Repülő majom

Kampányindítóján az újraválasztásáért induló Donald Trump a floridai Orlandóban tízezres tömeg előtt ígérte meg, hogy ha ő marad az Egyesült Államok elnöke, akkor bizony megtalálja a gyógymódot a rákra, kiirtja az AIDS-et, és amerikai űrhajósok lépnek majd a Mars felszínére.

Nos, valahogy így kell elindítani egy 2020-as elnöki versenyt: a gyógyítás fontosságára egy héttel korábban a demokrata jelölt, Joe Biden is ráérzett, aki szintén azt hangoztatta, hogy ha őt választják meg elnöknek, akkor „eljön az egyik legfontosabb pillanat Amerika életében: meg fogjuk gyógyítani a rákot”. Trump egyébként már korábban is tett olyan fogadalmakat, amelyeket nem tartott be: csökkenteni akarta a gyógyszerek árát, Mexikót akarta megsarcolni a határfalért, és azt is megígérte, hogy a középosztálynak tíz százalékkal kisebb adót kell majd fizetnie. Sebaj, majd most!

A Mars meghódítása persze kevésbé hangzik meredeken, ha megnézzük, a történelem során mi mindent lódítottak össze a politikusok kampányaikban. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó: Newt Gingrich például 2020-ra ígérte a Hold kolonizálását még 2012-ben. Végül is 1961-ben John F. Kennedynek bejött: embert ígért a Holdra az évtized végére, és úgy is lett. Igaz, a néhai elnök mindezt a kongresszusnak fogadta meg, nem a kampánya során dobálózott vele. A John Kerry elnökjelölttel kampányoló John Edwards sem aprózta el: azt ígérte, hogy a mozgáskorlátozottak felállnak majd tolószékükből, és újra járni fognak, de megválasztásuk esetén meggyógyítják majd a cukorbetegséget, a Parkinson-kórt és az Alzheimert is.

A nagyotmondások kora azonban jóval előbb kezdődött a XXI. század Twitter-politikusainak ámokfutásánál. A gonzó újságírás keresztapja, Hunter S. Thompson 1970-ben kampányolt a Colorado állambeli Pitkin County seriff posztjáért. Noha az egész hajcihő csak egy jó poén volt Thompson számára, megválasztása esetén garantálta volna, hogy befüvesíti Aspen aszfaltos utcáit, a város nevét pedig megváltoztatja Fat Cityre. Thompson 1065 szavazatot szerzett, míg ellenfele, Carroll D. Whitmire 1533-mal győzedelmeskedett – ki tudja, ha az író jobban kampányol, ma puha gyepen sétálnának Kövér Város lakói. Alan Caruba elnökjelölt 1989-ben az unatkozás megszüntetését tűzte ki célul, az ország adósságait pedig egy betelefonálós televíziós műsor bevételeiből óhajtotta volna kifizetni. Gabriel Green 1960-ban utópisztikus jövőt ígért, amelyben hitelkártyákkal számolta volna fel a szegénységet, mellé pedig ingyenessé tette volna az egészségügyet, és eltörölte volna az adózást. Herman Cain vétójogot ígért minden számlára, amely hosszabb három oldalnál. Végül is igaza volt, a jogszabályok túlságosan bonyolultak a legtöbbünk számára, és ugyan ki akarja a számlát olvasgatni a vacsoraasztalnál?

Erős versenyzőként említhetjük még Ferdinand Lopot, aki előbb párizsi tudósítóként dolgozott francia újságoknál, majd a harmincas évek közepén politikai hivatalért kezdett kampányolni. 1938-ban már elnök akart lenni, a harcot pedig a negyvenes évek végéig nem adta fel. Bárhol indult, sajnos sosem nyert, pedig ígéretei, melyeket lopeoterápiának nevezett, a következőket tartalmazták: a szegénység felszámolása – este tíz óra után. Párizs relokációja vidékre, hogy a lakók élvezhessék a friss levegőt. A bordélyházak nemzetivé emelése, az Egészség- és Dohányminisztérium, valamint a Szex- és Folklórminisztérium létrehozása.

A szürreális ígéretek mestere viszont minden bizonnyal az a magát Vermin Supreme-nek, azaz Legfőbb Féregnek nevező férfi, aki a nyolcvanas évek végétől több állam számos választásán is részt vett, feltehetően a jelen levő hallgatóság legnagyobb örömére. Ez idő alatt érvei változatlanok maradtak: az összes politikus kártevő, legfőbbjükként pedig minden kétséget kizáróan ő a legalkalmasabb jelölt. Különös ismertetője jelentőségteljes szakállán kívül egy fekete gumicsizma volt, melyet a feje búbján hordott. Megválasztása esetén Legfőbb Féreg a súlyosan beteg polgároknak ingyen buszjegyet adott volna Kanadába, komoly pénzekkel támogatta volna az időutazás kutatását, és legalizálta volna az emberhúst. Ezenkívül bevezette volna a pónialapú gazdaságot: minden amerikai állampolgárnak adott volna egy pónilovat, így az állat alapján lehetett volna igazolni a személyazonosságot. Az embereknek tehát mindenhová magukkal kellett volna vinniük a kis növésű patásokat: munkába, bevásárolni, a gyerekért az iskolába.

Volt szó egyszer laboratóriumban kitenyésztett repülő majmokról is, amely mellett valljuk be, a rák meggyógyítása tényleg erőtlen próbálkozás. Az örök élet, az már valami lenne! Amolyan igazi amerikai álom. A politikai ígéretcunami úgy mossa el az embert, mint az újévi fogadalmak: már februárban elhasalunk, de aztán megrázzuk magunkat, és szilveszterre készek vagyunk újabb lapot húzni a tizenkilencre. Vagy 2020-ra.