Amíg nincs válasz

„Majd ha kirepül innen az utolsó gyermek is” – legyintenek kacarászva a nagyszalontai gyermekotthon nevelői, amikor a párkapcsolatról és az újrakezdésről kérdezem őket. A Böjte Csaba szeretetotthonában élő nők többsége bántalmazó kapcsolatból menekült el, de van, akit a szerzetes személyesen mentett ki. Megrázó történetük ellenére a (sors)közösségben nemigen panaszkodnak, mint mondják, nincs is miért, hiszen sokakkal ellentétben ők menedéket és esélyt kaptak. A szárnyaik alatt nevelkedő félárva gyermekeknek pedig azt adják, ami ­nekik korábban nem adatott meg: a biztonságot, egy otthont.

Ebéd előtt a dévai Szent Ferenc gyermekotthonban. Alapérték a szeretet és a biztonság Fotó: Popescu Balázs

Vacsora után megmutatja a szobámat, velük fogok lakni a következő napokban. A három hálószobás lakrészben mindenhol dobozok és zsákok hevernek.

– Még nem rendezkedtünk be teljesen – magyarázza a kétgyermekes anyuka, majd komótosan hajtogatni kezdi a ruhákat. A halk szavú nő valaha nagyon csinos lehetett, acélkék szeméből időtlen fájdalom és szeretet sugárzik egyszerre. Hamar kiderül, miért.

– Az első férjem megpróbált megfojtani a fiunk keresztelőjének előestéjén. Másnap édesanyám meglátta a foltokat a karomon és a nyakamon. Szégyelltem magam, hogy a férfi, akit magam mellé választottam, meg akart ölni – mondja olyan közönnyel, mintha egy másik ember életéről mesélne.

– Egy anyaotthonba akartam menni a férjem elől, anyám vette meg a buszjegyet, mert nekem nem volt pénzem. Mindent elvett tőlem, nehogy el tudjak szökni. Végül Csaba testvér maga jött el értem. Édesanyám ismerte őt, és elpanaszolta a helyzetemet. Egyik nap aztán az atya felhívott, és azt mondta, hogy pakoljak össze, mert úton van hozzám. Beültem a kocsiba, erősen magamhoz szorítottam a kisbabámat, és megállás nélkül sírtam. Amikor feleszméltem, már a dévai gyermekotthonban voltam, ahol Csaba testvér mindent elrendezett. Hirtelen rendes életem lett. A második férjemmel nyolc és fél évig voltunk együtt. Két hónap után házasodtunk össze, ő is eljött Dévára nevelőnek. Aztán rávett, hogy költözzünk el, éljük a saját életünket. Mire megszületett a második fiam, sakkban tartott, még a távollétében is uralt, pedig kamionosként dolgozott. Már napokkal a hazaérkezése előtt reszkettünk. Nem engedte, hogy dolgozzak, és azt sem, hogy befejezzem az egyetemet, vagy jogosítványt szerezzek.

Amíg a fiúk megfürödnek, Andrea elkészíti a kakaójukat. Mindig ezzel zárják a napot. Miközben kortyolgatnak, az anyjuk belekócol a hajukba, magához húzza őket, és gyengéden megpuszilja a forró víztől kimelegedett arcukat.

– Az a jobbik eset volt, ha ájulásig itta magát – folytatja, miután lefektette a kicsiket. – Volt, hogy kizárta a fiúkat az udvarra, engem meg verni kezdett. A hétéves gyerekem sírva dörömbölt az ablakon, könyörgött neki, hogy ne bántson. Máskor meg nem hagyta a gyerekeket aludni, pofon verte álmában az egyik fiam. Nekem azt is megmondta, merre nézzek. Állnom kellett mellette, amíg ő megvacsorázott az ágyban fekve, és amíg evett, a mennyezetet kellett bámulnom. Ilyenkor elképzeltem, hogyan ölném meg…

Ebéd előtt a dévai Szent Ferenc gyermekotthonban. Alapérték a szeretet és a biztonság
Fotó: Popescu Balázs

Kellő távolság

Aztán Andrea egyszer csak elhallgat, megcsörren a telefonja. Nem veszi fel, hiába hívják sokadjára is.

– Ő az? – kérdezem, mire válaszul bólint egyet.

– Itt biztonságban érzem magam. Szerencsés vagyok, hogy el tudtam jönni, de hány nő van még odakint, akik viszont nem – mondja, majd gyorsan jó éjszakát kíván, és elbúcsúzik.

Az egyik gyerekszobában kaptam helyet éjszakára. A fal mellett egymásra halmozott, adományokkal megpakolt dobozok vannak. A tartós élelmiszerek mellett rengeteg ruhát, játékot és néha bútorokat is kapnak, a magyar határ közelsége miatt ide érkezik a legtöbb segítség. Már vagy két órája próbálok elaludni. Az utcáról beszűrődő árnyak rám nehezednek. Kipattanok az ágyból, és négyre zárom az ajtót.

A harmadik nap reggelén már rutinszerűen, pizsamában megyek az ebédlő épületéhez kávézni. Nehezemre esik a séta is, a gyerekek tegnap megmutatták a birtok összes játékát,

pechemre azokat is, amelyek aktív mozgást igényeltek. Az udvar most csendes, csak néhány játék van szétszórva, mindenki iskolában vagy óvodában van. A nevelők az étkező előtti padokon ülnek, már messziről hallom, hogy rajtam nevetnek. Mire odaérek, egyikük nagy bögre kávét nyom a kezembe. „Nahát, te meg hogy nézel ki? – élcelődik Krisztina, majd nevetve hozzáteszi:

– Látom, ez az egyetlen napszak, amikor nincsenek kérdéseid.”

