Az ifjúság kényszere

A divatipar felismerte a természetességben rejlő üzleti lehetőségeket: ma már nemcsak tökéletesre retusált modellekkel bombázzák a fogyasztókat, hanem különféle testalkatú, bőrszínű, korú nőket és férfiakat is látni a reklámokban és a kifutón. A filmipar ezzel szemben még mindig kétségbeesetten keresi az örök fiatalság Szent Grálját.

A 74 éves Michael Douglas; jobbra „megfiatalítva” A Hangya című filmben Forrás: Disney/Marvel

A 74 éves Michael Douglas; jobbra „megfiatalítva” A Hangya című filmben
Fotó: Disney/Marvel

A Csillagok háborújának fiatal Carrie Fishere egy jelenet erejéig visszatért a Zsivány Egyesben Leia hercegnőként, a filmben ráadásul végig „szerepelt” a másfél évtizede elhunyt Peter Cushing színész digitális verziója is. Ma már egyre több színész rendelkezik arról, hogy halála után használhatják-e tovább a digitális képmását, és ha igen, akkor milyen feltételek mellett. Gondoljunk csak bele, mekkora lehetőség ez az újrahasznosítási lázban tomboló filmiparnak: akár visszahozhatnak elhunyt legendákat, feléleszthetnek régi, népszerű franchise-okat, a még élő színészeknek pedig csak alá kell írniuk, hogy engedélyezik nevük és egykori arcuk használatát. Ki ne szeretné újra látni mondjuk Audrey Hepburnt a ma Rómájában vakációzni, vagy Humphrey Bogartot a ma Casablancájában whiskey-t szürcsölni?

A Disney minden új gondolattól vagy hozzáadott értéktől mentes élő szereplős és digitális remake-jei, illetve a sokadszorra újratöltött szuperhősfilmek mellett akár visszatérhetne akcióhősként a fiatal Bruce Willis még néhány Die Hard-részre, jöhetne még néhány Halálos fegyver Mel Gibsonnal, esetleg felturbózott spagettiwestern Henry Fondával. Gengszterfilm a fiatal Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Harvey Keitel főszereplésével? Martin Scorsese rendező éppen erre készül legújabb, The Irishman című drámájában, amelynek felében a hírek szerint színészeit vissza fogja fiatalítani a húszas éveikbe. Nehéz elképzelni, hogy a végeredmény ne hagyjon maga után kifogásolnivalót, és kérdés, hogy a néző mennyire fogja élvezni a digitális karakterszínészek „játékát”, hiszen ami egy képregényfilmben működik, az egy Scorsese-eposzban már nem biztos, hogy fog.

A ragaszkodás az örök fiatalsághoz a szórakoztatás minősége és az elhunyt művészek jogai mellett más komoly etikai kérdéseket is felvet.

A mesterséges intelligencia és a virtuális valóság korában marad-e helye a filmművészetnek, vagy az animált valóság teljesen felváltja majd az emberi teljesítményt? A technológia vívmányai pedig a tehetséget és az érzelmeket? Jó irány-e, ha egykor nagyszerű színészek saját maguk avatarjaként élnek tovább? Egyelőre persze nincs vészhelyzet, hiszen a technológia olyan drága, hogy csak a legnagyobb stúdiók engedhetik meg maguknak a kísérletezést a bölcsek digitális kövével, de a jövő nagy kérdése lehet, hogy vajon érdemes-e ahelyett, hogy esélyt adnánk a jövő színésznemzedékeinek, megszállottan ragaszkodni valami olyasmihez, ami nem létezik. Örökké tökéletesnek maradni a külvilág szemében, ha valójában ráncosak és megtörtek vagyunk is.