Ötletbörze

A németeknek is megvolt a maguk Károlyi Mihálya, Kun Bélája és végső soron Horthy Miklósa 1918 novembere és 1919 áprilisa között. Azonos kiindulópontból, hasonló fejlődési ívvel végül alapvetően más eredményre jutottak. 1918 novemberében nem német földön – és nem is a bécsi monarchia területén – állt a front, ennek dacára mégis a központi hatalmak omlottak össze előbb. De nem a lövészárkokban harcoló katonák vesztették el a háborút, hanem a hátország, amelynek belső, korhadt, posztfeudális tartószerkezete rogyott meg, mialatt a „szívélyes egyetértés szövetsége” időt és életet nyert az Amerikától kapott infúziótól.

Váratlanul bajor földön is hatalmi űr keletkezett, amikor a Wittelsbach-dinasztiát kifújta a lázadás szele a Schloss Schleißheimből. Mögöttünk a régi világ, előttünk a még kitalálhatónak hitt új. Most van itt az idő, hogy mindenki történelemcsinálónak képzelhesse magát. Minden ötletre létezik most kereslet, azokra is, amelyekért eddig börtön járt. Sőt! Szabad a gondolat, szabad a szónoklat, szabad a merénylet. Káosz van a hatalomban, káosz a szívekben és főképp a fejekben.

A nagy koponyáknak, íróknak, költőknek, fél méterrel a föld felett lebegő idealistáknak is mindig mindenről vannak gondolataik. Jó esetben csak leírják, zárt szalonokban megvitatják, és nem keletkezik belőlük különösebb baj. A gondolati játék kitűnő elfoglaltság intellektuális embereknek, különösen az alkotóknak, akik abból élnek, hogy fikciókat gyártanak. De isten ments attól, hogy hatalomra kerüljenek! 1918 őszén a kor német szellemi elitje – Thomas Mann, Rainer Maria Rilke, Kurt Eisner, Victor Klemperer, Oskar Maria Graf, Ernst Toller, Erich Mühsam és sokan mások is – ontották magukból a világmegváltást. A maguk naiv módján, a vágyaikat a realitással keverve, délibábos ideákat kergetve. És megtörtént a baj: az írókból politikusok lettek.

A szellemi kísérletekből hirtelen eszmék, majd izmusok váltak, amelyek kontrollja nem történt meg.

Gyakorlati visszaigazolás hiányában az izmus csak hit kérdése. A hitet pedig nehéz észérvekkel megvédeni, egyszerűbb erőszakkal. Liberálisok, szocialisták, anarchisták, kommunisták és ezek vegyülékei tekintették hitük tárgyát az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen igaz útnak. Hamar rájöttek: a biztosítéka annak, hogy a „világmegváltó szent elvet” ne érje érdemi kritika, a kizárólagosság. A kommunisták félre is lökték az idealistákat, a bajor Tanácsköztársaság ki is termelte a maga vörösterroristáit. És persze az akcióra érkezett reakció is, a kocsmák és kávéházak harcosait morzsaként söpörte le a porosz és bajor nehézlovasság, hogy helyet csináljon a soron következő fogásnak.

A szerző, Volker Weidermann egy irodalomtörténész tollával írja le a Német Császárság 1918-as összeomlását követő időszakot, amikor egy rövid, kaotikus periódusban az intelligenciának is lehetősége adódott arra, hogy csődöt mondjon a reálpolitika terén, hogy az ábrándos pillanat elmúltával kijózanodhassék. Az irodalmár Weidermann levelek, memoárok, versek forrásai alapján rajzol képet a kor történéseiről. Módszeréből következően a könyv legfőbb jellemzője és erénye, hogy főleg az események sodrásában evickélő kulcsszereplők személyiségét, motivációit, vitáit és vívódásait követhetjük nyomon, amihez csak keretet ad a történelem hömpölygése.

(Volker Weidermann: Álmodozók forradalma. K. u. K. Kiadó, Budapest, 2019, 220 oldal. Ára: 3300 forint)