Európa legelője

Magyarország ezer éven keresztül nagy európai legelő volt, a földrész nagy istállója, melyből évszázadok óta fedezte szükségletét.

xxx Forrás: Mediaworks

Ha az alábbi, idegen szerzőtől származó szöveget olvasod egy könyvben, ne tétovázz, vedd komolyan. „Munkánkat azokban a napokban fejezzük be, mikor a magyar nemzet ujjongásban tör ki, mert végre ismét elérte azt, amiért csaknem két évtizede küzdött. Magyarország visszaszerezte függetlenségét, melyet a centralizáció elvett tőle. Úgy érzi, hogy eljött a tavasz, amelyre oly sokáig várt türelmesen. Talán ezekben a napokban a legnagyobb magyar gondolatainak beteljesedését reméli, amire könyvünk mottója utal: Magyarország nem volt, hanem sokkal inkább lesz.”

Nem, nem – nem az 1989-es évszámot jegyzi a szerző; százhúsz évvel öregebb a szöveg.

S noha ’56 óta is több mint három évtized telt el, a többi mintha stimmelne… Egy bajor tanácsos 1867 márciusában tett pontot munkája végére. Ilyen mondatokat írt le: „Minél inkább törekednek egy nemzet elnyomására, annál többet nyer az erejében, ha másképpen érdemes arra, hogy életben maradjon. Ezt a magyar nemzet fényesen igazolta.” „Úgy véljük, soha nem volt olyan hatalmas, mint éppen most. Talán azért, mert kísérlet történt meggyengítésére.”

Henrik Ditz jogi doktor és gazdasági felügyelő. 1866-ban a bajor kormány azzal bízza meg, hogy tanulmányozza, milyen befolyást gyakorol a magyar gabonatermelés a bajor, vagyis délnémet mezőgazdaságra. (Ekkoriban alakítják ki a német védővámos irányzatot, az új vámtarifarendszert.) Munkája, a Die ungarische Landwirtschaft Lipcsében jelent meg 1867-ben, magyarul A magyar mezőgazdaság címmel. S ahogyan a kortárs magyar Keleti Károly meg is jegyezte, Ditz azon kevés külföldi tudósok közé tartozik, akik nemcsak értik, de valamelyest beszélik is nyelvünket. „Ditznek nemcsak alkalma, de lelke is volt, hogy a hazánkról eddig megjelent gyöngébb műveket kellő értékökre leszállítsa, mindarra nézve ­pedig, amit szemtől szembe nem láthatott, magyar forrásokat használjon.”

Hunfalvy nagy munkáját például, Magyarország természeti viszo­nyainak leírását. Vagy Lónyay munkáit és Galgóczy Károly statisztikáit; aztán ismerte Fényes Eleket – akadémiai közleményeket forgatott, gazdasági lapokat, gazdasági egyletek kiadványait, uradalmak leírásait, különösen a mágócsi uradalomét, olvasta a Pesti Naplót, a Pester Lloydot, és többször idézi Széchenyi „Rückblick”-re adott válaszait. Pár hónap alatt bejárta az országot (amit tudott). Könyvét ismertetve Girókuti Ferenc, a jeles pomológ és múzeumalapító felszólítja az olvasót, hogy „e művet minden hazáját szerető hazafi szerezze meg”. Mert a munka „alaposságban és jóakaratban fölülmúl” minden közgazdászati írót. S mert Ditz művében „sok igazság van letéve, melyet a magyar gazda hasznára fordíthat”. Ez volt a legjobb kortársak vélekedése is.

Magyarország gazdálkodásának akkor legalább három rajta kívül álló nehézséggel is számítania kellett: az időjárás állandó szeszélyeivel, a klímával; az orosz, amerikai, balkáni szállítási versennyel, valamint a külföldi védővámokkal és bojkottokkal. Ditz persze a fejlettebb nyugati mezőgazda szemével nézte és vizsgálta a majd 150 év előtti magyar gazdaságot – észrevéve a jobbágyfelszabadítás utáni megtorpanást, de azt is, hogy a föld és a szabadság elodázhatatlan feltételei a kor agrárius színvonalának. Lényegében a nomád gazdasági műveltséget, az Alföld és Kisalföld korabeli mezőgazdálkodását állítja szembe a másik, belsőbb európai gazdálkodási kultúrával, a helyhez kötött gazdálkodással.

