Seprű az ajtóban

Az évfolyam ifjúkommunistái disszidáltak, de a debreceni református kollégista maradt, hogy kacskaringókkal jogász lehessen, törvényeket szövegezhessen. Az egykori alkotmánybíró, Harmathy Attila az MTA legbecsesebb elismerését, az Akadémiai Aranyérmet vehette át a májusi közgyűlésen.

Fotó: Teknős Miklós

– Ön negyedéves hallgató kora óta oktatott római jogot, később polgári jogot, de nem maradhatott az egyetemen, hanem először a Magyar Külkereskedelmi Bankban volt idegen nyelvű levelező, majd a Malévnál jogi előadó. Mi erre a magyarázat?

– Megértettem, hogy nem kaphatok egyetemi állást, mert nem kaptam erre biztatást. Az azonban váratlan volt, hogy az egyetem nem javasolt jogi állásra. Abban az időben már nem volt kötelező arra a munkahelyre menni, amelyet kijelöltek, de nem volt egyszerű állást kapni egyetemi ajánlás nélkül. Az egyetemi bizottság az OTP-nél ajánlott nem jogi állást, de azt nem fogadtam el. A Magyar Külkereskedelmi Banknál sikerült elhelyezkednem idegen nyelvi levelezőként. A bankos lehetőség azért érdekelt, mert azt az információt kaptam, hogy ott hamarosan önálló jogi osztály alakul. Nem alakult. Amikor ez kiderült, újra állást kerestem, így kerültem a Malévhoz. Ennek ellenére soha rosszabb pályakezdést nem kívánok senkinek.

A bankban csupa idősebb, nyelveket beszélő, művelt ember dolgozott, akiknek az volt a bűnük, hogy az előző rendszerben nevelkedtek. Kedvesek, befogadóak voltak, tőlük hallottam először Pilinszky János költészetéről. Az időszak további haszna volt, hogy egy év alatt két idegen nyelvből sikeresen levizsgáztam, a nyelvtanulást a bank támogatta.

– Ezerkilencszázhatvankettő telén került az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetébe, ahol 1992-ig dolgozott. Több mint harminc éven át tartott előadásokat a négy féléves polgári jog című tárgyból, vezetett szemináriumot, és vizsgáztatott. Hányszor kellett ez idő alatt átírni a tankönyveket?

– Volt tanáraimnak köszönhettem az akadémiai állást. A kapcsolatom ugyanis nem szűnt meg az egyetemmel, a római jogi és a polgári jogi tanszékkel. Először állás nélkül, munkaidő után, díjazás nélkül tartottam órákat, majd megbízott óraadó lettem. Én 1959-ben diplomáztam, abban az évben fogadták el az új Polgári törvénykönyvet, ezt kellett először megtanulnom új joganyagként. Ez volt az első nagy szakmai váltás. 1978-ban volt a következő nagyobb átalakulás, de ekkor már a Polgári törvénykönyv átfogó módosítását előkészítő bizottságnak tagja lehettem. Azóta számos módosításon esett át a törvénykönyv és a kapcsolódó joganyag, én legalább négyszer tanultam újra a polgári jogot.

A jogrendszer egyéb változásait itt nem is említem.

Döntés a döntőképességről

– Az ELTE jogi karának dékánja 1990. október és 1993. november között, 1993 és 2003 között a Doktori Tanács elnöke. 1998–2007 között alkotmánybíró. Utóbbi megbízatást hogyan élte meg?

