Örökösök

Széchenyi Tímea szeretné elérni, hogy a rang ismét hivatalosan is a családnév része lehessen. Ehhez módosítani kellene az 1947-es törvényt. A magyar arisztokrácia abban egyetért, hogy feladatuk ma is a példamutatás, a nemzet történelmi és szellemi hagyatékának ápolása és őrzése. A hogyanról vannak vitáik.

Zichy László gróf a vagyonkezelésbe átvett nágocsi kastélyban. Évtizedekig gerjesztett ellenszenv Fotó: Teknős Miklós

A kisgazdák javaslatára megszavazott és máig érvényben lévő 1947. évi IV. törvény rendelkezett az egyes címek és rangok magyarországi megszüntetéséről. Kimondta a magyar főnemesi és nemesi rangok (herceg, őrgróf, gróf, báró, primor, lófő, nemes), az örökös főispáni cím, valamint a kitüntetésként adományozott rangjelző címek és méltóságok (valóságos belső titkos tanácsos, titkos tanácsos, kormányfőtanácsos, kormánytanácsos) megszűnését. A törvényt a kilencvenes évek után többször eredménytelenül támadták, és a módosítási kérelem 2009-ben az Alkotmánybíróságon (AB) is elbukott. A beadványban a címviselési tilalmak megsemmisítését kérték, az AB azonban úgy látta, hogy e tilalmak nem ellentétesek az alkotmánnyal, mivel a címviselés nem vagyoni, hanem személyiségi jog. Az állam meghatározhatja, hogy az anyakönyvbe milyen adatokat jegyezhetnek be, a magánérintkezésben történő névhasználat azonban a privát autonómia része. A tilalomhoz nem fűződik szankció.

Széchenyi Tímea, az 2013-ban alapított Gróf Széchenyi Család Alapítvány elnöke szeretné elérni, hogy ismét napirendre kerüljön a törvény felülvizsgálata, és a családi rang, ahogy Németországban, úgy nálunk is hivatalosan a személyi név része lehessen. Ezért aláírásgyűjtést indított. A kezdeményezés mellé állt Gudenus János József genealógus is, aki hat évtizede kutatja a magyar főnemesi családok életét. Neki köszönhető, hogy a nyilvántartás szinte naprakész. A kérdésre, hogy milyen támogatottságot remél, és nem tart-e attól, hogy sokan lopakodó restaurációs kísérletet képzelnek majd e kezdeményezés mögé, Széchenyi Tímea azt feleli: nem különleges jogokról, hanem erkölcsi jóvátételről lenne szó. Nem arról, hogy a grófok és bárók parádézni akarnának a rangjukkal, és bizonyára lennének, akik nem is élnének ezzel a jogukkal, ahogy ő és gyermekei sem. De legalább megkapnák a lehetőségét.

– Évtizedekig gerjesztették az ellenszenvet a magyar arisztokrácia ellen, és bizonyára most is akadnak, akik rettegnek, hogy visszatér az elnyomás. Ezért kell minden erőnkkel és lehetőségünkkel tudatosítani, hogy nem a kastélyainkat, földjeinket akarjuk visszaszerezni, hanem adni akarunk a nemzetnek, ahogy évszázadokon keresztül az őseink is. Ezt az országot a magyar arisztokraták építették fel, és ma idegenek ülnek az egykori otthonunkban. A családom építette rinyatamási vadászkastélyban például a dúsgazdag olasz divatmágnás Benetton család lakik. Tudjuk, hogy nem kaphatunk vissza semmit a jussunkból, de el akarjuk érni, hogy legalább beleszólásunk legyen abba, mi és hogyan történjen vele. Az apám, akitől 1945 után mindent elvettek, úgy gondolkodott, hogy nem akar semmiféle tulajdont. Azt mondta, az az övé, ami a zsebében van, mert mást nem tud megvédeni. Nekünk pedig ma sincs jogunk még ahhoz sem, hogy látogatóként beléphessünk egykori családi birtokainkra. A Balaton legrégibb vitorlását, a Kishamist a dédapám építtette, az államosításkor elvették. Attól kezdve az apám is már csak messziről nézhette, és minket sem engednek fel a fedélzetére. Új tulajdonosaik úgy beszélnek róla, mintha az övék lenne. Reményeink szerint Nagycenken lassan elindulnak a felújítások, dolgozunk azon, hogy a Gróf Széchenyi Család Alapítvány segíthessen, támogathassa erkölcsi és szakmai tudásának megfelelően a kastélyegyüttes megújulását. Ha minket hívnak, beleállunk még a bozótirtásba is, hiszen ez nekünk szívügyünk. Azt szeretnénk tehát elérni, hogy hívjanak minket, nagyszerű csapatunk van, példát tudnánk mutatni – mondja Széchenyi Tímea.

