Az érzékenyítés mint olyan

Új divatszó lengi be mindennapjainkat. Nem, nem a gyönyörű és remekbe szabott magyar szóalkotmányról, az „influenszer”-ről van szó, hanem az „érzékenyítés”-ről.

Az Ausztráliát képviselő Kate Miller-Heidke színpadi ruhapróbája fellépés előtt a 2019-es tel-avivi Eurovíziós Dalfesztiválon Fotó: Ronen Zvulun

Új divatszó lengi be mindennapjainkat, ostromolja kérve-kéretlenül a fülünket és egyéb érzékszerveinket. Nem, nem a gyönyörű és remekbe szabott magyar szóalkotmányról, az „influenszer”-ről van szó (ő egyelőre még pólyában gőgicsél, de ne legyenek kétségeink: rövidesen a fejünkön táncol majd), hanem az „érzékenyítés”-ről. Vitalitását mutatja, hogy nemcsak emberre, hanem az élettelen anyagra is hat. Ábelnek például rendszerint kinyílik a bicskája tőle. A komájától kapott szerszám nagyon ideges fajta, talán mert bicskához méltatlan körülmények közt kénytelen tengődni. Otthon dekkol a fiókban, soha nem járt még a maga természetes közegében, a bálban. Ábel nem viszi még csak emberek közé sem, pedig egy székely bicskának leghőbb vágya, hogy rendszeresen megmártózhassék különféle közösségi események hangulatában, betekintsen kellemetlen emberek emésztési folyamatába (vö. kiontom a beledet) és egyéb belső szervek mindennapjaiba. Mostanság egyre többet kell csitítgatni az idők járásától mind ingerültebbé váló jószágot, mely különösen érzékeny az „érzékenyítés”-re. E tekintetben egy húron pendül gazdájával.

Ábel berzenkedése nem esetleges, tapasztalatokon alapul. Tisztában van ugyanis azzal, hogy „érzékenyítés” örvén már megint valami olyasmit próbálnak az agyába sulykolni, a torkán lenyomni, ami vagy szükségtelen, vagy erkölcstelen, vagy természetellenes. Vagy mindhárom. Az embernek van egy veleszületett érzékenysége, azaz képes megfelelően reagálni a külvilág ingereire. Normális esetben. Ami ezen kívül esik, az a szakemberek dolga. Tehát semmi szükség arra, hogy külön érzékenységvakcinákkal tömjenek bennünket – méltatlankodik Ábel. Ha mégis makacsul próbálkoznak vele, az már, ugye, gyanús. Hogy ennek valami önmagán túlmutató célja van. Ha Ábel hinne egy globalista összeesküvésben (de természetesen nem hisz), úgy vélhetné, hogy kiötlői öles léptekkel haladnak afelé, hogy zavaros agyú, könnyen manipulálható csőcselékké formálják korunk társadalmait, különös tekintettel az európaiakra. A jelszó természetesen ezúttal is – mint mindig, ha átverésről van szó – negédes, olyan, amelyre minden jóérzésű ember rábólint: „tolerancia és befogadás”. Ifjúként még hitt az efféle jelszavakban, megvalósítandó eszményként tekintett rájuk. Ma már csak arra kell gondolnia, hogy ama másik, nem kevésbé fellengzős jelszó, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” paravánja mögött is hány millió embernek kellett meghalnia, s máris a hideglelés kerülgeti.

Itt van például az önmagát csupa nagybetűvel definiáló embercsoport esete. Ábel soha nem értett egyet azzal, hogy szerencsétlen sorsú embertársaink szenvedését még üldözéssel is tetézni kellene. Azt is együttérzéssel figyelte, hogy e létszámában amúgy elenyésző társaság problémája időnként megjelent a közbeszédben, néha műalkotások témájaként is – mindez természetesnek tűnt számára. Miért ne? Hátha némelyiküknek gyógyírt jelent, kiutat mutat a válságból. De hamarosan rá kellett döbbennie, hogy itt nem problémafelvetés és kiútkeresés zajlik, hanem tudatos, perverz propaganda, mely az ő gondolkodását akarja a maga képére gyúrni. Mintha a kórházi látogató hirtelen arra eszmélne, hogy a személyzet nem az ágyban fekvő beteget akarja gyógyítani, hanem őt megfertőzni. Igazi thriller. És valóban: elszabadult a pokol. Filmek, animációk, show-műsorok ontják ránk és tapasztalatlan gyermekeinkre eme istentelen, züllött és aberrált életforma képeit, olybá tüntetve fel, mint ami teljesen helyénvaló és természetes. Mint ami méltó párja, sőt alternatívája a családi életnek. Ma már világosan kitetszik: semmi sem drága nekik, hogy a maguk undorító fertőjébe rántsák alá a világ még egészséges gondolkodású részét.