Krisztina szintén egy rossz párkapcsolatból menekült el. Két saját lánya mellett még nyolc másik lányt nevel, mindenki anyának szólítja. A 33 éves nő pontosan tudja, hogy mire van szükségük az itt élőknek: hétévesen került állami gondozásba, édesanyja lemondott róla, amikor kétéves volt, apja pedig nem tudott mit kezdeni a szülői feladattal.

– Itt a gyerekek ragaszkodnak hozzánk, szeretetben és egységben élhetnek. Az intézetben dolgozók mindig kellő távolságot tartottak, nyolcóránként műszakváltás volt, mi pedig a munkájuk részeként nevelkedtünk. Nem volt kihez kötődnöm, nem volt kihez tartoznom. Csak a nyarakat töltöttem apánál, de mire újra ragaszkodtam volna, mehettem vissza.

Monológját a kenyereskocsi dudája szakítja félbe, a hatalmas kapun begördülő kisteherautóból egy alacsony férfi integet. Nem állítja le a motort, csak jön és megy, a neki szánt kávét is épphogy csak megissza. A konyha úrnője eközben gondosan igazgatja az áruval megpakolt rekeszeket. Amíg nem figyel, a nevelők letörnek egy-egy darabot az egyik kenyérből. Engem is megkínálnak. „Jó, mi?” – kérdezik, mire elismerően bólogatok.

Az udvar hirtelen kiürül, mindenki próbálja kihasználni a gyerekek nélküli órákat. Krisztinával kettesben maradunk. Percekig csendben ülünk, majd vállig érő haját felköti, és így szól:

– Amikor idekerül egy gyermek, mindig eszembe jut az anyám, ő is pontosan ugyanígy mondott le rólam. A legtöbben ugyanis nem azért kerülnek be, mert a szüleik szegények, hanem azért, mert a családjuknak egyszerűen nem kellenek. Van, akinek hét gyereke él itt. Anyukájuk néhanapján feltűnik, és mindent felkavar maga körül, kérdőre von és kioktat minket, hogy szerinte hogyan kellene nevelni azokat a kicsiket, akiket ő szó nélkül maga mögött hagyott.

Ő maga néhány éve Facebookon talált rá az anyjára, most néha felhívják egymást, de személyesen hétéves kora óta nem látta.

– Nem kíváncsi rám, hát most erre mit mondjak? Nem ítélem el, csak szeretném megérteni a döntését, megismerni az akkori érzéseit, mert kell hogy legyen valami nyomós oka, amiért nem kellettem neki – hadarja dühösen, visszafojtott hangon, ám tekintete váratlanul kitisztul, és elmosolyodik.

Lányai felénk tartanak, az iskolából érkeznek. Krisztina felpattan, és miközben magához öleli őket, így szól: – Sok édesanya továbbadja azt a szeretetlenséget és az ezzel járó bizonytalanságot, amit a szüleitől vagy a társától kapott. Én arra törekszem, hogy csak olyan dolgokat adjak, amelyeket én sosem kaphattam, például a biztonságot, egy otthont.

Tükröt tartva egymásnak

Az udvar rövidesen megtelik, a gyerekek csapatokba verődve játszanak.

– Egész nap a padban ültek, ha nem vezetik le az energiáikat, hiába ülök le melléjük román nyelvtanozni, semmire sem megyek velük, a végére már én vágom magam a földhöz – tárja szét a karját Marika, akitől azt is megtudom, hogy a románt itt egyik gyerek sem szíveli, a magyar az ő igazi nyelvük, azt szeretik.

Sötétedés után a szokott helyen, a padon gubbasztunk mind. Ez az utolsó estém az otthonban, így hoznak egy kis édességet. A közösségben nemigen foglalkoznak egymás múltjával. Mint mondják, az átélt borzalmakkal inkább nem traktálják egymást.

– Nincs ezen mit kibeszélni, hiszen egyikünk sem jókedvében menekült el. Anélkül is tükröt tartunk egymásnak, hogy bármit mondanánk – reagál Andrea a tőle megszokott jámborsággal.

Párkapcsolatra – érthető okokból – egyikük sem vágyik, „majd ha kirepülnek a gyerekek”, legyintenek, mert itt ugye mindig újabb és újabb kicsik érkeznek az otthonba. Végül csak beavatnak, Zsókának van udvarlója, távkapcsolatban élnek. – Jó ez így, ha ritkán lát, talán tovább tart – mentegetőzik vállat vonva, miközben a nagyláb­ujjáig vörös lesz. Az anyukák kórusban méltatlankodni kezdenek a kijelentésen, majd gyorsan a védelmükbe is veszik sorstársukat.

– Amikor egy erőszakos társat választasz magad mellé, egy idő után már nem tudod, miért is vagy szerethető, fogalmad sincs, valójában mit tudsz adni egy kapcsolatban – kezdi Andrea, ám mondatát végül Zsóka fejezi be.

– Tudod, minél tovább élsz így, annál kevesebb az esély arra, hogy ezt a kérdést meg tudd válaszolni, vagy egyáltalán feltedd magadnak. Nem az a fontos, hogy mit várunk el a társunktól, sokkal fontosabb az, hogy mi mit tudunk adni egy kapcsolatban. Amíg ezt nem tudom megválaszolni, amíg nem tudok újra hinni önmagamban, addig más sem fog, és csak a múltamat görgetem magam előtt.