Oklevél a falban

Hétköznapi eset: az 56-os magyar örököse, aki már nem beszél magyarul, beviszi a hagyatékban talált régiséget egy berlini antikváriumba, ahol rendszeresen megfordulnak amerikai kereskedők is – innentől fogva bárhol felbukkanhat a kiadvány. Történelmünk során nagyon sok hungarikum került Nyugatra, a tapasztalat mégis az, hogy előbb-utóbb hazajut minden kötet.

A XVI. századi Magyarországon nyomtatott könyvek több mint fele elveszett. Borda Lajos antikvárius Fotó: Bach Máté

Pár éve, egy csütörtöki napon sajátos kinézetű, fiatal pár nyitott be a belvárosi könyvüzletbe, és poros, vakolatos oklevelet húztak elő a szatyorból. Az antikvárius kihajtogatta a recsegő, ropogó pergament.

Anjou-kori, egri káptalani oklevél – állapította meg elismerően, mert ami Mohács előtti, az már önmagában izgalmas, majd megkérdezte a fiatalokat, otthagynák-e pár napra, amíg ellenőrizteti a levéltárral, és megbizonyosodik arról, nem hiányzik-e valamelyik közintézményből.

Az irat maradt, szombaton pedig megjelent a család többi tagja is, és átadtak még vagy tíz pergament. Az egyik oklevél méretében elütött a többitől, így kezdődött: „Nos Ludovicus Rex”. Nagy Lajos – döbbent meg az antikvárius, és vásárlási szándéka egyszeriben komolyra fordult.

Befalazott hagyaték

A jó kereskedő egy pillanat alatt átvált eladóból vásárlóvá, Bálinger Béla, a Központi Antikvárium boltvezetője is kapásból választás elé állította a tulajdonosokat. Két út áll önök előtt – mondta a családtagoknak –, ha itt hagyják, pár nap alatt átnézzük a szatyor tartalmát, mert látom, ezek is onnan valók, mint a csütörtöki oklevél… – Ja igen – szólt közbe egy nagydarab férfi –, az öcsém hozott már egyet.

– Vagy itt hagyják értékbecslésre, folytatta az antikvárius, vagy most azonnal százezer forintot kapnak darabjáért. Ez az ár nagyságrendileg stimmelt. Az üzletvezető jól sejtette, az utóbbi lehetőség mellett döntött a népes família, az asszonyok el is mondták, hogy egy másik boltban csak tízezret ajánlottak az oklevelek darabjáért.

– Kifizettem mindet, azt is, amit korábban hoztak – meséli Bálinger –, hétfőn mégis visszajött a fiatal pár, kérdezték, mi van az oklevéllel. Hiába mondtam: itt járt a bátyja szombaton, annak már fizettem. Nekem nincs is bátyám, jött a felelet. Nyilván összebeszéltek. Nem vitatkoztam – hibáztam –, kifizettem még egyszer százezer forintot, és elköszöntem.

Aztán két hét múlva megjelentek újabb oklevelekkel. Körülvett a család, hízelegtek, ígérgettek, de több üzletet nem kötöttünk. Amellett, hogy átvágtak, azon dilemmáztam, kinek fogom tudni eladni a kincseket. Mert láttam, szenzációs az anyag, de azt is, hogy a levéltár nem fogja tudni megvenni az éves keretéből. Szerencsére végül mégis egy kézben maradt az összes.

A családi gyűjtemények, levéltári irategyüttesek egyben értékesek igazán – erősíti meg Laczlavik György, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának osztályvezetője. Szétszedve egy mozaik darabjaihoz lehetne hasonlítani ezeket a kiadványokat. Jó néhány antikvárium akár több éven keresztül, egyesével értékesíti a megvásárolt hagyaték kitüntetett darabjait, így maximalizálva a hasznot. A kevésbé értékes iratok sorsa viszont ettől kezdve erősen kérdéses.

De a történet végén az értékesített Anjou-kori oklevelek sorsa más szempontból is tanulságos: a nagy szatyor jellemzően felvidéki anyagot tartalmazott, tulajdonosa talán 1920 körül, az impériumváltás idején költözött át Pest megyébe, majd az orosz front közeledtével befalazhatta az értékes hagyatékot.

Hogy aztán mi történt vele? Ki tudja… Jó pár évtized múlva mindenesetre lebontották a házát, és megtalálták a falban az okleveleket sértetlenül. Ezek a műtárgyak szerencsésen átvészelték azt az időszakot, amelyben az emberi élet sem volt különösebb érték. A második világháború után tudatos bosszúhadjárat, könyvégetés is zajlott, nemegyszer a párttitkár vezetésével raktak máglyát a nemesi kúriák irataiból.