Sérelmek ezek, vagy jogos felvetések, amelyek harminc évvel a rendszerváltoztatás után is élnek? Százharminc főnemesi család hatszáz tagja él ma Magyarországon. Az egykori főnemesek négyötöde kényszerült emigrációba, a többség 1956-ban távozott. A kommunizmus alatt azokat, akik nem akartak vagy nem tudtak Nyugatra menekülni, szellemileg és lelkileg felmorzsolták, sokukat fizikailag semmisítették meg. Egyre több írás, dokumentum jelenik meg arról, milyen sorsban volt részük azoknak, akik „rossz helyre” születtek, akiknek nem volt más bűnük, mint a származásuk. Széchenyi Kinga, aki maga is áldozata, elszenvedője volt mindennek, Megbélyegzettek című könyvében megrázó dokumentumgyűjteményt ad közre a deportálásokról, kitelepítésekről, a meghurcoltak sorsáról.

Zichy László gróf a vagyonkezelésbe átvett nágocsi kastélyban. Évtizedekig gerjesztett ellenszenv
Fotó: Teknős Miklós

Károlyi László erősen fogalmazott 2002-ben Potsdamban, a XVI. európai nemesi konferencián: „A világ erkölcsi kárpótlással tartozik nekünk az üldöztetésekért, amelyet osztályunk az elmúlt ötven évben elszenvedett. Világméretű bocsánatkérést követelünk emberi méltóságunk összetörése miatt, ahogy ez zsidó honfitársainknak megadatott, és folyamatosan megadatik. Nem jótékonyságra, részvétre vagy udvarias szánalomra van tehát szükségünk, hanem bocsánatkérésre a mi holokausztunkért!” Hozzátette: akik mindezt túlélték, azért küzdöttek, hogy megbarátkozzanak a világgal, amelyik teljesen más lett, mint amelyet 1945 előtt gyermekként megéltek.

Mivel a magyar kárpótlás félresikerült, sokuknak a rendszerváltoztatás után is napi küzdelmet kell folytatniuk a fennmaradásért. Károlyi László és felesége a magyar főnemességnek abba a csoportjába tartozik, amelyik elhagyta az országot. László gróf 13 éves volt, amikor elment, élt a világ sok táján. Azt mondja, nem gondolta, hogy valaha visszatérhet a szülőházába. 1995-ben jöttek haza Fótra, azóta bérlőként él egykori otthonában, és boldog. Igazi hazafi, mondja a felesége, Erzsébet. László hozzáteszi, találkozott olyan emigráns arisztokrata családokkal, ahol a szülők nem beszéltek magyarul a gyermekeikkel, mert úgy gondolták, minek. Nem láttak esélyt a hazatérésre, Magyarország nekik csak rossz emlék volt. Ne gondolja senki, mondja, hogy az emigráció jó sors, még akkor sem, ha sokan boldogultak, jobb életet éltek. A gyökereket azonban elvágták, és ezt nem lehet kiheverni.

A Károlyi házaspár hazatérése óta kitartóan dolgozik azon, hogy a fóti gyermekvárosban lévő, leromlott állapotú kastély régi fényét visszaadja, a család közgyűjteményekben található, de soha nem államosított vagyontárgyait visszaszerezze. Legyenek azok ott, ahol voltak, mondja Erzsébet: Füzérradványban és Fóton. Mindezt nem a saját gyarapodásukért teszik, hanem mert adni szeretnének a nemzetüknek, és haláluk után így, egyben ráhagyni, amit sikerült rendbe tenniük. A Károlyi házaspár is azt vallja: ha a saját tulajdonukat vissza nem kaphatták is, legalább beleszólásuk legyen, hogy mi történjen vele.

Aki belevágott, nincs könnyű helyzetben.

Zichy László gróf hatvan évre vette vagyonkezelésbe az államtól a rossz állapotú nágocsi Zichy-kastélyt, azóta újítja fel, lassan, lépésenként haladva, hiszen nem gazdag arisztokrata. Abba a csoportba tartozik, amelynek tagjai itthon maradtak. Azt mondja, szép dolog az 1947-es törvény módosításának kérelmezése, de ennél nagyobb rendszerben kell gondolkodni, azt a nemzeti kultúrát kell visszahozni, amelyik a magyar főnemességet is jellemezte. Antall József hazahívta a külföldön élő családtagokat, segítségüket, támogatásukat kérte az ország újjáépítéséhez. Sokan jöttek haza, és voltak, aki csalódottan vissza is mentek. A régi rendszer „vakondjai” ugyanis még akkor is azon dolgoztak, hogy ne valósulhasson meg a magyar arisztokrácia összefogása, mondja Zichy László.

