Európa legelője

Magyarország ezer éven keresztül nagy európai legelő volt, a földrész nagy istállója, melyből évszázadok óta fedezte szükségletét.

xxx Forrás: Mediaworks

Magyarország gazdálkodásának akkor legalább három rajta kívül álló nehézséggel is számítania kellett: az időjárás állandó szeszélyeivel, a klímával; az orosz, amerikai, balkáni szállítási versennyel, valamint a külföldi védővámokkal és bojkottokkal. Ditz persze a fejlettebb nyugati mezőgazda szemével nézte és vizsgálta a majd 150 év előtti magyar gazdaságot – észrevéve a jobbágyfelszabadítás utáni megtorpanást, de azt is, hogy a föld és a szabadság elodázhatatlan feltételei a kor agrárius színvonalának. Lényegében a nomád gazdasági műveltséget, az Alföld és Kisalföld korabeli mezőgazdálkodását állítja szembe a másik, belsőbb európai gazdálkodási kultúrával, a helyhez kötött gazdálkodással.

„Magyarország ezer éven keresztül nagy európai legelő volt, a földrész nagy istállója, melyből évszázadok óta fedezte szükségletét.” De elmúltak a régi, jó idők, amikor még a „Tiszántúl az igazi hazája a szarvasmarha-tenyésztésnek. Itt terültek el a végtelen puszták, amelyekről sok évvel ezelőtt talán joggal mondhatták, hogy a fekvő ökörből csak a szarvát lehet látni. Ezek az idők elmúltak és a zsugorodó puszta sovány.”

Tizennégy fejezetet és egy zárszóba sűrített összegzést tartalmaz Ditz rendkívül érdekes ­„bajor tükre”, mely szinte önálló poétikájú regényként is olvasható. Kritikai alapvetése az, hogy a „magyar csak politikus és nem nemzetgazda” – az intézményekkel szembeni ellenállás állandó kény­szerével; vagyis a nem kívánt kéztől való jótétemények elutasításával és kevéske „pragmatizmussal”. A túlnyomóan extenzív gazdálkodással – a kiegyezés kori Magyarország gabonaexportáló ország maradt, a kereskedelmi növénytermesztés elmaradásával. (Az „ifjú erejű talaj” megengedi az aratásokkal való kiszivattyúzását, de meddig? „Még ma is alig látni mást, mint egyik gabonaföldet a másik után. Közben alig valami változatosság: kevés ipari növény és kevés takarmány.”) Ráadásul, jegyzi meg, „hiányzik az a kultúra is, amely a terményeket kereskedelem képessé tenné”.

És persze az ipar is. A birtokszerkezetet már akkor is szerencsétlennek tartja: nagybirtok/kisbirtok. („A birtokok rossz elosztása… nehezen elhárítható akadályt jelent.”) És így tovább: megszívlelendő észrevételei az állattartás hanyatlásáról, takarmánykérdésről, a munkaerőhiányról, tőkehiányról, a tőkeképzés ösztönzéséről vagy a honi mezőgazdasági ipar állapotáról – mintha a mai kérdéseket hallanánk históriai dresszben föllépni.

Könyvének mottójául Széchenyi mellett az akkori gabonacsarnok elnökét, a nagykereskedő és közgazda Jellinek Mórt idézi, aki azt mondta: „Gazdagabbak vagyunk, mint gondoljuk, és szegényebbek, mint lennünk kellene.” Ditz mindenfelé, de a folyókról szólva is följegyzi a paradoxont – a magyarok „ismerték ugyan a víz átkát, de áldásait csak hiányából tanulták megismerni”. Szerzőnk a Tisza-szabályozás, egyben a folyók szabályozásának eredményeit egyoldalúnak tartja: számításba csupán a „megnyert négyzetmérföldeket” vették. Holott a talajt a víz lecsapolásával egyáltalán nem javították, inkább rontották, s ezt csak később látták be. Az áradá­sokat embermagasságú gátakkal tartják kordában – lényegében a termékenyítő és nagy víztartalékot gátak közé szorítva kergetik át az országon. Az éghajlatról szólván később meg is jegyzi, mivel az erdő kevés, az árterületek a folyók szabályozásai következtében eltűntek, csaknem teljességgel hiányoznak a légköri nedvesség sűrítői.

S hogy ez a Ditz-féle bajor tükör mi mindenben mutat még aktuális képet? Legyen elég a nagy időtávlatot, de sok kritikát kiváltott, végül is a hamvába holt Kert-Magyarország vízióját fölidézni – épp a talajról és vízellátásáról szóló traktátus részeként. „A Magyar Alföld, a magyarok hazája, büszkesége, és gazdagsága egyszer olyan virágzó bájos kert lehet, amilyent Széchenyi jósolt. Akkor azonban más kell, hogy legyen, mint a természet egy serpenyője: amelyet időről-időre hatalmába keríti a klíma, ahol a gazda legszebb tavaszi reményei füstbe mennek és egyedül a csikorgó szükség marad hátra. Az erdősítés mellett csak a vidék öntözése varázsolhatja ezt a zöldellő kertet a napégette Alföldre. És azt meg is fogja tenni, ha előbb vagy utóbb eljön az ideje.” Mára eljött ez az idő is.