2°C Natália 2022. december 9. 
Semmi sem utálatosabb a szintetizátornál – mondta Steven Patrick Morrissey angol énekes és szövegíró 1983-ban, utalva arra, hogy a 70-es évek „rendes” zenéjét átveszik az új elektronikus hangszerek.
A zenei digitalizáció tehát nem tegnap kezdődött, a 80-as évek „szintikorszaka” csak megkönnyítette a gépek elterjedését. Presser Gábor még teljes lemezt is játszott kizárólag szintetizátoron.
A trend azonban sok vitát váltott ki: vajon a szintetikus hangzásvilág helyettesítheti-e a nagyzenekart, és munkanélkülivé teheti-e a zenészeket?
Bő harminc évvel később a digitalizáció a zeneszerzők munkáját veszélyezteti. Az Eurovíziós Dalfesztivál nem hivatalos himnusza például a Blue Jeans & Bloody Tears lett, amelyet teljesen a mesterséges intelligencia (MI) komponált. A MI több száz, a versenyen induló sláger alapján készítette el a dalt, algoritmusok segítségével alkotott több ezer új hang- és szövegsort. Igaz, ebből a zeneszerző-szövegíró Amir Sheinfeld választotta ki a megfelelő dallamokat és szövegrészleteket. A végeredmény egy klasszikus eurovíziós versenydal lett, amely minden nagyívűsége ellenére sem valószínű, hogy meghódítaná a slágerlistákat. Ám mivel a versenyt megnyerő dalok túlnyomó többsége sem kerül top tízes kategóriákba, kérdés, hogy a középszerűség mennyire a mesterséges intelligencia hibája.
Először David Bowie nyúlt a mesterséges intelligenciához, aki 1995-ben egy Mac-applikációt, a Verbasizert használta szövegíráshoz. Az app véletlenszerűen szedett össze szavakat az adatbázisában lévő szövegekből, hogy új sorokat alkosson. Húsz évvel később a Sony kutatói bemutatták a Flow Machines-t, amely Benoît Carré közreműködésével Beatles-számot komponált. Később a gép teljes albumot játszott a Spotifyon Skygge művésznév alatt, amely dánul az árnyék megfelelője. A legnagyobb nyilvánosságot azonban Taryn Southern kapta, aki elénekelhette az első teljesen mesterséges intelligencia szerezte dalt.
A Megasztár amerikai megfelelőjében (American Idol) a legjobb ötven közé került Taryn Southern 2017-re komoly nevet szerzett magának mint youtuber. A vonatkozó szerzői jogi megkötések miatt azonban egyre nehezebben talált olyan zeneileg is elfogadható aláfestő zenéket, amelyeket jogdíj nélkül felhasználhatna. Olvasott azonban egy cikket a The New York Timesban, hogy egyre több startup foglalkozik zenei mesterséges intelligenciával. Megkereste a New York-i Amper Musicot, és 2017 augusztusára elkészült első közös daluk, az I Am AI. Taryn azóta az Aivával, a Google-lel és az IBM-mel is dolgozik MI alkotta dalokon. Véleménye szerint ez „teljesen rendben van”, mivel ugyanúgy kreatív folyamatról van szó, mint az ember által szerzett zene esetében. „Az alap az, amit a mesterséges intelligencia elkészít, de a dal dinamikája, az elrendezése, hogy melyik hangszeren játszunk, és melyiken nem, ezek mind emberi, kreatív döntések. A MI-vel együttműködésben készült zene olyan, mint a filmszerkesztés: megvan az alap, de neked kell összerakni a képeket, hogy összeálljon a történet” – magyarázta korábban.
Az Erkel Ferenc-díjas Virágh András Gábor zeneszerző másképp gondolja. Szerinte „a tehetséget és a spontaneitást semmilyen technika nem tudja pótolni, eddig legalábbis nem tudta. Az emberi lelket és gondolkodást nem biztos, hogy lehet helyettesíteni” – magyarázza egy tavaly hallgatott mesterséges intelligencia által szerzett szimfóniára hivatkozva.
– Amikor hallgattam, egy rendkívül stílustalan dolgot hallottam. Gyenge volt dallamilag, jellegtelen, ahol nem lehetett eldönteni, hogy késő bécsi klasszikáról vagy kora romantikáról van szó. Ilyet egy sokadrangú zeneszerző ír. A szabályokat ugyanis meg lehet tanítani, azt tudta is a szimfónia, de nem volt benne semmi plusz. A zenének és minden művészetnek viszont van olyan része, amelyet nem lehet elmagyarázni vagy szavakba önteni. Az igazán nagy szerzők attól lesznek igazán nagyok, hogy a szabályok ismeretén, alkalmazásán vagy a tudatos szakmai áthágáson túl olyat hoznak létre, amelyet nem lehet szabályokkal leírni. Ez például Bach esetében is így volt – mondja.