– Az alkotmánybírói feladat ellátása újabb tanulást igényelt, a korábbitól eltérő feladatról volt szó. Annak azonban örültem, hogy továbbra is taníthattam az egyetemen, annak ellenére, hogy ez komoly megterhelést jelentett. Láttam ugyanis, hogy aki néhány évre kiesik az egyetemi életből, az nagyon nehezen vagy egyáltalán nem talál vissza. Alkotmánybíróként számos olyan izgalmas kérdéssel foglalkoztam, amely messze túlmutatott a polgári jogon. Kitágult az ember látótere, hiszen elvárás volt az egész jogrendszerben való gondolkodás. Én egyébként korábban sem kizárólag az adott jogszabályt láttam, mindig érdekelt az a környezet, amelyre az született, amelyben a szabályt alkalmazni kellett. Az Alkotmánybíróságon töltött kilenc év számos izgalmas kihívást és megannyi olyan munkát hozott, amelyről sokszor még a jogászok sem tudnak – az esetek több mint kilencven százaléka az utóbbi körbe tartozik. Az alkotmánybírói időszakom alatt a közvéleményt is foglalkoztató egyik nevezetes feladat az egészségügyi törvény felülvizsgálata volt. Akkor egyebek mellett arról kellett dönteni, hogy milyen feltételek esetén engedhető meg a passzív eutanázia (leegyszerűsítve: a betegnek az a döntése, hogy szüntessék meg a gyógykezelést, hagyják meghalni). Hasonló probléma: mikor számítható az ember döntésképesnek, hány éves korától fogja fel döntésének következményeit, például amikor olyan helyzet elé állítják az orvosok, hogy vagy amputálják a lábát, vagy búcsút mondhat az életének. Egy másik közérdeklődést kiváltó ügy volt az oltási kötelezettség vizsgálata. Vitatott volt az, hogy van-e joga a szülőnek arról dönteni, beoltsák-e a gyerekét vagy nem. Utóbbi esetben a közérdek ütközik az egyéni szabadsággal (ez a vita több országban ma is foglalkoztatja a közvéleményt). Időnként évszázadok óta vitatott kérdésről kellett véleményt mondani. A hagyományos polgári jogtól messze álló problémákkal kellett foglalkozni. Az alkotmánybírói időszak letelte óta hiányzik a jogrendszer egészében való gondolkodást igénylő feladat.

Fotó: Teknős Miklós

– A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává 1993-ban, rendes tagjává 1998-ban választották. Az MTA főtitkárhelyetteseként és alelnökeként is dolgozott. Mi lehet a szerepe a vélhetően intézethálózatától megváló MTA-nak?

– Ezerkilencszáznegyvennyolc után, majd 1990-től, a rendszerváltozás után számos politikai támadás érte az Akadémiát. Hol a korábbi rendszer maradványának, hol sztálinistának bélyegezték, de a volt szocialista tábor más országaiban is hasonló politikai viták voltak. Nagy szerencse volt, hogy abban a rendszerváltozást követő időszakban Kosáry Domokos volt az Akadémia elnöke, miniszterként pedig Mádl Ferenc foglalkozott a kutatás, oktatás kérdéseivel. A jelenlegi helyzetben azt vitatják, hogy az intézetek irányítása hatékony-e. A közelmúlt történelmében nagyon sok átszervezést láttam, de attól nem lett jobb a működés, hogy egy intézményt másik hatóság ­irányítása alá helyeztek. A hatékonyabb munkát átszervezés helyett más eszközökkel lehet elérni – megfelelő munkahelyi légkör, társadalmi megbecsültség, finanszírozás csodákat tesz.

Régi feltételezések

– Mit köszönhet a magyar jog Harmathy Atti­lának?

– Erről a szakmát, a tanítványaimat kellene megkérdezni. Külön kérdés, hogy a kutatómunkának milyen közvetlen haszna volt. A tanításon, kutatáson kívül számos jogszabály előkészítésé­ben vettem részt, némelyikről ma is azt érzem, hogy hasznos szerepet játszott a társadalom életében. Természetesen velem is előfordult, hogy a közreműködésemmel előkészített törvényt nem sokkal később módosították.

– Ezt presztízsveszteségként élte meg?

