Vezetési gyakorlatok

Csapvíz vagy palackos? Valóban bajok vannak az ivóvízzel? Nagy a tét: az egészségünk és a jövőnk. Megoldható együtt a kettő?

Nem kerülhet szennyezett víz a hálózatba Fotó: MTI–Beliczay László

Az elmúlt évtizedekben, írja Vargha Márta, Magyarországon az ivóvíz arzénmentesítésére fordították a legtöbb pénzt és energiát. 2019-re sikerült a több mint 400-ról 16-ra csökkenteni az érintett települések számát. A vízhigiéniáért felelős szakembereknek a következő feladatuk a vízkezelésből származó kockázatok (különösen a fertőtlenítési melléktermékek) és az elosztóhálózatban az idők során felgyülemlett szennyezések kezelése. A lerakódások és az ezeken megtelepedő mikroorganizmusok ugyanis veszélyt jelenthetnek a vízminőségre. Vargha felhívja a figyelmet arra, hogy a vízóra utáni szakasz karbantartása már az ingatlantulajdonos felelőssége, és a vízminőség romlásának a kockázata az épületen belül a legnagyobb. Szűkebbek a csövek, melegebb a víz, többet áll, és a rendszerben különféle fémek is váltakoznak. Sokan szerelnek fel, használnak házi vízkezelőt, de ha nem tisztítják rendszeresen, több bajt okoznak vele, mint amennyit megoldanak.

Másfél kilométer hosszú vízvezeték-alagút a Gellért-hegy alatt. Félliteres ásványvíz áráért ezer
liter csapvizet ihatunk
Fotó: MTI–Beliczay László

Míg tehát az egy rendszerből ellátott településeken az ivóvíz minősége nagyjából azonos, a csapból kifolyó vízé mégis házról házra, akár lakásról lakásra más. A hálózatban bekövetkező másodlagos vízminőségromlás egyik leggyakoribb okozója az ólom. Ólomvezetékeket az 1970-es évek előtt a fő elosztóhálózat bekötő vezetékeként és az épületen belül kiépített rendszer anyagaként használtak. Az ólom az ókortól elfogadott fém volt – evőeszközöket, edényeket is gyártottak belőle –, a hetvenes évek elejétől, miután felismerték a toxikus hatását, betiltották egész Európában. Azóta új ólom vízvezetéket nem építenek be, de maradt még bőven a régi épületekben. Lehet, hogy a tulajdonosok nem is tudnak róla. A Fővárosi Vízművektől megtudtuk, hogy a fővezetékrendszerben már elvégezték az ólommentesítést, de maradtak még elenyésző számban ólom bekötővezetékek, melyek cseréje szintén a cég feladata lenne. Pályázati pénzekből tervezik elvégezni.

A korrózió során az ólom kioldódik a csövekből, valamint egyes ötvözetekből, például a bronzöntvényekből, rézcsövekből és szerelvényekből, bekerül a csapvízbe, onnan az emberi szervezetbe, és felszívódva a véráramba jut. Ugyan a korábbi, ólmozott benzinből, illetve az ólomtartalmú edénymázakból, festékekből adódó ólomterhelésnél ez jóval alacsonyabb, de károsíthatja a magzatot, kedvezőtlen hatással lehet a gyermekek mentális, szellemi fejlődésére, intelligenciaszintjére, a felnőtteknél pedig tápanyag-felszívódási zavarokat okozhat. Az egyetlen megoldás a vezetékek teljes cseréje (a részleges sokszor rosszabb hatásfokú), amíg ezt nem végezték el, csak a kármentés marad. Alkalmanként legalább egy-két, nyaralás után legalább öt percre meg kell engedni a csapot, hogy csökkenjen az ólom koncentrációja, az iváshoz és főzéshez pedig minden esetben hideg vizet kell használni, mert a meleg jobban oldja a fémeket. (A forralás még koncentrálja is.)

Tehát: csapvíz vagy palackos? A Föld lakosságának 11 százaléka nem tudja kinyitni a csapot, nem jut egészséges, tiszta ivóvízhez. Nem véletlen, hogy a helyzet romlását jövendölve sokan világméretű vízháborút vizionálnak. Mi pedig még válogathatunk is. A csapból engedett ivóvízért literenként alig 0,2 forintot fizetünk, a legolcsóbb ásványvízért minimum harmincat. Mégis 1990 óta évi négyről 126 literre nőtt a Magyarországon az egy emberre eső ásványvízfogyasztás, ezzel beértük az uniót. Miközben egy félliteres ásványvíz áráért közel ezer liter csapvizet ihatunk, egyetlen palack ásványvíz előállításához is hárompalacknyi vízre van szükség. Magyarországon a műanyaghulladéknak csak a 17 százalékát hasznosítják, a többi megy a lerakókba. A világon évente 350 ezer milliárd tonna műanyagot gyártanak, ebből 78 milliárd tonna a csomagolóanyag. Az unió ugyan betiltja a szívószálat és az egyszer használatos kanalat, ám a környezetvédelmi problémákra szakosodott Trucost amerikai intézet kiszámolta, hogy ha a műanyag csomagolásokat kiváltanák természetes anyagokkal, a környezeti károk költsége – üvegházhatás, gyártás, szállítás, gázkibocsátás, talaj- és vízszennyezés – évi 139-ről 533 milliárd dollárra ugrana.

Minden ivóvízforrásnak – a csapvíztől a tisztított vízen át a palackozott ásványvízig – van valamilyen, előállítással összefüggő minőségi kockázata, józanít ki a tanulmányában Vargha Márta. A környezeti hatások következtében a kockázatok változhatnak, a kimutatási módszerek fejlődésével pedig folyton újabbakra derül fény. Miközben tehát egyre többet tudunk, fejlődik a technológia, minden probléma megoldásával újabbakat is előállítunk.