– Igen, 16 évesen. Nem sokkal a halála előtt, az utolsó fellépésén. Fehér Adrienn esztergomi koncertjén ő volt a sztárvendég. Évekkel azelőtt anyukám a kezembe nyomta az egyik lemezét, mondván, ha komolyan gondolom az éneklést, akkor feltétlenül hallgassam meg, mert ő az egyik legjobb magyar énekesnő. Nagy hatással volt rám, az összes dalát kívülről tudtam. Mindenképpen ott akartam lenni a koncerten, hogy élőben is láthassam. Utána bementem hozzá az öltözőbe. Furcsa volt, mert mindig színes, életvidám, energikus nőnek képzeltem, ehhez képest egy visszafogott, talpig feketébe öltözött, zárkózott asszonnyal találkoztam. Egészen mást sugallt a színpadról. Aztán eltelt 15 év, s úgy éreztem, hogy színházi előadással szeretnék emléket állítani neki. Nem készült róla film, senki nem dolgozta fel a szomorú, izgalmas és furcsa történetét. Beadtam egy pályázatot, és én voltam a legjobban meglepve, mikor nyertem. Dénes Viktort kértem meg, hogy rendezze meg az előadást, akivel rengeteg anyagot gyűjtöttünk róla. Fél évig könyvtárba jártunk, mindent elolvastunk, amit csak lehetett. Sokat gondolkodtunk az előadás formáján, végül úgy döntöttünk, hogy nem írunk fiktív történetet, a valós interjúkat használjuk föl, és a szöveghez válogatjuk a dalokat. Dokumentarista koncertszínház lett a műfaja, de ezt nem szoktuk mondani, nehogy elijesszük a nézőket. Miklós Tibor írta a Boldogság, gyere haza című dalt. A gyerek, akiről ez a sor szól, „nézem, ahogy csöndben álmodik a kisfiú”, a fia, Miklós Milán: a basszusgitárosunk. Mindig nagy sikerrel játsszuk az előadást. Az elején kaptam olyan megjegyzéseket, hogy mit képzelek, hogy Cserhátit énekelek, hogy jövök én ehhez. Egyáltalán nem akarom utánozni őt, az előadás se rólam szól, hanem róla. Én csak egy énekesnő vagyok, aki azért van ott, hogy életben tartsa a dalait, a színészek pedig elmesélik a történetét. Alázattal tisztelegve az emléke előtt, mert nagyon nagy művész volt. Ezért is szeretnénk, ha minél többen megismernék az életét.