Varázsgömb

Bár a felújítás miatt az Operaház 2017 óta zárva, mégsem eseménytelen az élete. Nemzetközi méretűvé dagasztott plakát- és bemutatóbotrányok, társulati sztrájkok pattannak ki, és Ókovács Szilveszter főigazgatónak magyarázkodnia kell. Miközben hárítja a támadásokat, belakja a társulattal az Eiffel Műhelyházat, és szeptembertől Keresztény évadot hirdetett.

Fotó: Teknős Miklós

– Mennyi az esélye annak, hogy egy São Paulóban élő brazil nő, akinek képe az Opera plakátján látható, véletlenül megpillantja magát a budapesti metróban?

– Lehet, hogy egy turista tényleg felismerte a barátnőjét… vagy valaki azt hiszi, így pénzhez jut.

– Valóban engedély nélkül használják a fotóját?

– Részünkről minden rosszhiszeműség kizárt, miként az is, hogy a képet az általunk megbízott kreatív cég a Facebookról töltötte volna le. Ott nincsenek ilyen minőségű fotók. A pexels.com viszont, ahonnan a kép származik, ingyenesen hozzáférhető közösségi alapú stockfotóoldal, sőt kimondottan kérik, hogy a felhasználók nyúljanak bele. Feszület került a fülbevalóra, mivel ez a szeptembertől induló tematikus évadunk egyik plakátja, és mindegyik kreatívon elrejtettünk egy-egy keresztény motívumot. Nem hibáztunk, megkeresést se kaptunk, valakik mégis lufit fújtak ebből is.

– A plakátügy említésre méltó sem lenne, de mostanában a szokásosnál mintha erősebb lenne a sajtója, és az nem a szakmai munkájáról szól.

– Talán túl sikeresek vagyunk?! Persze lehet, hogy ez már elhullás előtti állapot, az utolsó ütéseké…

– Jól bírja?

– Akár szakmai bóknak is vehetnénk, hogy nem az előadásainkkal foglalkozik a bulvárüzemmódra váltott sajtó, hanem csak hibát és botrányt keres, és eközben – nehéz helyzetünk, a lassan két éve bezárt Operaház, a 24 budapesti bérelt ingatlanba szétköltözés dacára – a közönség jön az Erkelbe és most már az Eiffelbe is. Vásárol, tapsol, és a társulat is még egyben van. Amikor egy új magyar abszurd Örkény-opera, a Tóték ősbemutatójáról, Tóth Péter darabjáról egyetlen kritika sem születik, az kimondatja az Operával: ha én nem érde­kellek, te se érdekelsz engem – bár fura ezt épp egy lapinterjúban közölni. Önálló dimenzióvá vált a sajtó, a valósággal csak helyenként van kapcsolata, de ez még mindig jobb, mint ha a közönség érdeklődése tűnne el. Amúgy meg az a bajom, hogy a legócskább álhír vagy féligazság is azonnal végigszáguld a világhálón, és nemigen merül fel, hogy meg kellene kérdezni a másik felet. Ha válaszolunk, azt vagy le sem hozzák, vagy aránytalan hírecske lesz belőle. Hőbörögni az egyoldalú, torz infókkal a legkönnyebb.

– Az Operáról szóló hírek újabban valóban nem a színvonalról, az előadások minőségéről szólnak. Lásd Billy Elliot vagy a leghangosabb botrány, a Porgy és Bess.

– Továbbra sem a melegek műfaja a balett, és Csajkovszkijt a különben fel sem vállalt nemi identitása miatt sem kellene indexre tenni, illetve nem kell levenni műsorról minden olyan szerzőt és darabot, aki érintett vagy aki ezt a kérdést érinti.

Michelangelo Pietájának se esünk neki kalapáccsal, a Diótörőhöz se íratunk új muzsikát. Ez kereszténység és európaiság kérdése is. Európában még az ateista is keresztény, így szól néhai Antall József zseniális tömörségű világmagyarázata. Sajnos, a polgári oldal médiája se maradt szeplőtlen a Billy-ürügyű történetben, de a pálmát mégiscsak a balos network vitte el, amikor az ajtó előtt tolongott a komplett világsajtó, és nekünk szegezték, hogy a kormány betiltotta a musicalt. Hiába mondtuk, hogy most is fut a darab, míg itt interjúzunk, napi kétszer – a wishful thinking jegyé­ben azóta is minden előzményösszegző cikk onnan indít, hogy „a darabot levették”. Legközelebb júniusban megy, aztán szeptemberben elbúcsúztatjuk, mert lejár a joga.

– A Porgy és Bess körüli botrány ennél erősebb, ettől Ókovács Szilveszter, ahogy egyik hetilapunk írta, világhírű lett. Még a The New York Times is hét cikket szentelt neki. Itthon attól lett címlapos, hogy az énekeseivel aláíratta: fekete az identitásuk.

