Mi látszott a meseautóból?

A történelmi és ideológiai változások és értelmezések miatt eddig alig vagy hiányosan ismert társadalmi képet mutatnak be kötetükben Papp Barbara és Sipos Balázs szociológusok.

Ki számított modern nőnek a múlt század húszas-harmincas éveiben? Az, aki levágatta hosszú haját, és volt mersze bubifrizurát viselni? Cigarettázott, és „meseautót” vezetett, jómódjában unatkozott, mint a korabeli filmekben? Vagy a gépírókisasszony, akinek meg kellett küzdenie az állásáért? Vagy azok az ambícióval, tudásszomjjal rendelkező serdülő lányok, akik nem csupán a gimnáziumot akarták elvégezni, hanem feltett szándékuk volt az is, hogy egyetemre mennek? Sokféle felfogása van a feminizmusnak, amelyet az első világháborúval összefüggő nyomor és a női helytállás bontott ki. Sokat hallottunk az idevágó választójogi küzdelmekről is. De arról már jóval kevesebbet tudunk, hogy az említett évtizedekben Magyarországon, az úgynevezett keresztény-nemzeti időszakban milyen erővel és hányféle módon törtek felszínre a konzervatív világnézetű nők egyenjogúsági törekvései.

A történelmi és ideológiai változások és értelmezések miatt eddig alig vagy hiányosan ismert társadalmi képet mutatnak be kötetükben Papp Barbara és Sipos Balázs szociológusok. A levéltári és sajtótörténeti kutatásokon, elemzéseken, családtörténeti vonatkozásokon alapuló, átfogó munka feltárja azokat a mai kifejezéssel élve nőpolitikai és (férfi-)szemléleti irányzatokat is, amelyek hol segítették, hol korlátozták – például – a diplomás nők érvényesülési lehetőségeit.

Bár 1926-tól a leány-középiskolák célja deklaráltan a vallásos, erkölcsös, nemzeti szellemű nevelés mellett a magas műveltség, az egyetemi, főiskolai felkészítés volt, diplomát szerezni nem csupán a képességeken, a teljesítményeken múlott. Ki gondolná ma, hogy 1919 után az orvosi egyetemen a női hallgatók számát korlátozták, az úgynevezett női numerus clausus 1926-ig létezett, amúgy csak különleges esetben vehették fel őket. De persze nem mindenkinek voltak, lehettek nagyra törő álmai. A fiatal lányok többségének – már ahol a szülők megengedhették és támogatták egy bizonyos műveltségi szint elérését – a polgári iskola elvégzése, majd egyszerűbb munkakör betöltése és a jó háziasszony, családanya szerepe volt a nagy álom.

Netán a korabeli filmek és olcsó regények által közvetített vágykép, a jómódú udvarló felbukkanása, aki mellett a társadalmi felemelkedés is megtörténhet. A szerzők komoly figyelmet szentelnek a női gondolkodásra ható szépirodalmi mintáknak, s meglepő az a sokszínűség, amelyet a nemegyszer önerőből megteremtett női folyóiratok, családi lapok tartalma, felfogása mutat. A Nő című feminista folyóirat, a Dolgozó Nők Lapja szélesebb társadalmi rétegnek, míg a Magyar Női Szemle kifejezetten a szellemi pályákon tevékenykedőknek szólt. Tanulságos a két kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint eltérő vélekedése a nők szerepéről, érvényesülési lehetőségeiről, aminek persze törvényi és gyakorlati vonzatai is voltak.

A kötetet olvasva óhatatlanul eszembe jut, hogy nem lehet napjaink lehetőségeit összemérni mindazzal, amiért az említett időkben meg kellett küzdeni a hétköznapokban. Hiszen ma egy tehetséges, szorgalmas, családi biztonságban növekedő fiatal lány számára a „határ a csillagos ég”. De a múlt század húszas-harmincas éveiben konzervatív körökben lázadni, a meghatározott családi szerepekről, a munkáról, az egyéni utakról, a nők szellemi teljesítményének elismeréséről véleményt mondani igazán bátor dolognak számított. És mégis sokkal szélesebb szinten zajlott ez a folyamat, mint gondolnánk. Nem véletlen, hogy a harmincas években Slachta Margiton és Kéthly Annán kívül számos konzervatív szemléletű női képviselő is bejutott a parlamentbe, igaz, utóbbiakat kevéssé ismerjük.

A harmincas évek gazdasági világválsága miatt a családok létfenntartásához a nők munkába állására nagy szükség volt, s egyre több „maradi” férfi ismerte el, hogy a nők fizetett munkája szükséges és természetes. Ugyanakkor megfigyelhető egyfajta kenyérféltés is a részükről, a kérdéssel foglalkozó korabeli írások arra is utalnak, hogy az ezzel összefüggő konfliktusok a magánéletben is megmutatkoztak. Tévedés azt hinni, hogy a szingli életforma a mai kor jelensége. Egy 1930-as statisztikai adat mutatja például, hogy az orvosnők 50,6 százaléka önállónak mondta magát. Ennek az önállóságnak persze többféle formája létezhetett, mint ahogyan nagyon színes az a kép is, amely a húszas-harmincas évek magyar értelmiségi asszonyairól kirajzolódik. Tudósok, irodalmárok, pedagógusok, képzőművészek, sportolók, az elesetteket, szegényeket felkarolók. Ha csak a szerzők által felkutatott és nevesített személyeket és foglalkozásokat, szellemi teljesítményeket nézzük, egyszerre lehetünk büszkék rájuk. Rájuk, nagy- és dédanyáinkra, akikről sajnos oly keveset tudtunk eddig. Hisz jött a második világégés, majd az új világ, ahol mindent, ami a „régire” emlékeztetett, el kellett törölni. Késői elégtétel, de nagyon fontos, hogy ez a szerzők által megtörténhetett.

(Papp Barbara–Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban. Napvilág Kiadó, Budapest, 339 oldal. Ára: 3500 forint)