Éppen a Johann Sebastian Bach 333. születésnapjára nemrég készített Google-játék csapta ki legutóbb a biztosítékot a mesterséges intelligencia zenei alkalmazását ellenzők körében. A keresőóriás ugyanis öntanuló algoritmusával, a CoCoNettel Bach 306 egyházi művét elemeztette, hogy ezek alapján a gép rájöjjön, hogyan alkotta meg a zeneszerző a híresen harmonikus darabjait. A játékban bárki néhány hang megadása után fülbemászó, pár soros művet kaphatott, amelyet meg is oszthatott, hogy lám, milyen ügyesen szerez zenét. A kritikusok azonban feltették a kérdést, hogy bár játéknak jópofa a Google fejlesztése, de mi történik, ha valaki tényleg elhiszi, hogy így megtanulhatja a zeneelméleti alapokat. A károgókat éppen Taryn példájával igyekeztek elhallgattatni a mesterséges intelligenciát pártolók, mondván, hogy Tarynt már 2004-ben, az American Idol idején is tehetséges énekesnek tartották, de mindenki tudta róla, hogy minimális zenei képzettséggel rendelkezik. Az énekes youtuber azonban ahelyett, hogy beleásta volna magát a zeneelméletbe, ma sikert sikerre halmoz a MI komponálta dalokkal.
De magyar példát is találni. Egy szombathelyi tanár néhány évvel ezelőtt alapított „zenekart”. Valójában a barátjával ketten ülnek a számítógép előtt, és komponálnak. Egyikük sem játszik semmilyen hangszeren, a neten viszont sokezres rajongóbázisuk van, és rendszeresen kapnak olyan kommenteket, hogy Glastonburytől kezdve a nagy német fesztiválokon át a VOLT-ig hány helyen látták őket fellépni. Az igazság az, hogy egyikük sem állt még színpadon. Taryn úgy fogalmaz, hogy „igen, csalunk. Ha a zenét egyféle folyamatnak tekintjük, amelyhez mindenkinek ragaszkodnia kell, akkor csalok. A csalók új generációját vezetem, mert a zenét nem lehet szűken meghatározni.”
Pierre Barreau, az Aiva Technologies vezetője egy tavalyi, TED-konferencián elmondott előadásában a személyességet emelte ki, hogy milyen jó lenne, ha mindenkinek lenne egy házi Beethovenje, amely a Für Elise mintájára „az egyéniségünkre szabott zenét komponálna az élettörténetünkről”. Gyakorlati haszna a fejlesztésnek pedig az, hogy a jövőben a hosszúra nyúlt videójátékoknak – ahol általában egy kétórás zenei alap forog körbe – már nem lesz unalmas zenei aláfestésük, hanem a játék állásához képest a gép élőben tud zenét gyártani. Ráadásul a gépi komponálás jóval olcsóbb és gyorsabb, mint az emberi. Így a lifteket üzemeltető épülettulajdonosok, youtuberek vagy bárki számára, akiknek nagy mennyiségű hallgatható zenére van szükségük, az Aiva és a hasonló mesterséges intelligenciák aranybányát jelentenek. Számos startup fejlesztette MI online elérhető, és a felhasználónak mindössze annyit kell tennie, hogy kiválaszt egy műfajt és egy hangulatot, illetve opcionálisan hozzáad egy katarzispontot, majd indulhat is a zeneszerzés.
Az öntanuló algoritmusok a beléjük táplált zenékben felfedezett mintázatok alapján dolgoznak. A hatalmas adatmennyiségnek köszönhetően elemzik és tárolják a stílusoknak megfelelő akkordokat, ritmusképleteket, dalhosszúságokat, hogyan kapcsolódnak össze a szomszédos hangok, és ezen információk alapján írják meg saját művüket.
A felhasználói vélemények szerint legkönnyebben használható Amper némileg másképp működik. A rendszernek a fejlesztők igyekeztek zeneelméletet tanítani, illetve hogy a különféle zenék hogyan hatnak az emberi érzelmekre, mely tónusok milyen érzéseket váltanak ki.