Széchenyi Tímea aktivitását a család tagjai közül nem mindenki nézi jó szemmel. Három éve a Széchenyi Családegyesület közleményt adott ki, amelyben elhatárolódik a Tímea vezette Gróf Széchenyi Család Alapítványtól. Azt írták, annak semminemű joga nincs a család nevében tevékenykedni. Az alapítványhoz tartozó Széchenyiek nem tagjai a Széchenyi Családegyesületnek, nem is képviselhetik, és csupán a saját nevükben nyilatkozhatnak. „Semmi olyat nem tettünk, amire ne lehetnénk büszkék. Gróf Széchényi Ferenc és Széchenyi István egyenes és oldalági leszármazottaiként jogunk és kötelességünk ápolni az örökségüket. Ehhez folyamatos segítséget és támogatást kapunk Széchenyi Gézától, a család legidősebb tagjától, István egyenes ági leszármazottjától, aki a kuratóriumunk tagja” – reagált erre Tímea.

Vajon generációs vita zajlik csupán? Károlyi Erzsébet kívülálló, de az érintetteket ismeri. Azt mondja: inkább stiláris a probléma.

A fiatalok és az idősebbek ugyanazt a célt másként, más módszerekkel szeretnék elérni. Más a neveltetésük.

Széchenyi Tímea több utalást is tett arra, hogy családi nevüket túl sokan használják. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára azt mondja, 1986–87-ben alakultak meg – nem családtagokból, hanem civilekből. A saját erejükből, vállalkozói háttér nélkül Széchenyi István kulturális és szellemi hagyatékát terjesztik és viszik tovább. Elérték, hogy az felkerült a hungarikumok listájára, tehát közkincs, nem sajátítható ki. Korábban még perelniük is kellett, hogy az évente megrendezett Széchenyi-bálról ne kelljen levenni a családnevet. A társaság segít szervezni a Széchenyi Családegyesületnek a 2020-as nagy családi találkozót, és már eddig 350-en jelezték a részvételi szándékukat. Széchenyi Kinga azt mondja, ez a társaság és az Országos Széchenyi Kör nagyon sokat tett az ügyért.

Széchenyi Tímea alapítványa lendületben van. Számtalan programot szervez, vállalkozói díjat alapított, egyetemi együttműködést kötött, művészeti és kulturális pályázatokat hirdet, táborokat vezet, és nemrégiben megszervezte a történelmi magyar családok emléknapját, amelyre sok fiatal jött el. Itt kezdték meg az aláírásgyűjtést az 1947-es törvény módosításához. Azt mondja, másként látják a dolgokat azok, akik itthon élnek, és másként, akik elmentek. Nyitva áll az ajtajuk, mindenkit szívesen látnak, aki dolgozni akar. Tennivaló és ötlet van bőven.

Az előnevet a nemesi családoknál a család birtokáról vagy lakhelyéről vették. Általában maguk választották, néha az uralkodó kiváltságképp adományozta. A főnemesi (és hivatali, műveltségi) címeket a magyarban általában az előnév elé írják. Egy család vagy annak ága két előnevet is viselhet, az ágaknak külön-külön előnevük is lehet. Erdélyben az előnevek jellemzően nem nemesi előnevek, hanem a lakóhelyet jelölik. Magyarországon az 1947. évi IV. tc. tiltotta meg az előnevek használatát. Az előnév (vagy névjelző) néha a vezetéknév szerepét is átveszi. A genealógiai szakirodalomban az azonos nevű, de egymással nem rokon családok megkülönböztetésének gyakran szinte az egyedüli módja. A németben a nemességre utaló von előtag mellett az előnév gyakran csak puszta cím, és a címer tartalmára utal, nem a birtokból ered. A német predikátumok végződése általában -bach, -berg, -dorff, -fels, -hof, -stein, -thal volt. Angliában nincs előnév, de a rang címe lényegében annak megfelel. Az ilyen összetételekben a családnév általában elmarad, és csak a rangnevet használják (John lord of Shaftesbury).

(Forrás: Heraldikai lexikon)