Amíg nincs válasz

„Majd ha kirepül innen az utolsó gyermek is” – legyintenek kacarászva a nagyszalontai gyermekotthon nevelői, amikor a párkapcsolatról és az újrakezdésről kérdezem őket. A Böjte Csaba szeretetotthonában élő nők többsége bántalmazó kapcsolatból menekült el, de van, akit a szerzetes személyesen mentett ki. Megrázó történetük ellenére a (sors)közösségben nemigen panaszkodnak, mint mondják, nincs is miért, hiszen sokakkal ellentétben ők menedéket és esélyt kaptak. A szárnyaik alatt nevelkedő félárva gyermekeknek pedig azt adják, ami ­nekik korábban nem adatott meg: a biztonságot, egy otthont.

Ebéd előtt a dévai Szent Ferenc gyermekotthonban. Alapérték a szeretet és a biztonság Fotó: Popescu Balázs

Vízzel megtöltött tálakat cipelnek az udvarra a lányok, a fiúk a krumpliszsákokat hozzák. Bele kell húzniuk, a szakácsné már a tésztát főzné, de a krumpli még sehol. A magyar határtól mindössze 15 kilométerre vagyunk, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik otthonában. Nagyszalontán nyolcvan gyermek nevelkedik, a legkisebb alig egyéves, a legidősebb pedig elmúlt tizennyolc, akikről összesen tíz, többségé­ben női nevelő gondoskodik.

A két hektáron elterülő birtok egykor laktanya volt, Böjte Csaba tizenhat évvel ezelőtt a nagyszalontai polgármestertől kapta „örökbe”. A hatalmas, gazzal benőtt terület elsőre nem tűnt gyerekbarátnak a szerzetes szemében.

A patinás, Monarchia idején épült házak régi fényéből mondhatni csak az maradt meg, amit nem tudtak széthordani az évek múlásával.

A gyerekek viszont másképp látták ezt: egy kisfiú a régi tűzoltóhomok láttán felkiáltott: „Pap bácsi! Ez jó lesz gyerekotthonnak, homokozó már van.”

„Én öltem a te fajtádat”

Ma már nemcsak homokozó, hanem veteményeskert, baromfiudvar és focipálya is van, a román katonák lakhelyét gyerekszobák váltották fel, a kaszárnyák falain rajzok lógnak. Nemrég pedig száz gyümölcsfát ültettek. „Ha megfakad, jövőre már árnyékot is ad, aztán főzhetjük megállás nélkül a lekvárt” – büszkélkednek a nevelők. „Ahogy elnézem, hamarabb lesz lekvár, mint vacsora” – szól közbe a szakácsné. A fiatalok nemigen haladnak a hámozással, sok közte a göcsörtös és a férges, védekeznek a lányok. „Ki kell vágni belőle, így ni, aztán mehet a vízbe ázni” – mutatja nekik az egyik nevelő, Andrea, majd a késsel kanyarít egyet a burgonyán. A harmincöt éves nő néhány hónapja egy kis faluból, Nyüvedről menekült el két fiával. Másodjára kellett összepakolnia és maga mögött hagynia az életét. Itt végül otthonra talált.

Andrea fiatalon zenét tanult, egy bukaresti egyetemre is bejutott, de a gyenge oktatás miatt végül otthagyta. Húszévesen Németországba ment, ahol egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó intézetben dolgozott.

– Egy volt SS-tiszt szervezte ezt az egészet, aki a második világháború után jezsuita pap lett, „Hidakat építeni Európába”, ez volt a mottója. A magas és kék szemű férfi szemében viszont már nem volt csillogás. Hiába akar vezekelni, erőből jó lenni, és jót tenni azért a sok rosszért, amit elkövetett. Az első találkozáskor sorba állított mindenkit, és azt mondta: én öltem a te fajtádat meg a te fajtádat is. Közben mutogatott ránk, mi meg csak lesütött szemmel ültünk ott, lengyelek, magyarok, románok egymás mellett – mondja a kezdetekről.

Vacsora után megmutatja a szobámat, velük fogok lakni a következő napokban. A három hálószobás lakrészben mindenhol dobozok és zsákok hevernek.

– Még nem rendezkedtünk be teljesen – magyarázza a kétgyermekes anyuka, majd komótosan hajtogatni kezdi a ruhákat. A halk szavú nő valaha nagyon csinos lehetett, acélkék szeméből időtlen fájdalom és szeretet sugárzik egyszerre. Hamar kiderül, miért.

– Az első férjem megpróbált megfojtani a fiunk keresztelőjének előestéjén. Másnap édesanyám meglátta a foltokat a karomon és a nyakamon. Szégyelltem magam, hogy a férfi, akit magam mellé választottam, meg akart ölni – mondja olyan közönnyel, mintha egy másik ember életéről mesélne.

