Honunk virulása

Berzsenyi kérdései és válaszai mennyire szólhatnak a XXI. századnak?

xxx Forrás: Mediaworks

A „Mezei szorgalom” 1833-as keltezésű; túl vagyunk a Hitelen (1830), amely ihletője is lehetett a „Mezei szorgalomnak”, túl a Világon is – a Stádium ezzel párhuzamosan, 1833-ban jelenik meg, de a Magyar Parlag híressé vált szintagmája csupán 1843-as datálású, ahonnét nyílegyenes az irány az Ady-féle ’magyar Ugarig’. Széchenyi az adóreformról írja le először a Jelenkorban, majd 1844-ben Adó és két garas címmel adja ki: „Magyarország mindenben, legyen anyagi, legyen szellemi tekintetben, parlagi színt visel, […] nincs közlekedése, nincs gyára, nincs kiképzésére kellőleg szolgáló intézete, nincs valóságos hitele, nincs kiállító ereje, nincs, nincs, nincs – Okoskodásom megalapított tényezője ennélfogva az, hogy Magyarország mindenben nagy parlag. »Magyarország nagy parlag!« Ez tehát azon horgony, melyre kötöm, elemzésem fonalát.”

Nyilvánvaló, hogy az 1836-ban meghalt Berzsenyi élete alkonyán ugyanúgy megértette, hogy a nemzeti közösség önerőből épül, és hogy ennek a gondolatnak a legmaibb mában is akadhatnak aktualitásai. S a közös szándék is nyilvánvaló

– az Adó és két garas poétikáját Berzsenyi is írhatta volna (ha él): „Se írói, se szónoki pálmát nem követelek; egyedül hű hazafiúi érzés egész kincsem.”

Berzsenyi „gazdászati” csinosodásának iránya, az értelmes vagyonosodás kérdése nemcsak Széchenyihez, de Berzeviczyhez, Nagyváthyhoz, Petéhez, Tessedikhez is köti. És persze a keszthelyi Helikon mellett a Georgikonhoz is – a poézis mellett itt mező- és nemzetgazdasági eszmecserék folynak Keszthelyen, szakférfiak tartanak előadásokat, a gazdatisztek és cselédek fizetésének rendezésének tárgyában, például vagy a „segregatio hasznáról”, az állatbetegségekről, lentermesztésről, gabonafélékről, aztán a gépmintákról vagy a ruszti borról – ó, ruszti aszú! Aki e tárgyban itt Berzsenyiéknek előad, bizonyos Conrad Lajos nevű férfiú, kinek unokája is ruszti bortermelő, sőt polgármester lesz. (De mit tudni már Rusztról?) Mindenesetre innét származik Berzsenyi híressé vált, Kazinczynak megírt félmondata: „az ősz Festetits a szegény Berzsenyinek az útzára kalap nélkül elejbe szalad”.

Berzsenyi kérdései és válaszai mennyire szólhatnak a XXI. századnak? Elég most, ha a 13 tematikából két-három változatot jelzünk – a földhiány és földéhség kérdését például, összevetve a mai ipari mezőgazdálkodás és biodiverzitás aktualitásaival. Hogy a XVIII. század óta tartó, itt-ott megszakadni látszó, de mégiscsak jelenős földkoncentráció hogyan fosztotta meg az embert a természettel együttműködő gazdálkodás lehetőségétől. Különösen az ártéri gazdálkodástól – Andrásfalvy Bertalan előadásában… Vagy a szakemberkérdésről – Berzsenyi büszkén számontartott falujában (is) súlyos hiány van ma a dolgozó emberkézből. És hogy az ő gazdálkodásának legkedvesebbikét, a szőlőművelést említsük: „Mivel a szőlő honunk áldott földének egyik legnemesebb terménye, illik, hogy oly módrul gondolkodjunk – mond Berzsenyi –, mely szerint azt mezei gazdaságunk kára nélkül is termeszthessük.”

Vagyis a szőlőtermelés ne a mezei földek felhasználásával, ne azok kárára történjék. A nyakló nélküli szőlőtermelés ellen beszél tehát, és csak a jó bortermő helyek megtartását javasolja. Magam is, botcsinálta gazdálkodó, ezzel ellentétben állva gondolom, hogy ma épp fordítva áll a helyzet – nemhogy csökkenteni, hanem növelni kellene a szőlőültetések számát! Oly sok szőlő pusztult el és tűnik el ma is. Berzsenyi 142 hold szőlője is a Gombai-hegyen, melyet nagy nehézségek árán sikerült összehoznia egy consignatióban – miként apjának dicsekszik vele, csupán a filoxéravész utáni szőlőterületeknek majd kétharmadát vesztettük el. És jelenleg is gőzerővel folyik az első osztályú szőlőterületek aranyáron való szétparcellázása.

Berzsenyi mondja az életfilozófiát: „Végtelen lenne a nép’ ereje, ha az eggyítve és tzélszerint használtatnék és végtelen annak következménye mind gazdasági mind erkölcsi tekintetben. Az emberek külön válva s magokra hagyatva, majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek; egyesülve pedig urai a földnek. Vadság szaggatta és reggette külön az embereket, s a culturának leg főbb tzélja azokat eggyesíteni.”

Ha ma van mit olvasni „honnunk” virágzásáról, éppen a „Mezei szorgalom” utolsó három mondatának választása az. ’Egyesülés’ vagy magános küzdés – vadság vagy kultúra? Ez itt a rétori kérdés.