– A jogász hozzá van szokva ahhoz, hogy változik az élet, változnak a körülmények. Azt is tudjuk, hogy amit az íróasztalnál elgondoltunk, az nem biztos, hogy tökéletesen működik a valós életben. Egy-egy jogszabály hatékonysága sok tényezőtől függ, és egy adott jogszabály előkészítői nem tudják valamennyi tényező hatását befolyásolni.

– Milyen most a hazai jog nemzetközi presztízse? Még mindig a szovjet jog jut rólunk a nyugatiak eszébe?

– Korábban természetes reakció volt a nyugati országok jogászaitól, hogy ha Magyarországról esett szó, akkor azt képzelték, mi is szovjet jogot alkalmazunk. Másik szokásos reakció volt – ez a történelmileg tájékozottabb rétegnél fordult elő –, hogy mi osztrák jogot alkalmazunk. Mára sokat javult a helyzet, de régi feltételezések tovább élnek. Nem is tudnak rólunk sokat. Példaként említem, hogy néhány évvel ezelőtt Párizsban tartottam a térség jogi rendszeréről

– cseh, szlovák, lengyel, román, magyar, délszláv országok és a többi – kurzust, amely vizsgával zárult. Az egyik francia egyetemistától azt kértem, meséljen valamit a lengyel jog alakulásáról. Rám nézett, majd azt mondta, ne haragudjon, de ott olyan sok ország van… A kontinens nyugati felén élők számára mi itt Közép-Európában túl kicsik vagyunk. Amerikát nem is említem.

– Hetente bejár az egyetemre. Mi egyéb fér az életébe?

– Nagyon sok a dolgom, csak erőm legyen. Számomra jelenleg a legizgalmasabb kérdés a magyar társadalom gondolkodásának átalakulása. Néhány példa. Ebben az országban 1946-ig a házasságon kívül született gyermek törvénytelennek minősült, nem volt jogi kapcsolata vér szerinti apjával, attól nem örökölhetett, az apát nem kötelezhették gyerektartásra. Ezt a szabályozást 1946-ban megváltoztatták – már korábban édesapám is felháborodott az idejétmúlt jogszabályokon. Mára eljutottunk oda, hogy egyre több a mozaikcsalád. Ebben a közösségben az egyik szülő és gyerekei alkotnak családot az új partnerrel, akinek szintén vannak gyermekei. A világháború éveire és az azt követő időszakra esik a nők társadalmi helyzetének átalakulása. A férfiközpontú családból eljutottunk oda, hogy nagyon sok gyerek úgy nő fel, kizárólag az egyedülálló anyjára számíthat. Hatalmas társadalmi következményekkel jár ez az átalakulás. A tulajdonnal kapcsolatos viszonyunk is drasztikusan módosult. Hetven évvel ezelőtt, ha letették a tejesüveget az ajtó elé, nem lopták el. Vidéken a házakat nem zárták be, az ajtóban keresztbe tett seprűvel jelezték, hogy nincsenek otthon. Ma nincs az a vastag lánc és testes lakat, amelyik megakadályozná kerékpárunk ellopását. Alapértékek alakultak át, amelyeknek a feldolgozása mindannyiunk érdeke – továbbélésünk miatt. Ha nem észleljük időben a bajok forrását, ha nem találunk megoldásokat, súlyos következményekkel számolhatunk. Általános európai tendenciákról van szó, sajátos hazai történelmi elemekkel kiegészítve. Hihetetlenül izgalmas kérdések ezek, amelyekre a magam szerény eszközeivel keresek választ.

– Van, amit másképp csinálna?

– Mivel ez a kérdés sohasem merült fel komolyan bennem, talán olyan nagy butaságot nem követhettem el. Életemben meghatározó szerepe volt annak, hogy több mint negyven éven keresztül feleségem megértő, szerető támogatása kísért, 2012-ben bekövetkezett halála óta pedig lányom és fiam és házastársaik (valamint kilenc unokám) segítenek – nem vagyok egyedül.