– Egy anyaotthonba akartam menni a férjem elől, anyám vette meg a buszjegyet, mert nekem nem volt pénzem. Mindent elvett tőlem, nehogy el tudjak szökni. Végül Csaba testvér maga jött el értem. Édesanyám ismerte őt, és elpanaszolta a helyzetemet. Egyik nap aztán az atya felhívott, és azt mondta, hogy pakoljak össze, mert úton van hozzám. Beültem a kocsiba, erősen magamhoz szorítottam a kisbabámat, és megállás nélkül sírtam. Amikor feleszméltem, már a dévai gyermekotthonban voltam, ahol Csaba testvér mindent elrendezett. Hirtelen rendes életem lett. A második férjemmel nyolc és fél évig voltunk együtt. Két hónap után házasodtunk össze, ő is eljött Dévára nevelőnek. Aztán rávett, hogy költözzünk el, éljük a saját életünket. Mire megszületett a második fiam, sakkban tartott, még a távollétében is uralt, pedig kamionosként dolgozott. Már napokkal a hazaérkezése előtt reszkettünk. Nem engedte, hogy dolgozzak, és azt sem, hogy befejezzem az egyetemet, vagy jogosítványt szerezzek.

Amíg a fiúk megfürödnek, Andrea elkészíti a kakaójukat. Mindig ezzel zárják a napot. Miközben kortyolgatnak, az anyjuk belekócol a hajukba, magához húzza őket, és gyengéden megpuszilja a forró víztől kimelegedett arcukat.

– Az a jobbik eset volt, ha ájulásig itta magát – folytatja, miután lefektette a kicsiket. – Volt, hogy kizárta a fiúkat az udvarra, engem meg verni kezdett. A hétéves gyerekem sírva dörömbölt az ablakon, könyörgött neki, hogy ne bántson. Máskor meg nem hagyta a gyerekeket aludni, pofon verte álmában az egyik fiam. Nekem azt is megmondta, merre nézzek. Állnom kellett mellette, amíg ő megvacsorázott az ágyban fekve, és amíg evett, a mennyezetet kellett bámulnom. Ilyenkor elképzeltem, hogyan ölném meg…

Ebéd előtt a dévai Szent Ferenc gyermekotthonban. Alapérték a szeretet és a biztonság
Fotó: Popescu Balázs

Kellő távolság

Aztán Andrea egyszer csak elhallgat, megcsörren a telefonja. Nem veszi fel, hiába hívják sokadjára is.

– Ő az? – kérdezem, mire válaszul bólint egyet.

– Itt biztonságban érzem magam. Szerencsés vagyok, hogy el tudtam jönni, de hány nő van még odakint, akik viszont nem – mondja, majd gyorsan jó éjszakát kíván, és elbúcsúzik.

Az egyik gyerekszobában kaptam helyet éjszakára. A fal mellett egymásra halmozott, adományokkal megpakolt dobozok vannak. A tartós élelmiszerek mellett rengeteg ruhát, játékot és néha bútorokat is kapnak, a magyar határ közelsége miatt ide érkezik a legtöbb segítség. Már vagy két órája próbálok elaludni. Az utcáról beszűrődő árnyak rám nehezednek. Kipattanok az ágyból, és négyre zárom az ajtót.

A harmadik nap reggelén már rutinszerűen, pizsamában megyek az ebédlő épületéhez kávézni. Nehezemre esik a séta is, a gyerekek tegnap megmutatták a birtok összes játékát,

pechemre azokat is, amelyek aktív mozgást igényeltek. Az udvar most csendes, csak néhány játék van szétszórva, mindenki iskolában vagy óvodában van. A nevelők az étkező előtti padokon ülnek, már messziről hallom, hogy rajtam nevetnek. Mire odaérek, egyikük nagy bögre kávét nyom a kezembe. „Nahát, te meg hogy nézel ki? – élcelődik Krisztina, majd nevetve hozzáteszi:

– Látom, ez az egyetlen napszak, amikor nincsenek kérdéseid.”

Krisztina szintén egy rossz párkapcsolatból menekült el. Két saját lánya mellett még nyolc másik lányt nevel, mindenki anyának szólítja. A 33 éves nő pontosan tudja, hogy mire van szükségük az itt élőknek: hétévesen került állami gondozásba, édesanyja lemondott róla, amikor kétéves volt, apja pedig nem tudott mit kezdeni a szülői feladattal.

– Itt a gyerekek ragaszkodnak hozzánk, szeretetben és egységben élhetnek. Az intézetben dolgozók mindig kellő távolságot tartottak, nyolcóránként műszakváltás volt, mi pedig a munkájuk részeként nevelkedtünk. Nem volt kihez kötődnöm, nem volt kihez tartoznom. Csak a nyarakat töltöttem apánál, de mire újra ragaszkodtam volna, mehettem vissza.