– No de ki is a fekete? Előadásunkban a két rendőr közül az egyik ébenfekete afrikai úr néma szerepben, mellette Kálid Artúr brillírozik, aki csak félig afrikai, és szinte fehér. Neki vajon lenne-e helye a jogörökösök szerint a színpadon? Ha Charlestonban kulturális Maugliként növök fel, a fehér bőröm dacára több közöm lesz az afro­amerikai kultúrához, mint ha egy fekete babát a hutu–tuszi népirtás nyomán örökbe fogad egy svéd házaspár – a Porgyban mégis ő léphet fel, nem én. Ez ne volna tőrőlmetszett rasszizmus? A Gershwin testvérpár operáját az 1983-ban elhunyt Ira Gershwin állítólagos végakarata szerint csak „all-black cast” játszhatja, vagyis csak fekete énekesek. Ez a korlátozás ostobaság, pláne, hogy 1983-ban, csaknem fél évszázaddal a mű bemutatása után tették rá, amikor már levenni is késő lett volna. A tizennégy szólóénekesen kívül mindenki más lehet fehér vagy bármilyen bőrszínű: a kórus, a zenekar, a karmester is. Mintha az lenne a cél, hogy csupán egyetlen/néhány utazó trupp játszhassa, arassa le a babért. A megkötés miatt a Porgy és Bess eltűnt a világ színpadairól, évente csak egy-egy operaház vállalja be Európában, általában koncertszerű előadásban. A jogörökös eredeti érvelése se stimmelt, 1983-ban nem volt értelme pozitív diszkriminációnak: húsz világhírű fekete operistát tudok abból az évből felsorolni! Nem szorultak védelemre. A jogdíjakat előre kifizettük, nem pénzügyi stikli a mienk. A Porgy csodálatos alkotás, és Keresztény évadunk küszöbén egyértelmű, hogy keresztény darab – 18 ezer eddigi nézőnk tudja, miről beszélek. Különös, hogy a vitában Rákász Gergely orgonistán kívül magunkra maradtunk, mások a cipőjük orrát nézegették. Attól még igazunk van.

Fotó: Teknős Miklós

– Nem játssza ki magát a színtérről, ha megszegi a szabályokat?

– Tarthatatlan szabályokat csak megszegni lehet. „Élő szerzővel sok a gond”, ez szállóige az operavilágban, még rosszabb, ha a halála utáni hetven jogvédett évben járunk. Lehet elegánsan csinálni, Richard Strauss esetében így járnak el, virul is az életműve, mások pedig – és itt ciki, nem ciki, Bartók és Kodály színpadi műveiről is beszélhetnénk – az örökösök rigorózusan játsszák a cenzort, és azzal magát a jogos és táplálandó kultuszt lehetetlenítik el. Mivel azonban a legnagyobbak nélkül nem működhet a Magyar Állami Operaház, játsszuk a műveket, ám ezt sem jogsértésként, hanem hazafias kötelességként élem meg. A Kékszakállú, a Mandarin és a Fából faragott éppoly mestermű, mint a Háry vagy a Székely fonó.

– Miféle kifogásokra gondoljunk?

– A Székely fonó rendezőjét, Michał Znanieckit (Kodály édesanyja félig lengyel!) kértem, ne a tradíciót, csak a partitúrát tanulmányozza, hisz az a mű maga. Gyökeresen változott a forma! Mi a klasszikus nyitó kép? Búbos kemence előtt fonogatnak, felhangzik az Elmegyek, elmegyek kezdetű népdal, a baritonista kis tarisznyával, fokossal, hamuba sült pogácsázás közepette elindul. Znanieckinél a Kérő haldoklik, innen döbbenetes flash back az egész előadás nekünk, akik ezt csak népdalolva láthattuk. A lengyel rendező és a cseh karmester kívülről tudja a művet, viszi magával, amíg él, valahol a világ más táján majd eszébe jut, előveszi. Nem tisztelheti a világ a magyar kultúrát, míg meg nem ismeri, míg hozzá nem érhet!

– Fontosnak tartja, hogy megjelenjen az ízlése a színpadon?

– Nagy baj lenne. Egyetlen Operánk van, nem engedhetjük, hogy ízlés- vagy irányszínház legyen. Ez a pesti prózaiparba befér, de a megyeszék­­helyeken is el kell lépni a személyes kizáróla­gosságtól. ­Bánffy Miklóstól tanultam, hogy a politikai ­ízlést meg kell különböztetni az esztétikai ízléstől – ezért is, meg a Bartók-művek színpadra segítése miatt is róla nevezzük el Budapest harmadik opera- és balettjátszásra épült termét az Eiffelben. Massenet nekem nem a szívem csücske, de tudom, hogy a Werthert, a Manont sokan szeretik. Közepes műnek tartom a

Giocondát, bajom van a Falstaff harmadik felvonásával, a Bánk és a Vérnász utólag átdolgozott verzióit jobban szeretem az ősváltozatoknál, az Etűdök alatt szóló Czerny-hangszerelést nehéz elviselnem, a Kalóz és a Don Quijote balettzenéi szerintem gyengék: a produkciók összességükben mégis pazarak, népszerűek, és mind repertoáron is van.

