Az ifjúság kényszere

A divatipar felismerte a természetességben rejlő üzleti lehetőségeket: ma már nemcsak tökéletesre retusált modellekkel bombázzák a fogyasztókat, hanem különféle testalkatú, bőrszínű, korú nőket és férfiakat is látni a reklámokban és a kifutón. A filmipar ezzel szemben még mindig kétségbeesetten keresi az örök fiatalság Szent Grálját.

A 74 éves Michael Douglas; jobbra „megfiatalítva” A Hangya című filmben Forrás: Disney/Marvel

Hollywoodban kimondatlan tény, hogy a nők negyven felett elbúcsúzhatnak az izgalmas szerepektől, mert a producerek szerint már nem lehetnek eléggé érdekesek és kívánatosak a közönség számára. Ez alól kivételt képez az a maroknyi szupersztár, akik képesek voltak megfelelően konzerválni vonzerejüket ilyen-olyan módon, az idő múlása azonban a férfiakat sem kíméli: egy hatvanas George Clooney már hiteltelen lesz zsenge partnerei sármos elcsábítójaként, a nyolcvan felé közelítő Harrison Ford pedig már nem fog olyan ügyesen ugrálni a száguldó teherkocsik között az Indiana Jones tervezett, ötödik részében. Vagy mégis?

Az öregítés régi hagyomány a filmiparban, ügyes maszkmesterek segítségével a színészek könnyedén váltak aggastyánná. Max von Sydow például még csak 44 éves volt, amikor Az ördögűzőben eljátszotta az idősödő Merrin atyát, a ma már kilencvenéves színész pedig pont úgy öregedett a valóságban is, ahogyan a sminkesek megálmodták, ezért utólag szinte fel sem tűnik a turpisság. A bőrt újra feszessé és üdévé varázsolni, a ráncokat kisimítani persze sokkal nehezebb feladat, mint felrajzolni és élethűvé munkálni őket, ezért egészen az elmúlt évekig csupán álom maradt a művészek fiatalkori énjének visszahozása. Legtöbbször vagy másik színésszel játszatták el az adott karakter fiatalabb verzióját, vagy pedig ruhákkal és frizurával dobták fel az idősödő színészt, ami persze sosem lehetett eléggé hiteles.

Digitális technológiák közreműködésével ma már egy hetvenes színészből is simán lehet huszonévest csinálni. Az egyik első emlékezetes példa a Benjamin Button különös élete című film, ebben az alkotásban fokozatosan fiatalították vissza, illetve öregítették meg Brad Pittet és Cate Blanchettet. Az alkotás egy furcsa rendellenességgel születő fiúról szólt, aki visszafelé öregszik, ezért a trükkök és a maszk szerves részét képezték a történetmesélésnek, ám azóta globális trenddé vált az önkényes időutazás.

A digitális fiatalítás úttörője egy bizonyos Lola effektgyártó cég, ők tették időgépbe először Patrick Stewartot és Ian McKellent az X-Men: Az ellenállás végében, illetve Kurt Russellt A galaxis őrzői második részében. Elmondásuk alapján a munka rém egyszerűnek tűnik: keresnek rengeteg fiatalkori fotót az adott színészről, majd egy hasonló adottságokkal, magassággal, karakterrel rendelkező fiatal színész és az idős színész is eljátssza a jeleneteket, az arcán rengeteg digitális érzékelővel, végül az utómunka során összeigazítják a két fizimiskát a filmkockákon: a két arcból csinálnak egyet, ami a lehető legjobban hasonlít a régi felvételekhez. Az említett X-Men filmben még gyenge, természetellenes volt a végeredmény, ám ezek után a Marvel képregényóriás komoly összegeket fektetett a technológiába, és a Marvel kapitányban visszafiatalított Samuel L. Jackson vagy A Hangyában feltűnő harmincas Michael Douglas már annyira meggyőzően sikerült, hogy kijelenthetjük, a határ a csillagos ég.

A 74 éves Michael Douglas; jobbra „megfiatalítva” A Hangya című filmben
Fotó: Disney/Marvel

A Csillagok háborújának fiatal Carrie Fishere egy jelenet erejéig visszatért a Zsivány Egyesben Leia hercegnőként, a filmben ráadásul végig „szerepelt” a másfél évtizede elhunyt Peter Cushing színész digitális verziója is. Ma már egyre több színész rendelkezik arról, hogy halála után használhatják-e tovább a digitális képmását, és ha igen, akkor milyen feltételek mellett. Gondoljunk csak bele, mekkora lehetőség ez az újrahasznosítási lázban tomboló filmiparnak: akár visszahozhatnak elhunyt legendákat, feléleszthetnek régi, népszerű franchise-okat, a még élő színészeknek pedig csak alá kell írniuk, hogy engedélyezik nevük és egykori arcuk használatát. Ki ne szeretné újra látni mondjuk Audrey Hepburnt a ma Rómájában vakációzni, vagy Humphrey Bogartot a ma Casablancájában whiskey-t szürcsölni?

A Disney minden új gondolattól vagy hozzáadott értéktől mentes élő szereplős és digitális remake-jei, illetve a sokadszorra újratöltött szuperhősfilmek mellett akár visszatérhetne akcióhősként a fiatal Bruce Willis még néhány Die Hard-részre, jöhetne még néhány Halálos fegyver Mel Gibsonnal, esetleg felturbózott spagettiwestern Henry Fondával. Gengszterfilm a fiatal Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Harvey Keitel főszereplésével? Martin Scorsese rendező éppen erre készül legújabb, The Irishman című drámájában, amelynek felében a hírek szerint színészeit vissza fogja fiatalítani a húszas éveikbe. Nehéz elképzelni, hogy a végeredmény ne hagyjon maga után kifogásolnivalót, és kérdés, hogy a néző mennyire fogja élvezni a digitális karakterszínészek „játékát”, hiszen ami egy képregényfilmben működik, az egy Scorsese-eposzban már nem biztos, hogy fog.

A ragaszkodás az örök fiatalsághoz a szórakoztatás minősége és az elhunyt művészek jogai mellett más komoly etikai kérdéseket is felvet.

A mesterséges intelligencia és a virtuális valóság korában marad-e helye a filmművészetnek, vagy az animált valóság teljesen felváltja majd az emberi teljesítményt? A technológia vívmányai pedig a tehetséget és az érzelmeket? Jó irány-e, ha egykor nagyszerű színészek saját maguk avatarjaként élnek tovább? Egyelőre persze nincs vészhelyzet, hiszen a technológia olyan drága, hogy csak a legnagyobb stúdiók engedhetik meg maguknak a kísérletezést a bölcsek digitális kövével, de a jövő nagy kérdése lehet, hogy vajon érdemes-e ahelyett, hogy esélyt adnánk a jövő színésznemzedékeinek, megszállottan ragaszkodni valami olyasmihez, ami nem létezik. Örökké tökéletesnek maradni a külvilág szemében, ha valójában ráncosak és megtörtek vagyunk is.