Fotó: Spirit Színház
Bányai pazarul változtatja hol a nevetés, hol a fájdalom, hol a felismerés könnyeit kiváltó jelenetek sorát, amelyek az egyetlen díszletben, persze hogy az ágyban játszódnak, ahol Alice és Henry végre megismerik egymást, és kimondják mindazt, ami összegyűlt az évek során bennük, vagy még maguk előtt sem merték bevallani. A rendező könnyű helyzetben volt: remek, egymást évtizedek óta ismerő párost kapott „alapanyagnak”, ugyanis Hegyi Barbara és Seress Zoltán is a Vígszínházból érkezett vendégművésznek a Spiritbe.
Kevesebb savanyú, megkeseredett, humortalan alakot látni, mint Henry, aki mérnökként olyannyira a realitás talaján él, hogy a néző el is hiszi, ilyen egyszerű, unalmas alak ez a férfi. Seress Zoltán végig remekül hozza az ellenszenves figurát, az igazi főszereplő mégis Hegyi Barbara, aki lubickol Alice szerepében. Temperamentumával, vibrálásával, mindenre elszántan olyannyira kimagaslót alakít, hogy legszívesebben minden párterápiára jelentkezőnek kötelezővé tenném a darab megtekintését. Látszik, sok energiát öltek az előadásba a művészek, ha nem tudnám, hogy bemutatóról van szó, azt hinném, hogy már hónapok óta repertoáron van a darab, annyira olajozottan működik minden.
A darab fő mondandója, hogy igenis beszélni kell az elfojtott vágyakról, még akkor is, ha azok kínosak. Ebben a Szexpedícióban a problémákat a házastársak felismerik, miközben a másikat és önmagukat is (újra) megismerik, felfedezik. Egyszer Michele Riml egy interjúban úgy fogalmazott: „A legnagyobb kompromisszum a házasságban az, amikor csak egyszerűen felnövünk, és hagyjuk a másikat annak lenni, aki, és nem próbálnánk megváltoztatni őt.” Meglehet, sokan egyetértünk vele.
(Michele Riml: Szexpedíció. Spirit Színház; rendező: Bányai Gábor)
