Gyöngyélet

A „gyöngy” egyike a tíz legszebb magyar szónak Kosztolányi Dezső (és utóbb mások) szerint; ama névszóink egyike, amelyek főnévként és melléknévként is használatosak.

A „gyöngy” egyike a tíz legszebb magyar szónak Kosztolányi Dezső (és utóbb mások) szerint; ama névszóink egyike, amelyek főnévként és melléknévként is használatosak. Szépen is hangzik, régi is – ótörök eredetű, „dzsindzsüként” kerülhetett a nyelvünkbe. A minden magyar nyelvi titkok tudója és megfejtője, a Czuczor–Fogarasi-szótár ugyan belső magyar fejleménynek tartja a szó létrejöttét, viszont egész jelzőhalmazt rajzol köréje: gömbölyded, lágy, kedves, szép, nyájas, dicső… Elmondhatjuk, hogy nemcsak hangalakja teszi figyelemre méltóvá a „gyöngyöt”, hanem az is, hogy hallatlanul sok összetett szónak lett az alkotóeleme. És nemcsak jelentésekben gazdag, hanem érzelmi árnyaltsága is feltűnő: értéket is jelez, de néha csak a látszatra utal, hol a múlékonyság megjelenítője (buborék, harmat), puszta fény, csillámlás, máskor meg a legértékesebb dolog vagy személy jelölője. Akárhogy is – a „gyöngy” szót hallva-kimondva megérinti az embert az emelkedettségnek, a magasztosságnak, az ünnepélyességnek halvány érzete.

A „gyöngyélet” mint szó azon a határon van, amikor egy jelzős szószerkezet önállósul, azaz éppen átvált összetett szóvá. Onnan vélelmezem ezt – mint a nyelvtörténeti vizsgán Bárczi Géza professzornál éppen csak átcsusszanó hajdani bölcsészhallgató –, hogy az újabb magyar értelmező szótár már önálló szóként hozza – a „gyöngybetű” és a „gyöngyfogú” között. Viszont a legnyomatékosabb hajdani előfordulásakor még az „élet” szónak csupán a jelzője volt: „A szép fényes katonának arany, gyöngy élete”. Amade László (1704–64) nagyszerű toborzója kezdődik így, abban az időben, a XVIII. században, amelyet a régi irodalomtörténetek „a nemzetietlen kor” cím alatt tartottak számon a Rákóczi-szabadságharc és a felvilágosodás szerveződései között.

„Hej, élet, be gyöngy élet…” – fújjuk mindahányan, nyalkán, strammul, marciálisan (ahogy régente mondták), férfiemberhez illő poháremelgetéssel, jóllehet Amade Lászlóról a legtöbbünknek fogalma sem igen lehet. Nem is szükséges (bár azért talán helyénvalónak se tartsuk) – népdal ez már nekünk a javából, abból a költői tartományából a múltnak, ahol a neves és névtelen szerzők darabjai szétválaszthatatlan kuszaságban kínálják az asztal mellé az énekelni, dalolni, nótázni, emlékezni, dicsekedni és keseregni valót. A népdalt

– „A jó lovas katonának…” a XX. század legelején arról a felső-magyarországi tájról gyűjtötte Kodály Zoltán, amelynek közelében Amade honos volt. De amidőn negyedszázad múlva a mester úgy érzi, hogy ott kell legyen helye a dalnak a Háry János daljátékban, akkor Amadétól kölcsönöz majd kiegészítő sorokat, képeket. A „gyöngy élet” toposza ott a vers és a dal refrénjében, minden strófával nyomósítva a nyalkaság, a virtus, a szépség férfias üzenetét. Immár a XXI. században is. A katona élete – gyöngy élet, gyöngyélet.

Amade László afféle kismester volt, egy hosszú békekorszak verselője, élete hol kalandos, hol keserves, filozófiai doktor, és kártyás-kockás adósságcsináló, katona, és váltakozva erotikus meg kegyes versek szerzője, hatalmaskodó nemesúr, és kitagadott fiúgyerek, mindenesetre ma is bámulandóan briliáns versfaragó. A Toborzó alighanem esztétikai értékei és a magyar kultúrába való mély beágyazottsága révén jutott a maradandóságra, tehát oda, hogy ne észleljük: propagandavers a javából, azaz: egy „labanc kor” termékeként ízig-vérig magyar líra. Szinte enciklopédiája mindannak, amit a katonaélet értékeként össze lehet szedni. Szépség, mulatozás, elegancia; a vitézt a közemberek félik és szeretik („Az dámák és szép leányok / Sokszor ágyát vetik”). A „gyöngy” szó mint az „élet” jelzője a versnek csak a legelső sorában fordul elő, a refrénekben ez hangzik el visszatérően: „Szép élet! / Vig élet!”

