Nájlonka

Ahogy a mondás is tartja, nem az kell, hogy egy ember csinálja tökéletesen, hanem hogy százezrek, milliók tökéletlenül. Próbálkozni azonban mindenképp megérné.

Műanyaghalom előtt álló indonéz férfi egy hulladéktelepen Fotó: MTI/EPA–Fully Handoko

Egyik kezemben póráz, hónom alatt vászonszatyor, oldalamon táska lóg. Tele van tömve citrommal, mert a szatyorba már nem fért bele. Ahogy lehajolok másik kezemben a három rétegben összehajtott, kis téglalapokra vágott újságpapírral, hogy valahogy összekanalazzam a kutyapiszkot a járdáról, a citromok egymás után kipottyannak a táskából, és végiggurulnak a Duna-parton, Szmöre kutyám pedig sztoikus unalommal nézi a jelenetet: mikor megyünk már végre tovább?

Műanyagmentes július van, a kihíváshoz csatlakozóknak ebben a hónapban kerülni kell a műanyagot, de legalábbis a minimumra csökkenteni a vásárlását/használatát. Noha egy hónap édeskevés, mégis löketet adhat a szemléletváltásra és rossz szokásaink lenyesésére. Rákészültem: kulaccsal, bevásárlótáskákkal, újrahasznosítható, lebomló műanyag zacskókkal a szemetesbe és zöldségvásárláshoz, elszántan keltem fel július elsején, ám az első nehézség már aznap reggel beütött, kutyasétáltatásnál. A szokásos kis nejlonzacskó helyett jött az újságpapíros bohóckodás, majd később a lebomló zacskók szétvagdosása. Egyik sem bevethető megoldás dán dogok vagy nápolyi masztiffok esetében, csak szólok.

A következő vereség a nem piacos bevásárláskor jött. Máskor észre sem vennénk, hogy a sajtoktól a salátán át a borotváig minden műanyagba van csomagolva. A bio tisztítószer, a termelői szörp is műanyag flakonban van, és a hentes is olyan papírba csomagolja a húst, melynek a belsejét vékony műanyag réteg borítja. A szupermarketben odaszól a pénztáros, hogy tegyem „nájlonkába” a gyümölcsöt, mert csak úgy tudja lemérni, a kifőzdékben, kantinokban és gyorséttermekben műanyag tányéron, műanyag evőeszközzel adják az ételt. Házibuliban műanyag pohár és szívószál, az autópálya melletti benzinkútnál pedig vagy meleg, ivásra nem alkalmas vízzel tölthető újra a kulacs a nyári tikkasztó hőségben, vagy bizony venni kell egy palackosat. Egy hét után már komolyan szorongtam az álmaimban partra vetődött bálnák sorsa miatt, a gyomrukból zsinórba kötve, ütemesen húzták ki erős férfiak a kutyám kakizacskóit. Hórukk, hórukk!

A csapból is a műanyag folyik – képletesen és fizikailag is. A zero waste (hulladékmentesség), a bio, az öko, a műanyagmentes, az újrahasznosító attitűd a Nagykörúton belül eső fröccsözgetések egyik fő vitatémája, bár egyáltalán nem csupán annak kéne lennie. Kicsit olyan, mint amikor valaki hosszú idő után elkezd egészségesen élni: a környezete tudja, hogy a váltás pozitív, jó hatással van rá, mégis világgá menekül, ha még egyszer végig kell hallgatnia egy értekezést a megfelelő táplálkozásról, vagy szembejön egy újabb edzőtermi szelfi. Azt kéne elérni, hogy a környezettudatosság ne csupán divat, múló szeszély legyen, hanem alapjaiban írja át életvitelünket.

A műanyagmentes július végre olyan internetes kihívás, amelynek még értelme is van, ellentétben azzal, amikor le kell rúgni egy palack kupakját, vagy szeletelt sajtot kell dobálni gyermekünk fejére (tényleg van ilyen). Statisztikák szerint a megtermelt műanyag felét egyszer használjuk. Egy műanyag szatyor átlagos használati ideje 12 perc, évente pedig 5-14 millió tonna plasztikhulladék is kerülhet a tengerekbe és óceánokba. Ezt a műanyagot mi is szépen lenyeljük: a Természetvédelmi Világalap (WWF) és az ausztrál Newcastle-i Egyetem közös kutatása szerint az emberek átlagosan körülbelül öt gramm műanyagot fogyasztanak hetente a táplálékkal együtt, ami egy bankkártya súlyának felel meg. A mikroműanyagok emberi fogyasztásáról készült jelentés szerint átlagosan kétezer apró műanyagdarab kerül az ember szervezetébe, ami éves szinten több mint 250 gramm műanyagot jelent. A szennyezettség régiónként változik: az Egyesült Államok és India vizeiben például több mint kétszer annyi műanyag található, mint Európában, ahol egyébként a legkisebb a csapvíz műanyag-szennyezettsége. Legalábbis egyelőre: az Ipolyban, a Rábában és a Dunában is találtak már ugyanis mikroműanyagot: legnagyobb folyónkban például ötven részecskét köbméterenként.