A kárt tetézte, ha penészes raktárba dobták a becses nyomtatványokat, hogy ott egye meg őket a nedvesség. Persze voltak kivételek: a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt ivánci politikus, gróf Sigray Antal magyar nagybirtokos könyvtára, levéltára és műkincsei kapcsán már az államosítás után felmerült, hogy érdemes lenne a családi hagyatékot egyben tartani.

A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja egyenesen úgy vélte: „A Sigray-féle anyag globális gyűjtemény, mely alkalmas arra, hogy bemutassa a feudalizmus szélsőségeit, a kizsákmányolás teljességét. A Múzeumi Központ súlyt helyez arra, hogy az ország 450 elpusztult kastélyából egyet átmentsen az élenjáró szovjet muzeológia mintájára a jövő nemzedék részére.”

Ilyen dicstelen szerepet szántak tehát a Sigrayaknak, ám mégiscsak megmenekült volna az a huszonhárom doboznyi, egymáshoz időrendben csatlakozó irategyüttes, amely 1300-tól 1798-ig tartalmazta az elrendezett családi hagyatékot. A gyűjtemény előbb Szombathelyre, majd az Országos Levéltárba került, ahol 1956 novemberé­ben mind egy szálig elégett az orosz belövésektől keletkezett tűzben.

– A XX. század sajnos nem kímélte a magánkézen maradt levéltárakat. Számtalan elpusztult a második világháború harci eseményei, illetve az orosz csapatok pusztításai során, vagy magára hagyva megsérült épületekben.

Ez utóbbi esetben többet sikerült megmenteni 1945 után – sorolja Laczlavik György főlevéltáros. – Megmenekült például a Batthyány, a Festetics, a Nádasdy családok levéltára, melyeknek egy része a hitbizományi törvény alapján állami tulajdonba került 1949-ben. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületében is pusztultak el magániratok, amikor az épület 1945-ben és 1956-ban megsérült.

A háború végén az orosz katonák többféle módon hasznosították a családi iratokat. A Magyar Nemzeti Levéltár „Törvényes” megszállás – Szovjet csapatok Magyarországon című forráskiadványa a lakosságot ért erőszak mellett arról is beszámol, hogy 1945 nyarán a körmendi Batthyány-Strattmann hercegi levéltár „több vagon mennyiségű iratai a kastély lóistálló udvarára és a hozzátartozó fedett kamarába lettek beszórva.

Az orosz katonák tömegesen jártak ide, a papírosok és iratok között turkálva cigarettának való papirost kerestek, mások a várudvaron felállított, húsz darab konyhai katlan begyújtásához vittek iratokat és okleveleket.” A családi gyűjtemények és a könyvtárak pusztulása mégsem írható csupán a XX. század számlájára. Már a török sem bánt kesztyűs kézzel az írásos emlékekkel.

Kincsek a vándordiákoknál

– A XVI. századi Magyarországon nyomtatott könyvek több mint fele elveszett, és a maradékból jellemzően csak egy-egy példány maradt fenn, olykor hiányosan, csonkán. A későbbi századokban sem jobb a helyzet – állítja Borda Lajos antikvárius. – Számos magyarországi könyv szerencséje, hogy egy-egy külföldi vándordiák magával vitte, aztán évszázadokra ott ragadt valamelyik németországi gyűjteményben. Az ilyenek néha unikális ritkaságként felbukkannak.

A XVI. századi Magyarországon nyomtatott könyvek több mint fele elveszett. Borda Lajos antikvárius
Fotó: Bach Máté

És ott vannak azok a vallásos vagy világi nyomtatványok is, amelyeket ponyván árultak a XX. századig – innen a név is: a kóberes szekérnek leszedték a ponyváját, leterítették a földre, és arra helyezték a nyomtatványokat –, de ma az ilyen régiségeket értéktelennek gondolják és egyszerűen kidobják az örökösök.

Pedig korábban a családok nemzedékről nemzedékre megőrizték a vallásos gyűjteményeket, könyvet eleve nem dobtak ki. De ebben a pogány világban kivágják!

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának gyűjteménye olyan történeti adalékokkal is szolgál, melyek más forrásokból aligha megismerhetők. A magániratok vásárlása az 1990-es években megélénkült, amelyhez az intézmény főképp pályázati források felhasználásával kapcsolódott 2015-ig.

