkolásért akarják megbüntetni.

A magyar ember a lelke mélyén ugyan megveti a jogászokat (akik abból élnek, hogy hézagosan fogalmazzák meg a törvényeket – pfuj, alattomos népség!), de a maga érdekében azért szívesen vállalkozik egy kis „jogászkodásra”.

Ezúttal például azt bizonygatták, hogy az érvényes parkolás ideje a parkolójegy és a szélvédő nászával indul. Miklós gúnyos mosolyát látva végül feladták. Azt mondták, intézkednek. Így is lett.

Pár hét múlva értesítést kapott, hogy végrehajtás indult ellene, menjen egyeztetni. Kaposvárra. Levélben írta meg nekik, hogy nulla percért nem hajlandó ennyit utazni, fizetni pedig még úgy sem.

Átadták az ügyet a bíróságnak. A bíró, jártasabb lévén az Olümposzon, az ő javára döntött, a társaság pedig fellebbezhetett – húszezer forint befizetésével. Kaposvárott kiszámolták a megnyerhető összeget, és elálltak a követelésüktől. Bocsánatkérés persze nem volt, csak elállás. Amiként a kutya áll el a levizelt villanypóznától.

A másik eset mintegy tíz éve történt. Miklós vidéki kiküldetésbe ment, és ehhez megkapta a minisztériumtól az ilyenkor szokásos napidíjat. Mindez hó elején történt.

Két hét múlva értesítés érkezett az APEH-től: azonnal jelenjen meg náluk, vagy elővezettetik. Miklós csodálkozva, de tiszta lelkiismerettel tett eleget a kedélyes meghívásnak.

A hivatal vészjósló kopárságú irodájában aztán kiderült: 230 forint adótartozása „áll fenn” a hivatal felé. Hogy mi történt? Az, hogy a napidíjak „adóvonzatát” a tárca hó végén utalja át az adóhatóságnak.

Ez azonban nem egyezett az egyik APEH-ellenőr bioritmusával, aki hó közepén találta ellenőrizni a „fennálló” köztartozásokat, és azonnal rapportra rendelte Miklóst. Miklós a zsebébe nyúlt: semmi gond, befizetem.

Az ügyintéző elszörnyedt: azt nem lehet, ő pénzt nem vehet el! (Legalábbis ennyit.) Amikor kiderült, hogy egy másik adórovaton túlfizetése van, Miklós kérte, hogy abból vonják le a tartozását.

Elszörnyedés 2.0. Az egy külön rovat, ezek nem közlekedőedények, kérem! Végül megkapta az ukázt: szólítsa fel a minisztériumot, hogy rendezze tartozását. De hogyan?! – fakadt ki Miklós. Elképzelte, amint másnap reggel a miniszter az ő felszólítását olvassa, és beleborzongott. Mindenesetre ügy lett belőle, iktatták.

Aztán csak megérkezett a pénz, mire jött egy papír, hogy nulla forint tartozása van a hivatal felé, fizessen be nulla forintot záros határidőn belül. Kétségbeesetten szaladt el a postára egy sárga csekkel, hogy befizetne nulla forintot. Hülyének nézték.

„De kérem, engedjék, hogy befizessem… Muszáj, nem értik?!!” – lobogtatta az adóhivatali felszólítást. A kasszásnő megsajnálta: fizessen be egy forintot. Miklós visszahőkölt.

„Azt nem lehet, akkor egy újabb ügy indul, újabb iktatószámmal, hogy túlfizetésem van.”

Végül elment a hivatalba, ahol egy értelmes ügyintéző, belátva a helyzet abszurditását, kiállított egy végzést, miszerint elengedi az „adóalany” nulla forint tartozását. Huhh!

Ha valaki azt hiszi, hogy ezzel az ügy lezárult, téved. Miklós az eset nyomán feketelistára került, s mint megbízhatatlant, adóelkerülőt rövidesen berendelték az adóhivatalba, és több évre visszamenőleg be kellett mutatnia adóbevallásait és számláit.

Nos, a három esetben van valami közös. Hogy lám, Isten megalkotta az embert, az ember pedig megalkotta a gépet. A két alkotás közül csak ez utóbbi képes elpusztítani alkotóját.

A gép az ember ama fele, mely Isten nélkül is létrejött volna. A fizika törvényeinek engedelmeskedő, lélektelen, érzéketlen alkotás. Ha maga alá gyűr, nincs menekvés. A motor nem ismer irgalmat, belátást vagy méltányosságot.

A hivatal is egy gép, csak nem motor, hanem jogszabályok működtetik. (Erről már Kafka is írogatott ezt-azt.) Nehezebb is védekezni ellene, mert a motor leállítható, a jogszabály nem. Egy másik jogszabály nem engedi. Ilyenkor csak emberi közbeavatkozás menthet meg.

Az ember az a fele, amely ismer irgalmat, belátást és méltányosságot. Az, amely Isten nélkül nem jöhetett volna létre. Íme, Isten létének bizonyítéka.