Ugye, hogy ismerős ez a modor? Kit ne emlékeztetne Amade programverse a XVI. század valós magyar honvédelmi harcainak „nemzeti toborzójára”, az Egy katonaénekre, A végek dicséretére Balassi Bálinttól? Elég csak a hangsúlyos szavakat felemlegetni belőle, hogy észleljük a nagy ívű dicsőítő költemény morális retorikáját: „széles föld”, végtelenbe táguló „sík mező”; „vitézeknek szüve gyakorta ott felbuzdul”, „csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul”, és hát persze: „szép mindenik”… És mi végre a hősi kiállás és fáradalom? Nem a karrierért, nem is az urasági tehetős „nyugdíjas” évekért, hanem azokért a célokért, amelyekben együtt áll a vitézi virtus és a haza üdve: „az jó hírért, névért s az szép tisztességért”. És ez csak akkor lehet hiteles, ha a „gyöngy élet” tétje mögé odasejlik ez is: „Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.”

És Balassi meg Amade között?

Amikor a mulatozás során végigénekeljük a Kossuth-nótákat, de még nem búsultunk bele eléggé a borba a Doberdót meg a szabadkai udvart, a késmárki fenyveseket vagy a Don-kanyarban álló szomorú fűzfát előidéző dalokban, akkor szoktak előkerülni a kurucosak. A Te vagy a legény, a Vörös bársony süvegem és a legpattogósabban legényes Csinom Palkó. Van ennek a nótának egy 39 versszakos változata. A zöme a szövegnek labanccsúfoló, de ott van ezekkel a „tetves-redvesekkel” szembeállításként a „szép selymes lóding”, a „dali” pár pisztoly, a „karmazsin csizma”, a „jó vitézség”, de ott van ám (1705 táján vagyunk) a „gyönggyel fűdzött bocskor” is („ezüstös kapcával”) meg a „gyönggyel fűdzött kalabér” is. És a jövő-menő, szerző-mozgó szabados katonánál szokatlan módon ott a hites asszony is. Mit tudunk meg kettejükről? „Patyolat az kuruc, / Gyöngy az felesége…”

Úgy lehet, hozhatnánk még példák tucatjait azokból a magyar katonaversekből és nótákból, ahol a költő vagy a névtelen dalszerző a hősies kiállást a szépség látványának fénylő pillanatképeivel emeli a klasszikus hőskultusz „nemzeti kódjába”, és a tüzetes kutatgatás során bizonyára a „gyöngy”, sőt a „gyöngyélet” lírai fordulata is előbukkanna itt-ott. És arra sem ártana kitérni, hogy a hadra hívó dicsőítő darabok sora hogyan is ellenpontozza a katonaélet nyomorúságait panaszló verseket. És hát – ugye – vannak hazafias harcok, van, amikor kényszerűen kell fegyvert fogni, és ott vannak a punnyasztó békeidők, amikor a kaszárnyai élet embert próbálóbb, mint a csatatér vértől iszamos földje.

Nem sok írónk van, aki valóban katonáskodott, és utóbb meg is írta a tapasztalatait. Az én kedvencem – egyszer hosszabban is meg kellene emlékezni róla – Tömörkény István. És ha van realista író, hát ő az. (A Nyugatba valahogy nem fért be.) Közlegény volt 1888-tól a Monarchia seregében, egy olyan Balkán-mélyi helyen, ahova Szarajevóból nyolcnapos gyalogmarssal lehetett eljutni. Végigkínlódta ezt a félbékés-félháborús helyzetet, de azért majd a világháború kitörésekor „öreg csontként” azonnal jelentkezik önkéntesnek. „Ha bajban van az ország, hát gyerünk mindjárt…” Van neki egy négyoldalas elbeszélése 1898-ból, a Katona a kötélen. „Esztétikai tanulság”, hogy van olyan mélysége az embertelen nyomorúságnak, amelyet még a realista elkötelezettségű író is csak ironikusan tud ábrázolni. Mit hoz ki a bezártság és az unalom az emberből. Hogy válik magatudatlanul a viccesnek szánt sanyargatás gyilkos merényletté. És hogy fordul kelletlen hamissággá a tragédia. Azaz: a pusztulást még a tragikus érvényétől is megfosztja a rendtartás, a „kaszárnyai élet” légköre, viselkedési normája és beszédmódja. Nyomoz a hivatalosság egy kínos eset miatt, amikor is a regruta „nem az előírt nyakravalóba dugta be a fejét”. Senki nem érti vagy nem akarja érteni, hogy miért tette, „hisz nem panaszkodott semmit, sőt talán örült is a gyöngyéletnek”. Nos – ki mondja ki, ki írja le ezt az utolsó szót? Az író?

A hagyomány? A sors?