A kocka dicsérete

Van egy kötelező táj- és városképi elem szerte Magyarországon, amelyen valamiért mindenki átnéz vagy lenéz.

Van egy kötelező táj- és városképi elem szerte Magyarországon, amelyen valamiért mindenki átnéz vagy lenéz. Mintha ott se lenne, mintha nem lenne jelentősége, mintha valamiért nem akarnánk tudomást venni róla. Persze saját maga is tehet erről: az égvilágon semmi különös vagy egyedi ismertetőjeggyel nem véteti magát észre. A „Kádár-kockákról” beszélek. Azokról a házakról, amelyekkel Battonyától Nemesmedvesig, aprófalvaktól a nagyvárosi zöldövezetekig tele van az ország.

Persze ezek a házak nem kocka alakúak, és Kádár Jánosnak sincs közvetlenül köze hozzájuk; de az ő uralma alatt, a ’60-as évektől a ’80-asokig épültek tömegesen ezek a házak. A közhiedelemmel szemben még csak nem is szigorú központi terv döntött a megvalósulásukról (szívesebben költöztették volna a népet társasházakba). Egyszerűen ezt kezdték el építeni a magyar építők és építtetők akkoriban, mert olcsó volt, mert modernebb a vályogházakhoz képest, mert egyszerűbb kivitelezést igényelt. És mert a szomszédnak is ilyen van. Így ezt ötlötte ki a legjellemzőbb saját háztípusának a XX. század második felének magyar néplelke. Négyzetes alaprajz, két (esetenként három) utcafronti ablak, sátortető, komfortos, se nem túl kicsi, se nem túl nagy lak egy kis kerttel. Elérhető volt szinte mindenkinek – aki akarta.

Egyes becslések szerint 800 ezer „Kádár-kocka” van az országban, vagyis milliónyi magyar lakik bennük. Első látásra egyformák, kisebb különbségekkel. Ez van, ezt kell szeretni? Nos, mivel ezt a háztömeget nem lehet varázsütésre, esztétai vagy közhatalmi parancsszóra eltüntetni a magyar valóságból, ezért: ez van. Vagyis kezdeni kell velük valamit. Elterjedésükkel véglegesen megsemmisítették a hagyományos magyar falu- és kisvárosképet, így sok helyen mára már ezek a tömegtermékek váltak az általános falulátvánnyá. E házak jellemző arányai ráadásul eléggé messze esnek a klasszikus ideáloktól, kellemes arányoktól is. Nehézkesek, bumfordiak, ötlettelenek és egyéniség nélküliek. Idővel elkezdtek egyediesedni – sajnos jobbára a hátrányukra, elmerülve a sufnituning-megoldásokban.

A nyolcvanas-kilencvenes évekre aztán kimentek a divatból, mindenki többet és nagyobbat akart. Jöttek az egyre táguló hodályházak, hol osztrákos, hol gipszoroszlános vállalkozóbarokk, hol álmediterrán, álkaliforniai stílusban. Aztán ezek mára fenntarthatatlanná váltak, a bennük felnövő nemzedékek kirepültek, a hodályok szomorúan kiürültek. Viszont a mából visszatekintve, amikor Budapesten és az ország gyorsabban fejlődő vidékein sok százezres, néhol már millióhoz közelítő négyzetméterárakkal kell számolni még társasházi, netán lakótelepi lakások esetén is, mintha volna miért visszanyúlnunk a kockaházakhoz.

Valahogy tényleg élhetőek, emberközeliek voltak. Sokszor elég nagy telkeken, zöld környezetben álló, száz négyzetméter körüli földszintes házakról beszélünk. Sok mai fiatal városi diplomásnak és családalapító párnak ennyi elég is lenne az álmok megvalósításához. Viszonylag egyszerűen lehet bővíteni őket akár tetőtér-beépítéssel, akár hozzáépítéssel, a lehetőségek kifogyhatatlanok. Mintha most, a túlfogyasztás és a pazarlás korának vége felé tartva újra értékelni kezdenénk a fenntartható, belakható léptékeket.

És ezek a léptékek megvannak ezekben a kockaházakban. Kettő-négy – tetőtér-beépítéssel ennél is több – a lakószobák lehetősége. Előny a kert, ahol a gyeptől a gyümölcs- és zöldségtermesztésig jut egy kis saját anyaföld a tulajdonosnak. A ház egyszerű szerkezete miatt könnyen hőszigetelhetők a falak, variálhatók a belső terek. Építhető kocsibeálló, netán garázs a ház mellé.

Képzeljük el, milyen lenne, ha ilyen egyszerűen nagyszerű módon kockaházak egész utcasorai újulhatnának meg szerte az országban, megfelelve a XXI. századi igényeknek! Ha már ez a háztípus az épített környezetünk megváltoztathatatlan adottsága, s ha már eljött az új nemzedékek általi nagy felújítások ideje – lehetne min gondolkodni és lehetne mit megvalósítani a kockaházak százezreiben is. Talán még meg is szeretnénk őket. Mai szemléletünkkel újra azt mondhatnánk, mint szüleink vagy nagyszüleink fél évszázada e házak láttán, idézve a nótát: „Se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy!”