– Ön az építkező direktor, aki újranyitotta a bontásra ítélt Erkel Színházat, igazgatása alatt újul meg az Andrássy úti épület, és kiharcolta, hogy az Eiffel Műhelyházzal bővüljön az infrastruktúrájuk. Mikorra lesz mindez kész?

– Bánffy volt az első átépítője Medgyaszay Istvánnal az Ybl-palotának, Nádasdy Kálmán alatt újult meg az Erkel Színház először, Mihály András az Üzemházat „szerezte”, Petrovics Emil a Jókai utcai Zenekari Centrumot. Illusztris sor, remélem, az Eiffel Műhelyház idén szeptemberi hivatalos megnyitásával és az Operaház + Üzemház 2020 őszi játékra/munkára alkalmassá tételével mi sem vallunk szégyent. A következő feladat az Erkel színpadi traktusának bontása és bővített újraépítése. Az Eiffel egy hónapja, ingyenes jegyekkel tartó próbaüzeme mindenesetre több mint biztató: megvolt az első tízezer nézőnk a Bánffy Teremben!

– Tisztában volt a feladat méretével, amikor elvállalta a vezetést?

– Az év utolsó napján ötvenéves leszek, már én is tudom, hogy a működő varázsgömb a leglelombozóbb ajándék. Ha előre látnánk az életünk nehézségeit, csak vegetálnánk vagy meghibbannánk. Dolgoztam az Opera igazgatóságának tagjaként 2001-től négy évet, ennek ellenére meglepett, mekkora munkamennyiséget kell belefektetni. 2011-től vagyok újra itt, ahol az elmúlt 135 év átlagában csak hármat szokás eltölteni. Nagyon széttartó is tud lenni ez az 1600-as csapat. 2013-ban az Erkel, most az Eiffel átadási fázisai előtt vagy külföldi turnék kezdés előtti végjátékaiban, amikor nyakig ér a probléma, végül mégis a szám ér fülig: a kollégák olyan szívvel vetik bele magukat a lehetetlenbe, hogy tisztán látszik a minket összecsirizelő „operásság”.

– Elégedett azzal, amit eddig elvégzett?

– Az Operaház felújításának tempóját leszámítva elégedett lehetek, mert harminc év romhalmaza és 130 hiátusa várt itt ránk épületállomány és technológia tekintetében. Ám máig nem sikerült megértetnem, miért van méretarányosan ugyanannyi forrásra szüksége az Operának, mint más színházaknak.

– Kívülről az látszik, hogy Ókovács Szilveszternek semmi nem elég. Akik kinevezték, nyilván nem úgy képzelték, hogy folyton újabb milliárdokat kér.

– Ha az Operától európai első vonalat várunk, akkor ahhoz annyi működési támogatást kell adni, amennyit a hazai művészeti élet elitje kap. 200 milliárdos vagyont kezelünk, egyedül viszünk két műfajt, csak az operai járadékos rendszerünk kiadása nagyobb, mint némelyik megyei társulat állami juttatása. Társulatunk tízszer akkora, mint az elit társintézményeké: azt hinném, ebből könnyű megérteni, hogy négyszeres-ötszörös dotáció tűnhet bár soknak, mégis akkor épp csak fele színvonalon finanszíroznak minket, közben nemzetközi színtéren is megméretünk. Ez magyarázza, hogy csak nálunk bukkan fel sztrájkveszély, sehol máshol, hogy 2022-re kellene terveznünk, de miképp? 2003 óta nem volt általános alapbérrendezés, viszont az előadásszámunkat, a látogatottságunkat és a bevételünket is megdupláztuk. A munkát beletettük, nem előre kérjük a fizetésemelést. Nem újabb működési milliárdokat kérek, hanem minden évben újra ugyanazt.

– Meghirdették szeptembertől a Keresztény év­adot. Nem tart attól, hogy lesznek, akik provokációnak tartják?

– Ez a nyolcadik tematikus évadunk, miért ne lehetne Keresztény évad is, pláne a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítéseként, amely világesemény lesz 2020 Budapestjén? Még nem támadtak, de a hallgatás mélyebb rólunk azóta. Márpedig az opera és a klasszikus balett a keresztény Európa szülötte, és ezzel a kettős fogantatással úgy vagyunk, mint az iránytűvel: nemcsak az északi irányt jelöli ki, tehát a deklaráltan keresztény műveket, hanem indirekte a többit, a mixtúrákat, sőt az elutasító, az üldöző attitűdöt is. Ilyen lesz az évad: lelkes, merengő, reformáló, perlekedő és tagadó is egyszerre, olyan világé, amely a kereszténységhez való viszonyulástól nem szabadulhat. Így valójában akárhonnan világítjuk az összművészet csiszolt gyémántjait, az operát és a balettet, valahogy mindig keresztény évadot kapunk.