Szivacsvárosok

Három évtizeden belül drasztikusan megváltoznak a bolygó mindennapjai – jósolják kutatók. 2050-re a világ népességének fele évente legalább húsz napon át halálos hőséggel néz szembe, az Északi-sark nyáron jégmentes lesz, és a tengerek szintje is fél méterrel emelkedik. Ez a fél méter csak a kezdet.

Egyre mélyülő hasadék egy antarktiszi jégmezőn a NASA repülőgépéről fényképezve. 1880 óta 23 centiméterrel emelkedtek az óceánok, a növekedés harmada az utóbbi negyedszázadban történt Fotó: NASA NASA Forrás: Reuters

A jövőt tehát meglehetősen tág keretek között látjuk, de a múlt egyértelmű. Az ng.com szerint 1880 óta 23 centiméterrel emelkedtek a világ óceánjai, a növekedés harmada az utóbbi negyedszázadban következett be. A jelenség nem csak a jégolvadásból származó víztöbblettel magyarázható. A növekmény fele abból adódik, hogy a melegedő óceánok térfogata növekszik – ahhoz hasonlóan, ahogy a lábosban melegített víz térfogata nő.

Ha 2050-re elérjük a két Celsius-fokos globális hőmérséklet-emelkedést, akkor legalább 570 város és mintegy 800 millió ember számára kell megoldást találni az emelkedő vízszint miatt. És nemcsak emberek és ingatlanok veszélyeztetettek, hanem utakat, vasutakat, kikötőket, közműkábeleket, ivóvízvezetékeket és víztározókat kell áthelyezni. Jelenleg több mint 340 millió ember él folyótorkolatok közelében: Dakka, Kanton, Hongkong, London, Manila, Melbourne, Miami, New Orleans, New York, Rotterdam, Tokió és Velence polgáraira ez egyaránt igaz. Az elmúlt néhány ezer évben Amerikában, Európában és Ázsiában a legnagyobb folyók deltája ideális helyszín volt, hiszen a torkolatok egyszerre biztosították a gyors tengerre jutást és a termékeny földek közelségét. Ez magyarázza, hogy a Nílus, az Indus, a Gangesz és a Jangce nagy civilizációk bölcsőjeként szolgált. A tengerszint-emelkedés ezeket a történelmi vidékeket mossa el.

A Világgazdasági Fórum idei globális kockázatjelentése szerint az ázsiai városokra az átlagnál nagyobb szenvedés vár. 2050-re a tengerszint emelkedése által érintett öt ember közül négy Kelet- vagy Délkelet-Ázsiában él. Az Egyesült Államok városai, különösen a keleti és az öböl partvidékén, hasonlóan kiszolgáltatottak. Több mint kilencven amerikai parti város tapasztalt pusztító áradásokat az elmúlt években, számuk 2030-ra várhatóan megduplázódik. Az európai városok háromnegyedét szintén érinti a növekvő tengerszint, különösen igaz ez Hollandiára, Spanyolországra és Olaszországra. Afrikában nagy veszély a tengerparti városok gyors urbanizációja, az illegális települések szegény lakosságának gyarapodása. Az elkövetkező évtizedekben sokszorosára nőhet az elöntött városokból érkező éghajlati menekültek száma.

Együtt élni a vízzel

Egyre több tengerparti település próbál tenni valamit. A jó hír az, hogy az érintettek nem a nulláról kezdik a harcot, legtöbbjük évszázadok óta küzd az óceánok ingadozásával, pusztító viharaival. A múltbeli sikerek azonban nem feltétlenül garantálják a jövőbeni biztonságot. A mai városok eltérnek elődeiktől, hiszen sokkal nagyobbak, és a működésük jóval összetettebb. Betonfalakkal, szivattyúrendszerekkel kivédhetők a nem kívánt hatások, a legsikeresebbek a különféle védekezési rendszereket kombinálva alkalmazzák.

Erre példa Hollandia: az ország negyede a tengerszint alatt van, fele mindössze fél méterrel magasabban. (Hollandia 3700 kilométer hosszú gátrendszerrel védekezik a tenger ellen.)