Műanyaghalom előtt álló indonéz férfi egy hulladéktelepen
Fotó: MTI/EPA–Fully Handoko

Igen ám, de az összes műanyag 88-95 százaléka tíz ázsiai és afrikai folyóból kerül a tengerekbe, ezért a civil rádöbbenés édeskevés. Amíg gazdaságilag fejlettebb országok megélhetési gondokkal nem küzdő, gondolkodó elitjének játszótere marad a környezettudatosság, a bio meg a zero waste, addig nem sok minden fog megváltozni. Globális, drasztikus változásokra lenne szükség, a hagyományos termékeket helyettesítő, lebomló alternatívák ugyanis legtöbbször lényegesen drágábbak. A búzakorpából készült tányér, a csomagolásmentes boltban a kimért rizs, a lebomlóként kínált szemeteszacskó például húsz–ötven (!) százalékkal kerül többe, mint a hagyományos. A váltás így nem elvárható, és csak a társadalom szűk rétegének elérhető, önkéntes alapon.

Thaiföldön például egy szupermarketben banánlevélre váltották a műanyagot, ebbe bugyolálják a zöldségeket. Kézenfekvő megoldás, nem? A délkelet-ázsiai országban a banánlevél mindenhol megtalálható, könnyen elérhető, és gyorsan, magától lebomlik. Hasonló alternatívákat kéne keresni a világon mindenhol, és gazdaságilag ösztönözni a változást. Az egyes kormányok és nagyvállalatok felelőssége óriási, az Európai Unió éppen ezért a tiltással próbálkozik: az Európai Parlament tavaszi döntésének értelmében 2021-től betiltják az unióban az egyszer használatos evőeszközöket és tányérokat, szívószálakat, fülpiszkálókat, léggömbök pálcikáját és az oxidatív úton lebomló műanyagokat, ételtartókat és expandált polisztirolból készült poharakat. Az új szabályok a hulladékok újrahasznosításáról is rendelkeznek. Így a tagállamoknak 2029-re a műanyag flakonok kilencven százalékát össze kell gyűjteniük, a műanyag palackoknak 2025-re legalább 25 százalékukban, 2030-ra pedig már harminc százalékukban újrahasznosított anyagból kell állniuk. Az EU a dohánygyártóknak és a halászfelszerelések gyártóinak is odacsap, bevezeti ugyanis a gyártók kiterjesztett felelősségét: nem mindegy, hogy hova kerül a csikk vagy egy elúszott halászháló. A jogszabály állítólag 22 milliárd euróval csökkenti a környezetnek okozott kár összegét – már ha lehetséges pénzre váltani az ilyesmit.

Civil vonalon ezzel párhuzamosan egyszerű cserékkel érdemes elindulni: folyékony szappan, flakonos sampon és tusfürdő helyett szilárd szappan és sampon, bambusznyelű fogkefe, papírnyelű, lebomló fültisztító pálcika, újrahasznosított kartonban kapható papír zsebkendő, újrahasznosított papírból készült vécépapír. Vattakorong helyett mosható pamutkorong. A műanyag palackok újrahasznosítása, kulacs a rengeteg üdítő és ásványvíz helyett. Saját kávéspohár, hogy elvihessük benne bárhonnan a kávénkat. Fém szívószál vagy újrahasznosított papír az italokhoz. Megunt ruhák elajándékozása, esetleg újrahasznosítása törlőkendőként vagy zacskóként. Mosódió, házilag gyártott tisztítószerek, és ha van rá lehetőség, akkor komposztáljunk. Pamutvászon szatyor a bevásárlásokhoz és hálós szütyő a zöldségekhez, pékáruhoz.

A túlfogyasztás visszafogása.

Ahogy a mondás is tartja, nem az kell, hogy egy ember csinálja tökéletesen, hanem hogy százezrek, milliók tökéletlenül. Próbálkozni azonban mindenképp megérné. A műanyagmentes júliusnak pedig egész évben ki kéne tartania, az önkéntes környezettudatosság érték, de nem fog menni politikai-gazdasági ösztönzés és összefogás nélkül. Rá kellene jönnünk, hogy létkérdés szokásaink megváltoztatása, még azelőtt, hogy drasztikus tiltásokat kéne bevezetni – amikor már késő lesz.