Extrém vihar

Elkezdtek fogyatkozni a szavak. Először a választékos jelzők. Kiszorították őket a mindenre használható, sematikus közhelyek. Fölerősödtek az egyre egyszerűbb formákat használó nyelvi divatok.

A minap óriási „szupercella”, azaz „extrém” erős vihar közeledett. Vészhelyzetet jelzett a rádió, a televízió, sorra érkeztek a rémisztő hírek az okostelefonokra. Az emberek fejvesztve menekítették szeretteiket és autójukat. A városra rászakadt a heves eső. Sokan azt mondták: ez az armageddon.

Elkezdtek fogyatkozni a szavak. Először a választékos jelzők. Kiszorították őket a mindenre használható, sematikus közhelyek. Fölerősödtek az egyre egyszerűbb formákat használó nyelvi divatok. A rokon értelmű szavak száma csökkenni kezdett, egyes esetekben már csak az alapszavak maradtak meg. Azt a kevés árnyalatot, amelyre még szükség volt, hanglejtéssel, hangsúllyal, hangerővel vagy mutogatással fejezték ki.

Az igék is visszaszorultak. Végső soron elegendő a van, lesz, volt, a kerül és a csinál. És az agresszív kifejezések. Az igemódok közül a feltételes tűnt el először (nem volt lehetőség vágyakra), a kijelentő szerepe csökkent, még a felszólító tartotta magát legtovább. A legtöbb agresszív kifejezés: felszólítás.

Az összetett mondatok már korábban ritkulni kezdtek. A tartalomkifejtő, tartalomárnyaló alárendelő mondatokat felváltották az álalárendelések, a világos logikai kapcsolatokat felmutató mellérendelőket az illogikus mondatszerkesztések. De végül ezek is eltűntek, maradtak az egyszerű mondatok, azok is többnyire csökkentett kifejtésűek (tagolatlanok, szerkesztetlenek, hiányosak), és végső soron a mindenre használható mondatszók, indulatszók. De még ezek is tovább tudtak egyszerűsödni indulathanggá, hangkitöréssé: gagyogássá, gügyögéssé, gagyatolássá, dödögéssé, csivákolássá, csácsorgássá.

Ez volt az emberi értelemmel még valamennyire felfogható utolsó állomás. De hogy történhetett mindez? Hiszen voltak előjelek! Előbb csak a magyartanárok papoltak arról, hogy a gyerekek nem szeretnek olvasni, írni. Azután voltak tudományos vizsgálatok a szövegértésről, és megállapították, hogy hol csökken, hol javul.

A fiatalok egyre nehezebben tudnak elmesélni egy velük történt eseményt, egy általuk megnézett filmet. Miközben egész nap csetelnek, sőt csetelés során egy új, egyszerűsödött írásmódot használnak, gyakorlatilag jelelnek. A tudományos intézetben kijelentették, hogy a helyesírást tanítani fölösleges.

Az érettségin a rossz helyesírás miatt buktatni nem lehet. Ha így van, akkor végre csökkenthető a tananyag: felezhető a magyarórák száma, nyelvtanra pedig egyáltalán nincs szükség. 150 éve sem volt nyelvtanoktatás, anélkül is tudtak élni az emberek.

A hivatalos ügyek intézésekor hamar kiderült, hogy egyre nagyobb számban vannak olyanok, akik nem tudnak értelmezni, kitölteni egy nyomtatványt. Jött a tanács: melléjük nyelvmentorokat kellene állítani.

Ez jó megoldásnak tűnt, csakhogy akkor már ezeréves volt az adott nép írásbelisége, ötszáz éves a kollégiumok hálózata, és 150 éves a kötelező népiskolai oktatás.

Ennek beható elemzésére azonban nem maradt idő. Könyvet már senki nem vett kézbe, a könyvtárak kiürültek. Az elektromos hálózatokon vad csetelés-jelelés folyt, az iskolák gyermekmegőrzővé alakultak át, a tanítók-tanárok etető nénivé és etető bácsivá…

Epilógus. A vihar heves esőt hozott, megtépkedte a fákat, leverte a zöld diót, a tetőn kopogott a jég, az eső bevert a teraszra, az aluljárók és pincék megteltek vízzel. Azután kisütött a nap. A páradús levegőben felmértük, hogy mi baj történt, és hozzáláttunk a károk felszámolásához.