Egyre mélyülő hasadék egy antarktiszi jégmezőn a NASA repülőgépéről fényképezve. 1880 óta 23 centiméterrel emelkedtek az óceánok, a növekedés harmada az utóbbi negyedszázadban történt
Fotó: Reuters

A kilencven százalékban a tenger szintje alatt található Rotterdam a világ egyik legbiztonságosabb tengerpari városa, köszönhetően annak, hogy megtanult együtt élni a vízzel. Már a XIII. században négyszáz méter hosszú gátat építettek a helyiek, hogy nagyobb viharok esetén se kerüljön víz alá településük. Az 1850-es években új csatornákat mélyítettek. Az 1953. január 31-i vihardagály azonban a gátakat átszakítva több mint 200 ezer hektárt árasztott el vízzel, 1835 ember meghalt, 72 ezer hajlékát vesztette. A rombolás bebizonyította, hogy a korábbi módszerek felett eljárt az idő, mást kell kitalálni. A megoldás a város büszkesége, a Maeslant „viharvisszaverő” gát. A számítógéppel működtetett rendszer a vihardagály közeledtét érzékelve automatikusan lezárja az öblöt, leereszthető és elforgatható acélkapuk segítségével védi Európa legjelentősebb kikötőjét, miközben lehetővé teszi a tengerjáró hajók zavartalan forgalmát. Ahmed Aboutaleb polgármester szerint – szavait a weforum.org idézte – a lakók „nem tekintik az éghajlatváltozást fenyegetésnek, hanem lehetőséget látnak arra, hogy a várost vonzóbbá és gazdaságosabbá tegyék”. A település néhány évvel ezelőtt indította el az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás helyi stratégiáját azért, hogy 2025-re Rotterdam „éghajlatbiztos” legyen.

Eltűnő szigetek

A hollandokhoz hasonlóan a kínaiakat is a katasztrófák motiválták. Az 1998-as árvizek mintegy 4000 embert öltek meg a Jangce-medencében, aminek egyik oka, hogy az ottani nagyvárosok az elmúlt évtizedben több mint kétszeresére növelték az aszfaltozott, betonozott városi területek nagyságát. Az aszfaltról nem szivárog el a csapadék, ellenben növeli az árvízveszélyt. Ma Kína 654 legnagyobb városából körülbelül 641 rendszeresen árvízzel küzd, ezek a települések nemcsak a tengerpartokon, hanem a szárazföld belsejében is megtalálhatók. A kínai kormány 2014-ben elindította az úgynevezett szivacsváros kezdeményezést. Az alapötlet, hogy amikor természetes zöld felületeket betonra és aszfaltra cserélünk, könnyen alakul ki árvíz. A gyűjtőtartályok, tavak, zöld háztetők, parkok azonban úgy nyelik az esővizet, mint a szivacs. Így a nyári melegben onnan párolog a víz, és hűti le a városokat, ráadásul ritkábban önti el árvíz a településeket. A bespájzolt viharvizet a szárazság idején öntözésre is használhatják. A kínai szivacsstratégia megköveteli, hogy az összes városi terület nyolcvan százaléka felszívja a viharok hozta víz hetven százalékát. Erre jelenleg harminc város képes, többek között Sanghaj, amely az áradások szempontjából a világ egyik legveszélyesebb városa. A megapoliszra évente két-három tájfun csap le, s ha ez nem lenne elég, ez a település is süllyed – noha Jakartánál kisebb ütemben –, ezért 520 kilométer hosszú védőgátat építettek. Emellett hatalmas mechanikus kapukat is telepítettek az áradó folyók megzabolázására.

A délkelet-ázsiai városok is próbálnak védekezni. Thaiföld fővárosa, Bangkok 2600 kilométer hosszú csatornahálózatot épített, és négymillió liter víz tárolására alkalmas föld alatti konténereket telepített. Egy kontinessel odébb, az amerikai New Orleanst 2005-ben romba döntő, 1600 ember halálát okozó Katrina hurrikán tombolása után 560 kilométer hosszon árvízvédelmi rendszert hoztak létre a város körül. Boston, Houston, Miami, New York és több tucat más amerikai város különböző léptékben, de építi a saját védőrendszerét.

A világ legveszélyeztetettebb részei azonban nem ezek a városok, hanem az eltűnéssel fenyegetett apró szigetek. Kiribati, Tuvalu, a Marshall-szigetek és a Maldív-szigetek szó szerint törlődhetnek a térképről. Kiribati arról tárgyal a szomszédos Fidzsi-szigetek vezetésével, hogy ötezer hektáros földterületet vásárol, amelyre szükség esetén 113 ezer állampolgára átköltözhet. A Marshall-szigetek lakossága hasonlóan sorsdöntő választás előtt áll: hagyja el vagy valamilyen módon magasabbra emelje területét? Olyan magasra, hogy az ellenálljon az emelkedő tengernek. A Maldív-szigetek legmagasabb pontja alig 2,5 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, területének nyolcvan százaléka egy méterrel sem. A súlyos helyzetre 2009-ben azzal hívták fel a világ közvéleményének figyelmét, hogy a kormány búvárfelszerelésben a tenger alatt tartotta ülését. Ezzel a lapok címoldalára kerültek, de az áradást nem állította meg néhány miniszter.