– Amíg a jogszabályok engedték, az állami elővásárlási jogot is gyakorolva vásároltunk magánszemélyektől és árveréseken is – mondja Laczlavik György –, de 2015 óta már csak a levéltár költségvetési keretéből gazdálkodhatunk.

Az árverések meghaladják lehetőségeinket – marad az iratok védetté nyilvánítása, melyet az örökségvédelmi hatóságnál kezdeményezünk, évente mintegy húsz-harminc esetben. Az iratok sorsa onnantól nyomon követhető, és lehetőség nyílik a biztonsági másolásra is.

Magánszemélyektől továbbra is vásárolunk, az ajándékozás főképpen azokra jellemző, akik biztonságban szeretnék tudni a hagyatékukat. Sajnos előfordul, hogy generációkon át őrzött iratok pusztulnak el, bár váratlanul a mai napig kerülnek elő középkori oklevelek, címeres levelek is.

Az Appendix a csúcs

Itthon hungarikumot gyűjtenek: Magyarország mindenkori területén megjelent, vagy külföldön magyar nyelven, magyar szerzőtől, akár csak magyar vonatkozású tartalommal keletkezett dokumentumot. Ilyen bárhonnan előkerülhet a nagyvilágból.

– Hétköznapi eset: az 56-os magyar örököse, aki már nem beszél magyarul, beviszi a hagyatékban talált régiséget egy berlini antikváriumba, ahol rendszeresen megfordulnak amerikai kereskedők is.

Innentől fogva bárhol felbukkanhat a kiadvány – tekinti át külföldi vásárlásait Bálinger Béla üzletvezető. – A jelentős londoni árveréseken ritkán rúgunk labdába, inkább a második vonalban tudunk szemezgetni. Ha nem veszik észre a nagyok…

Az Európai Unión belül könnyebben vásárolgatunk, de amikor pár éve felbukkant Kőrösi Csoma Sándor szótára Amerikában, esélyünk sem volt megszerezni. A tibeti–angol szótár az egyetemes kultúra része, eleve nagy rá a kereslet, de a vám és az áfa miatt nekünk harminc százalékkal többe került volna – mintha büntetést érdemelnénk, amiért hazahozunk magyar vonatkozású kultúrkincseket a tengerentúlról. Kőrösi Csoma szótárán akkor elvéreztünk, aki megvette, eleve helyzeti előnnyel indult.

Azért a fordítottjára is van példa: pár éve két idős hölgy Bolyai Farkas-könyvekkel lepte meg az antikváriust. Az egyik a Tentamen első kötete volt. A kétkötetes, latin nyelvű Tentamenhez a marosvásárhelyi matematikus fia, Bolyai János írt függeléket – a huszonhét oldalas Appendix az egyetemes matematikatörténet egyik csúcsa, a világon mindenhol kapkodnak utána.

A londoni Christie’snél 15-20 millió forintnak megfelelő fontot is megadtak már érte. De mikor a két asszony megjelent az apai örökséggel, az antikvárius hirtelenjében rossz forrást nézett, azt hitte, a Tentamen második kötete tartalmazza a függeléket.

Már megkötötték a szerződést, amikor az üzletember átlapozta a könyvet, és észrevette, hogy benne van az Appendix. Hívta azonnal a két hölgyet, módosították a szerződést – nagyságrenddel többről indult az árverés. Hozzátettek egy nullát.

És ekkor a világ legpatinásabb, természettudományos tételekre szakosodott dán cége bejelentkezett telefonos licitre, mégsem tudta megvenni a matematikakönyvet, mert egy tehetős magyar férfi, aki egyébként Radnóti kézirata miatt érkezett az árverésre, gondolt egyet, és „lenyomta” a dánokat. A nénik ott ültek az első sorban, elfehéredve a döbbenettől, és az járt a fejükben, hogy biztos az apukájuk segít nekik odafentről. A Tentamen pedig itthon maradt.

Történelmünk során rengeteg hungarikum került Nyugatra, Borda Lajos tapasztalata mégis az, hogy a magyarok előbb-utóbb visszahozzák őket. Tehetséges nemzettársaink megállják a helyüket a nagyvilágban, a németországi vagy angliai árveréseken is rendszeresen feltűnnek, és visszavásárolják értékeinket.

Itthon kedvezőbb áron lehet eladni is a hazai vonatkozású könyveket, mint a világpiacon, hiszen a hungarikum főként Magyarországon érték. Persze akadnak kivételek, érdemes figyelni a külföldi katalógusokat, mert miközben azt tapasztaljuk, hogy magyarok mindenütt élnek, tudomásul kell vennünk azt is, hogy nyelvünkbe zártan élünk itt, Közép-Európában.