„Magyarország ezer éven keresztül nagy európai legelő volt, a földrész nagy istállója, melyből évszázadok óta fedezte szükségletét.” De elmúltak a régi, jó idők, amikor még a „Tiszántúl az igazi hazája a szarvasmarha-tenyésztésnek. Itt terültek el a végtelen puszták, amelyekről sok évvel ezelőtt talán joggal mondhatták, hogy a fekvő ökörből csak a szarvát lehet látni. Ezek az idők elmúltak és a zsugorodó puszta sovány.”

Tizennégy fejezetet és egy zárszóba sűrített összegzést tartalmaz Ditz rendkívül érdekes ­„bajor tükre”, mely szinte önálló poétikájú regényként is olvasható. Kritikai alapvetése az, hogy a „magyar csak politikus és nem nemzetgazda” – az intézményekkel szembeni ellenállás állandó kény­szerével; vagyis a nem kívánt kéztől való jótétemények elutasításával és kevéske „pragmatizmussal”. A túlnyomóan extenzív gazdálkodással – a kiegyezés kori Magyarország gabonaexportáló ország maradt, a kereskedelmi növénytermesztés elmaradásával. (Az „ifjú erejű talaj” megengedi az aratásokkal való kiszivattyúzását, de meddig? „Még ma is alig látni mást, mint egyik gabonaföldet a másik után. Közben alig valami változatosság: kevés ipari növény és kevés takarmány.”) Ráadásul, jegyzi meg, „hiányzik az a kultúra is, amely a terményeket kereskedelem képessé tenné”.

És persze az ipar is. A birtokszerkezetet már akkor is szerencsétlennek tartja: nagybirtok/kisbirtok. („A birtokok rossz elosztása… nehezen elhárítható akadályt jelent.”) És így tovább: megszívlelendő észrevételei az állattartás hanyatlásáról, takarmánykérdésről, a munkaerőhiányról, tőkehiányról, a tőkeképzés ösztönzéséről vagy a honi mezőgazdasági ipar állapotáról – mintha a mai kérdéseket hallanánk históriai dresszben föllépni.

Könyvének mottójául Széchenyi mellett az akkori gabonacsarnok elnökét, a nagykereskedő és közgazda Jellinek Mórt idézi, aki azt mondta: „Gazdagabbak vagyunk, mint gondoljuk, és szegényebbek, mint lennünk kellene.” Ditz mindenfelé, de a folyókról szólva is följegyzi a paradoxont – a magyarok „ismerték ugyan a víz átkát, de áldásait csak hiányából tanulták megismerni”. Szerzőnk a Tisza-szabályozás, egyben a folyók szabályozásának eredményeit egyoldalúnak tartja: számításba csupán a „megnyert négyzetmérföldeket” vették. Holott a talajt a víz lecsapolásával egyáltalán nem javították, inkább rontották, s ezt csak később látták be. Az áradá­sokat embermagasságú gátakkal tartják kordában – lényegében a termékenyítő és nagy víztartalékot gátak közé szorítva kergetik át az országon. Az éghajlatról szólván később meg is jegyzi, mivel az erdő kevés, az árterületek a folyók szabályozásai következtében eltűntek, csaknem teljességgel hiányoznak a légköri nedvesség sűrítői.

S hogy ez a Ditz-féle bajor tükör mi mindenben mutat még aktuális képet? Legyen elég a nagy időtávlatot, de sok kritikát kiváltott, végül is a hamvába holt Kert-Magyarország vízióját fölidézni – épp a talajról és vízellátásáról szóló traktátus részeként. „A Magyar Alföld, a magyarok hazája, büszkesége, és gazdagsága egyszer olyan virágzó bájos kert lehet, amilyent Széchenyi jósolt. Akkor azonban más kell, hogy legyen, mint a természet egy serpenyője: amelyet időről-időre hatalmába keríti a klíma, ahol a gazda legszebb tavaszi reményei füstbe mennek és egyedül a csikorgó szükség marad hátra. Az erdősítés mellett csak a vidék öntözése varázsolhatja ezt a zöldellő kertet a napégette Alföldre. És azt meg is fogja tenni, ha előbb vagy utóbb eljön az ideje.” Mára eljött ez az idő is.