Az október közepén kezdődő Budapesti Víz Világtalálkozón bőven lesz miről egyeztetni.

Pusztító szárazság

Az alacsonyan fekvő tengerpartokat elönti a sós víz, a szárazföldek belsejéből, de akár a partok közeléből is eltűnik az édesvíz. Ha kevés, ha régóta nincs elég víz, az ember gyilkolni képes, ahogy az néhány hete Indiában történt.

A világ második (hamarosan első) legnépesebb államában egyre súlyosabb a vízhiány. Július közepén érkezett meg az első vízszállító vonat a délkelet-indiai Csennai városába, enyhítve ezzel a hónapok óta tartó súlyos vízhiányt. Az ötven vagonból álló szerelvény 2,5 millió liter vizet hozott, de ennyi nem elég, naponta több vízszállító vonatra van szükség. A víz 217 kilométer távolságból – India egyik legnagyobb tározójából – érkezett az ötmilliós városba. A Csennait ellátó víztározók idén nyáron kiszáradtak – írta az MTI –, ezért a vízkészletek gyorsan fogyatkozni kezdtek. A városban tartálykocsikból is osztják a vizet, az így rendelkezésre álló készletek meglehetősen korlátozottak. A vízhiány miatt több iskolában átmenetileg szünetelt a tanítás, több vállalat pedig arra kérte munkatársait, hogy otthonról dolgozzanak. A hotelekben szigorúan adagolják a vendégeknek a vízmennyiséget.

A város vízhiányának oka a kevés csapadék, a szokásosnál később érkező monszunesőzés, emiatt több tározótó is kiszáradt. Az indiai meteorológiai intézet júniusi adatai szerint az idei monszun kései érkezése miatt India-szerte 43 százalékkal kevesebb csapadék esett a szokásosnál. A magyar hírügynökség egy 2018-ban közzétett kormányzati jelentést is idézett: az indiaiak az eddigi legsúlyosabb vízválságot élik át. Mintegy 600 millió ember szenved a jelentős vagy rendkívül nagy vízhiánytól. Indiában évente mintegy 200 ezer ember hal meg a vízellátás elégtelensége miatt. Csennai egyébként egyike annak a 21 indiai városnak, amely 2021-re kifogyhat a vízből. (Ami idén Csennai, az 2018-ban Fokváros volt. A dél-afrikai nagyváros tavaly tavasszal napokra volt a vízszolgáltatás leállásától.)

Az ENSZ márciusi tanulmánya szerint a nyolcvanas évek óta évi egy százalékkal nő a felhasznált víz mennyisége, a jelenlegi szintről pedig harmincszázalékos ugrás várható 2030-ig. Manapság kétmilliárd ember él olyan országokban, ahol probléma a vízhez jutás, a legsúlyosabb helyzet Afrikában várható. A kontinens jelenleg 2,5 milliárdos népessége majdnem a duplájára nő 2050-re, miközben a városi lakosság aránya 43-ról 59 százalékra ugrik. Az Euronews két példával illusztrálta a helyzetet: az egyébként is tragikus gazdasági helyzetű Zimbabwe két legnagyobb városában jegyrendszert kellett bevezetni a vízre a hosszan tartó szárazság nyomán. Mozambik fővárosában január óta egyes napokon szárazak a csapok a tározók alacsony szintje miatt. Súlyos a helyzet Ghána közel négymilliós fővárosában, Accrában is. A Bloomberg cikkében megszólaló egyik helyi lakos szerint hetente egyszer folyik víz a csapból, akkor is éjszaka. Ilyenkor tölti fel a készleteket, ám nem tartanak ki egy hétig, ilyenkor a vécét sem tudja leöblíteni.

Magyarországon nincs veszélyben a lakosság vízellátása, jelentős tartalékok állnak rendelkezésre, ugyanakkor például a mezőgazdaságban előfordul vízhiány – az idei víz világnapján beszélt erről Kőrösi Csaba, a Köztársasági Elnöki Hivatal Környezeti Fenntarthatóság Igazgatóságának vezetője, nem hallgatva el, hogy két évvel ezelőtt a háromhetes aszály több mint 100 milliárd forintos kárt okozott. A Homokhátság régióban évente 10-15 centiméterrel csökken a talajvíz szintje, ha nem avatkoznak be, akkor ez a régió 15-20 éven belül elsivatagosodhat.