S mint ahogy az lenni szokott, a propagandisták nem elégszenek meg a tanok terjesztésével, a leckét fel is kell mondani. Aki mást mond, annak annyi. (Lásd az utolsó nyugati úriember, Alain Delon esetét.) A jelszó nem hiába a tolerancia és elfogadás.

A bicska legutóbb az Euróvíziós Dalfesztivál közvetítése idején kezdett vitustáncba. Ábel, bár viszolyog ettől a műsortól, fiai kedvéért mégis leült a tévé elé. Fél óra sem telt bele, máris szakállas ürgék csókolóztak egymással a képernyőn, akik köré a szerkesztői zsenialitás még virtuális szívet is varázsolt. Bemocskolva ezzel a szerelem egyezményes jelképét is. S mindezt 12 éven felüli gyerekeknek ajánlják! Mit tehet ilyenkor egy apa? Ábel ösztönösen tudja, hogy mit, mégis visszafogja magát, mert nem olcsó mulatság egy ilyen készülék. Inkább feláll, és kimegy a konyhába. Mögötte még hallatszik a közönség lelkes sikoltozása, viháncolása, ünneplése. És az jut eszébe, hogy ha Szodomában lett volna diszkó, így nézett volna ki. Nyilván a kénkő előtt.

Tavaly a „kanyarjelző” hírportál egyik cikke diadalittasan közölte: „Az egyik kínai tévét kihajították az Eurovíziós Dalfesztiválról!” Ábel meghökkent: Kínát ki lehet hajítani bárhonnan is?! Csak úgy, mint a cicust anyagcserére?!

(A cikk közli az Eurovízió levelét is: „Sajnálattal, de azonnali hatállyal felmondjuk a Mango TV-vel fennálló megállapodásunkat stb.” Szóval kihajították. Hiteles, szó se róla.) Az ok: a kínai tévé az elődöntők során megóvta nézőit a szivárványos zászló és a homoszexualitást ajnározó énekesek látványától. Amit a magyar televízió gond nélkül levetített, többek közt Ábel gyerekeinek is. És felvetődik a kérdés: most, hogy bebizonyosodott, hogy a zenés Pride-dá puccsolt fesztivál lényegében álcázott melegpropaganda, melynek fő célja, hogy a zene ürügyén becsatornázza otthonainkba az erkölcstelenséget, a kanálisszagú romlottságot, mi keresnivalónk van ott nekünk, magyaroknak? (Lám, ezt is megértük: a kommunista Kína mutat példát jó erkölcsből a keresztény (?) Nyugatnak!) Ideje lenne felébredni. Ne higgyük, hogy ez majd csak úgy elmúlik magától! Nem fog. És azt se gondoljuk, hogy nem lesz hatással gyermekeink értékrendjére! Ábel iskolaigazgató barátja panaszolta, hogy a minap egy harmadik osztályos kisfiú azzal riogatta társait a tornaterem öltözőjében, hogy ő lány. És szexuális aktust mímelt velük. Az igazgató hiába próbálta viccelődésként értelmezni, a szülők ezt nem így fogták fel. A botrány kipattant, és a kisfiú szüleivel együtt elköltözött a városból. Életre szóló trauma maradt a nyomában minden oldalon. Szóval?

Aki ismeri a Bibliát, tudja, hogy Ábrahám hiába próbálta „érzékenyíteni” az Urat Szodoma ügyében, ő könyörtelenül lesújtott. Semmi okunk azt hinni, hogy másodszor nem fog. És akkor nem ártana a jó oldalon lenni.