Monológját a kenyereskocsi dudája szakítja félbe, a hatalmas kapun begördülő kisteherautóból egy alacsony férfi integet. Nem állítja le a motort, csak jön és megy, a neki szánt kávét is épphogy csak megissza. A konyha úrnője eközben gondosan igazgatja az áruval megpakolt rekeszeket. Amíg nem figyel, a nevelők letörnek egy-egy darabot az egyik kenyérből. Engem is megkínálnak. „Jó, mi?” – kérdezik, mire elismerően bólogatok.

Az udvar hirtelen kiürül, mindenki próbálja kihasználni a gyerekek nélküli órákat. Krisztinával kettesben maradunk. Percekig csendben ülünk, majd vállig érő haját felköti, és így szól:

– Amikor idekerül egy gyermek, mindig eszembe jut az anyám, ő is pontosan ugyanígy mondott le rólam. A legtöbben ugyanis nem azért kerülnek be, mert a szüleik szegények, hanem azért, mert a családjuknak egyszerűen nem kellenek. Van, akinek hét gyereke él itt. Anyukájuk néhanapján feltűnik, és mindent felkavar maga körül, kérdőre von és kioktat minket, hogy szerinte hogyan kellene nevelni azokat a kicsiket, akiket ő szó nélkül maga mögött hagyott.

Ő maga néhány éve Facebookon talált rá az anyjára, most néha felhívják egymást, de személyesen hétéves kora óta nem látta.

– Nem kíváncsi rám, hát most erre mit mondjak? Nem ítélem el, csak szeretném megérteni a döntését, megismerni az akkori érzéseit, mert kell hogy legyen valami nyomós oka, amiért nem kellettem neki – hadarja dühösen, visszafojtott hangon, ám tekintete váratlanul kitisztul, és elmosolyodik.

Lányai felénk tartanak, az iskolából érkeznek. Krisztina felpattan, és miközben magához öleli őket, így szól: – Sok édesanya továbbadja azt a szeretetlenséget és az ezzel járó bizonytalanságot, amit a szüleitől vagy a társától kapott. Én arra törekszem, hogy csak olyan dolgokat adjak, amelyeket én sosem kaphattam, például a biztonságot, egy otthont.

Tükröt tartva egymásnak

Az udvar rövidesen megtelik, a gyerekek csapatokba verődve játszanak.

– Egész nap a padban ültek, ha nem vezetik le az energiáikat, hiába ülök le melléjük román nyelvtanozni, semmire sem megyek velük, a végére már én vágom magam a földhöz – tárja szét a karját Marika, akitől azt is megtudom, hogy a románt itt egyik gyerek sem szíveli, a magyar az ő igazi nyelvük, azt szeretik.

Sötétedés után a szokott helyen, a padon gubbasztunk mind. Ez az utolsó estém az otthonban, így hoznak egy kis édességet. A közösségben nemigen foglalkoznak egymás múltjával. Mint mondják, az átélt borzalmakkal inkább nem traktálják egymást.

– Nincs ezen mit kibeszélni, hiszen egyikünk sem jókedvében menekült el. Anélkül is tükröt tartunk egymásnak, hogy bármit mondanánk – reagál Andrea a tőle megszokott jámborsággal.

Párkapcsolatra – érthető okokból – egyikük sem vágyik, „majd ha kirepülnek a gyerekek”, legyintenek, mert itt ugye mindig újabb és újabb kicsik érkeznek az otthonba. Végül csak beavatnak, Zsókának van udvarlója, távkapcsolatban élnek. – Jó ez így, ha ritkán lát, talán tovább tart – mentegetőzik vállat vonva, miközben a nagyláb­ujjáig vörös lesz. Az anyukák kórusban méltatlankodni kezdenek a kijelentésen, majd gyorsan a védelmükbe is veszik sorstársukat.

– Amikor egy erőszakos társat választasz magad mellé, egy idő után már nem tudod, miért is vagy szerethető, fogalmad sincs, valójában mit tudsz adni egy kapcsolatban – kezdi Andrea, ám mondatát végül Zsóka fejezi be.

– Tudod, minél tovább élsz így, annál kevesebb az esély arra, hogy ezt a kérdést meg tudd válaszolni, vagy egyáltalán feltedd magadnak. Nem az a fontos, hogy mit várunk el a társunktól, sokkal fontosabb az, hogy mi mit tudunk adni egy kapcsolatban. Amíg ezt nem tudom megválaszolni, amíg nem tudok újra hinni önmagamban, addig más sem fog, és csak a múltamat görgetem magam előtt.