Vannak nyelvészek, akik a nyelvművelést korszerűtlennek, meghaladottnak, mi több károsnak tartják. Természetesen mindenkinek lehet véleménye, azonban a fenti sommás megfogalmazás hirdetői nem veszik figyelembe azt az örök igazságot, hogy a színházban a nézőket nem lehet leváltani. Az igazgatót, főrendezőt igen, bármennyire kitűnő szakember vagy véli annak magát, de a tisztelt publikumot nem. A nyelvművelésre igény van, és ez napjainkban elsősorban a tanácsadásban összpontosul.
Lássuk konkrétabban, mire jó a nyelvművelés! Többek között arra, hogy a nyelvhasználatbeli kétségeket eloszlatja, a szélsőséges viszonyulást megpróbálja összeboronálni. Ez utóbbi megnyilvánulhat az idegen szavak használatában vagy a nyelvi norma abszolutizálásában. Nagy szerepe van a több norma elfogadtatásában, a laikusok vagy a más szakmabeliek nyelvre vonatkozó sommás véleményeinek az árnyalásában.
Sokan megkérdőjelezik az új szavak létrejöttét, nem véve figyelembe azt, hogy ez egy élő nyelv vitalitását jelzi. Egy író például ekképp dohogott: „Borbarát? Gerincbarát? Gyűlöletbeszéd? Ha ezeket az új, divatossá vált összetételeket hallom, lúdbőrözni kezd a hátam közepe. Erőltetett plakátszó valamennyi. Az újságoldalt, amelyen ilyen csinálmányokat találok, mindig összetépem.” Bizony az új vagy számunkra ismeretlen kifejezés nem tekinthető hibásnak.
Nagyon fontos feladata a nyelvművelésnek a nyelvi babonák „elfeledtetése”, különösen a magyartanárok körében. Ne tanítsák például azt, hogy a határozói igenév és létige használata hibás, bátran fogadják és fogadtassák el azt például, hogy a „Százszor meg lett neki mondva” mondat helyes. Nem szükséges a deviszont alkalmazásakor rászólni a diákra, hogy vagy de, vagy viszont, hiszen ugyanolyan kötőszó, mint az ámde. Sőt azért sem kell figyelmeztetni a tanulót, ha a Hát… partikulával kezdi a mondatot, miért ne lenne helyes az a mondat, hogy: „Hát ez tényleg nagyon unalmas lett, barátom!”
Kétségtelen, hogy a nyelvművelés tartalma koronként változott. Míg a nyelvújítás korában nyelvközpontú volt, tehát a szókincs bővítésére törekedett, addig a XX. században a Lőrincze Lajos-i emberközpontú nyelvművelés került a középpontba, és ez a mai napig helytálló. Hiszen például az iskolában cél az is, hogy anyanyelvünk ismeretének minél magasabb fokú és szélesebb körű elsajátíttatása történjen meg. Ezzel szoros kapcsolatban van a kommunikáció-központú nyelvművelés, amely az érthető és elegánsan megfogalmazott gondolatátadásra buzdít. Ez óriási előnyt jelenthet az élet minden területén. Kiegészíthetjük még ezt a stílusközpontú nyelvműveléssel, mivel a stílus maga az ember, így a nyelvhasználat igazodik a hallgatósághoz, a szituációhoz, a szövegkörnyezethez, az elvárt kommunikációhoz. Senkinek sem szükséges magyarázni, hogy az érettségi dolgozatban miért hullámoz alá a magyartanár néhány kifejezést a következő mondatokban: „Candide Olaszban összejött egy nővel, de bepalizták.” „Az öreg Toldi megint haláli botrányt csinált az udvarnál.” „Az erkélyjelenetben Rómeó és Júlia kölcsönösen biztosították egymást érzelmeikről.” „Csokonai Lillával tartós szerelmet akart létrehozni. A költő végül rátér kérelmének tárgyalására: csókot kér Lillától.” Míg az első két mondatban a szlengkifejezések okoztak stílustörést, addig az utána következőkben a hivatali szóhasználat.
