Nyelvvizsga

Legutóbb azon elmélkedtünk, miért lenne hiba előirányozni, hogy a gimnáziumban egy tantárgyat kötelezően idegen nyelven kelljen tanulni.

Budapest, 2011. szeptember 14. Egy hallgató feladatlapot tölt ki műszaki angol nyelvi próbanyelvvizsgán a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Nyelvvizsgaközpontjában. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkárságán készül a nyelvoktatási stratégia, amely egyebek mellett a nyelvvizsgák rendjét is szabályozza. MTI Fotó: Marjai János

Így jár, aki sok-sok évtizedes, kipróbált rendszerét az „idegen szép, az idegen jó” szlogen bűvöletében feladja. S mindezek farvizén Ábelné Eszter is, aki elhatározta: kipótolja utólag hiányosnak nyilvánított tanulmányait. A derék amazon fogát összeszorítva negyven fölött is szép eredménnyel teljesítette a követelményeket. Az államvizsga után aztán közölték vele, hogy mégsem kaphat oklevelet. Az ok: nincs nyelvvizsgája. Zenetanárnőként. Mintha a focistát csak akkor engednék pályára lépni, ha előbb pillangóúszásban is jeleskedik. Ábel érti a könnyeket, ezért nem súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy idézi számára Spiró György remek megállapítását, miszerint:

„Milyen csodálatos dolog nyelvet tanulni. Az ember mintha titokzatos, csodálatos, új világba lépne, amely telis-tele van ígérettel és izgató gyönyörűséggel. Nagy, hasonlíthatatlan érzés, amely csak akkor szűnik meg, amikor kiderül, hogy minden nyelven egyformán hülyék az emberek.”

Ábelné Eszter most úgy döntött: megpróbálkozik az olasz nyelv elsajátításával. Hogy miért az olasz? Mert zeneelméletből már ismeri a forte, fortissimo és piano, pianissimo kifejezéseket, s ezekkel is beljebb van. Nagyon halkan mondom: pár évre azért szükség lesz, míg középfokilag megmérettetheti magát.

Ábel a minap olvasta a sajtóban, hogy a Felsőoktatási Információs Rendszer adatai szerint mintegy százezren vannak, akik kizárólag a nyelvvizsga hiánya miatt nem kaphatták meg diplomájukat, noha főiskolai vagy egyetemi szintű képzésen vettek részt, és sikeres záróvizsgát tettek. És akkor elgondolkozott azon, hogy vajon vagyunk-e mi annyira gazdagok, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy miután képeztünk százezer szakembert, parkolópályán tartsuk őket, ne engedjük gyakorolni hivatásukat, szakmájukat pusztán azért, mert nem tudják – Komár Lászlóval szólva – az „I am”-et és a „You are”-t… És feltehetőleg az esetek zömében amúgy semmi szükségük nem lenne munkájuk során semmilyen idegen nyelvre.

Mert hát aki olyan hivatást választ, ahol az idegen nyelvek ismerete nélkülözhetetlen, nyilván vagy eleve nyelvszakra megy, vagy valóban megszerzi már menet közben a szükséges nyelvtudást. De hát az emberek nem egyformák: van, aki szépen énekel, van, aki botfülű, van, aki jól focizik, a másik botlábú (lám, a „bot” mint multifunkcionális jelző!), van, akinek jó nyelvi adottságai vannak, a másik meg botcsinálta e tekintetben. De: attól, hogy nem beszél idegen nyelvet, vagy nincs nyelvvizsgája, még lényegesen több területen lehet kiváló szakember, mint amennyin nem.

A lényeg: százezer ember tudását hevertetjük parlagon egy vitán felül jó szándékú, de íróasztalszagú előírás/elvárás miatt. Ilyen helyzetből mindenki csak rosszul jöhet ki: az állam úgy képez szakembereket, hogy nem veszi hasznát, az érintettek olyan tudást sajátítanak el, amelynek nem vehetik hasznát, a hallgatók úgy fáradoztak, hogy az sem anyagilag, sem erkölcsileg nem térül meg nekik, a tanárok széthintett tudása meg elszáll a szélben. És végül: ha az ürge pár év izzadságos munkája révén (miközben miből is tartja fenn magát?!) mégiscsak leteszi a nyelvvizsgát, és hozzájut a diplomájához, kiderül, hogy közben egykori tudása megkopott, szakmailag visszafejlődött, hajdani, végzős kori lelkesedése, fiatalos lendülete már a múlté.

És akkor ki profitált mindebből? Az a nevetséges, hogy majdnem senki. Talán leszámítva azt a turistát, aki a Kossuth téren angolul érdeklődik tőle, hogy merre van az Országház. Persze, a nyelvtudás fontos. Államalapító nagy királyunk is úgy tartotta: az egynyelvű ország esendő. (Igaz, a székelyek azóta ezt felülírták, hiszen még a millennium környékén állapította meg Mikszáth: „Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul. Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp!” S lám, azóta is jól megvannak.) De nem mindennél fontosabb. Ahogy a műveltség, úgy a nyelvtudás megszerzését sem lehet erőltetni.

Az, hogy minden diplomás magyar ember beszéljen legalább egy idegen nyelvet, nem vágyálom, hanem utópia. A gyakorlatba ültetett utópiáknak két fontos ismérvük van: 1. sohasem valósulnak meg; 2. tönkreteszik sok-sok ember életét. Helyben vagyunk.