A módszert több fejlesztés vegyíti az egyszerű mintakereséssel. A David Cope fejlesztette EMI (Experiments in Musical Intelligence) például olyan ügyesen, hogy egy, az Oregoni Egyetemen megrendezett kísérletben bebizonyosodott: az embereknek tetszik a mesterséges zene. A résztvevőknek arra kellett választ adniuk, hogy a meghallgatott három zenemű közül melyik Bach, melyik az EMI és melyik a kutatást vezető Steve Larson, az egyetem zeneprofesszorának alkotása. A közönség meglepetést okozott: az EMI művét Bachnak tulajdonította, mivel érzésük szerint az volt a „legszebb”, Bachét Larsonnak, Larsonét pedig az algoritmusnak, mondván az a „leggépiesebb”.
Számos zeneszerző nem ok nélkül aggódik, hogy ahogy a digitális generáció egyre több mesterséges zenét hall, ízlése oly mértékben változik, hogy nem lesz szüksége a valódi zeneszerzőkre. Elon Musk néhány éve egy tweetjében már figyelmeztetett, hogy ha minden emberre veszélyes eszközt (például kocsikat, repülőket, ennivalót és drogokat) szabályozunk, a mesterséges intelligenciával is ezt kellene tennünk. Szabályozásra már csak a jogi anomáliák elkerülése érdekében is szükség lenne. Amerikában például nem szerepel a vonatkozó szabályok között az „ember” szó, nem határozzák meg, kit milyen jogok illetnek meg, ha a MI is részt vesz az alkotásban. Horváth Katalin adatvédelemmel foglalkozó szenior ügyvéd szerint az Egyesült Államok azért küzd a problémával, mert náluk nincsen szomszédos vagy kapcsolódó jogi oltalom, és a mesterséges intelligencia nehezen illeszthető be a szerzői jogi keretekbe.
Európában és az angolszász országokban is a szerző hagyományosan csak ember lehet. Bár a megközelítés jó ideje vitatott, néhány évvel ezelőtt egy amerikai bíróság mégis úgy döntött, hogy egy majom által készített szelfi nem okozhat szerzői jogi vitát, mivel a képen senkinek nem keletkezik joga, hiszen szerző csak ember lehet. Az uniós jog alapján szerzői oltalmat eredeti művek kaphatnak, amelyek megmutatják a szerzői kreativitást, és kifejezik a szerző személyes érintettségét. Ennek alapján a mesterségesintelligencia-alapú, de ember által létrehozott művek védettnek minősülnek. Ahol a MI komponál, és az emberre csak a válogatás hárul, már nehezebb a kérdés. Alapesetben ezek a művek nem esnek szerzői védelem alá, de az Európai Bíróság egyik ítéletében kimondta, hogy „a gép által alkotott elemek kiválasztása, sorba rendezése és kombinálása eredeti módon is kifejezheti a szerző kreativitását, és szellemi alkotást hozhat létre”, tehát nem kizárt a szerzői jogi oltalom. Ilyenkor a szerzői jogosult a válogatást végző „szerkesztő”. Az unió tavaly év végén fogadta el a Mesterséges intelligencia koordinált tervét, azonban a szakértők jelenleg nem értenek egyet, hogy a MI-művek közkincsnek számítanak-e.
Ez utóbbi igen messzire vezet: felmerül a robotok emberiesítésének kérdése. Ám onnan látszik, hogy az elképzelés nem újdonság, hogy Isaac Asimov már 1976-ban A kétszáz éves emberrel feltette a kérdést, a háztartási robot Andrew tulajdonosa-e az általa készített tárgyaknak. A jelenlegi szabályok szerint Andrew-t csak a halála pillanatában – amely előtt emberré vált – illetnék meg a szerzői jogok. És a kérdésre, hogy vajon egy szoftver képes-e eredeti jellegű alkotást létrehozni, nincs válasz. Szakértők szerint azonban erre azért is nagy szükség lenne, mivel jelenleg a Beyoncé- vagy Adele-jellegű számon az előadóknak nem keletkezhet semmilyen követelésük, pedig számos művész jelezte már, hogy az ő zenéjükhöz megtévesztően közel álló mesterséges kreációkat lehet hallani a YouTube-on, és a koppintás komoly anyagi károkat okozhat.
Taryn és társai azonban igyekeznek meggyőzni a zenei világot, hogy a MI kreálta számok a sci-fi írók régi utópiáját testesítik meg, miszerint az öntanuló algoritmussal létrehozott zenék a hallgató, a zenész és a gép soha nem látott együttműködését teszik lehetővé. Ez persze a kialakult paradigmák áthágására kényszerít, amely miatt sokan Tarynt inkább visszaültetnék az iskolapadba, és vállalnák az időről időre fellépő művészi blokkot ahelyett, hogy egy géphez forduljanak problémáik megoldása végett.
