Szent István dzsipje

Mészáros Ferenc a XIX. században alapított római katolikus rend, a verbiták misszionáriusaként az indonéziai Flores szigetén tevékenykedik. Innen vitt fűszerpaprikát, hogy ott is termeszthessék.

A Szent István Katolikus Középiskola Flores szigetén. Fogalommá vált az indonézek körében Fotó: A szerző felvételei

Amikor 2001-ben Tajvan szigetén tartózkodtam, Jaschkó István jezsuita atya szeretetotthonában, s végigjártam a nagy gonddal létrehozott intézmény szobáit, ebéd után hosszasan beszélgettünk a Kelet-Ázsiában végzett misszio­náriusi munka szépségeiről és nehézségeiről. Jaschkó atya Hszincsuban szüleik által elhagyott, testi és szellemi fogyatékos gyermekek számára létesített árvaházat és nevelőotthont. A szó szoros értelmében a semmiből. Több mint fél évszázad alatt teremtette meg a remény birodalmát ott, ahol előtte csak reménytelenség volt.

Jaschkó atya – kínai nevén Je Jo Ken –, a Jézus Társaság papja mondta el a Kínában, majd Tajvanon átélt megrendítő viszontagságait. Levélváltások révén ismertük egymást – olvasta Kőrösi Csoma Sándorról írt könyvemet, amelynek angol nyelvű változata is eljutott hozzá. Önérzetesen, de szerényen beszélt a Tajvanon megélt évtizedek élményeiről, a misszionáriusmunka kihívásairól. Nem panaszkodott, de megjegyezte:

– Indonéziában is élnek magyar misszionáriusok, akik sokkal nehezebb viszonyok között dolgoznak. Egyszer érdemes lenne találkoznod velük – ültette a fülembe a bogarat.

Néhány évvel később Kalocsán tartottam előadást Indonéziáról, s egy idős asszony, Lakatos Lajosné lépett oda hozzám, s elmondta, hogy testvérbátyja, Mészáros Ferenc a XIX. században alapított római katolikus rend, a verbiták misszionáriusaként az indonéziai Flores szigetén tevékenykedik.

– Innen vitt fűszerpaprikát Floresre, hogy ott is termeszthessék, és azt mondták, ez a legfinomabb az egész világon – tette hozzá mosolyogva. A kalocsai paprika valóban eljutott Floresre, de a trópusokon éghajlati okok miatt nem terjedt el.

A Szent István Katolikus Középiskola Flores szigetén. Fogalommá vált az indonézek körében
Fotó: A szerző felvételei

A két találkozás és a floresi magyar atyákról hallott történetek a zömében pápuák lakta Raja Ampat szigetvilágában kaptak újabb kiegészítést. Egy indonéz szakács – aki Floresről került Szorongba – elmondta, hogy az egész családja keresztény. Édesanyja súlyos vakbélgyulladástól szenvedett egy Ruteng közeli kis faluban, amikor sorsáról tudomást szerzett egy magyar atya, bizonyos „Mesaros”, aki az utolsó pillanatban juttatta el Rutengba, a kórházba, ahol életmentő műtétet hajtottak végre rajta. Az anya megmenekült, s az indonéz férfi örök hálát érzett az önzetlen magyar lelkipásztor iránt, aki nemcsak igét hirdetett az őserdőben, hanem a legnagyobb bajban is segített.

E történetek érlelték meg bennem a gondolatot, hogy el kell jutnom Floresre, s találkoznom kell azokkal a honfitársaimmal, akik e távoli vidéken élnek, dolgoznak, küzdenek, és önzetlenül segítik rászoruló embertársaikat.

Az első kereszt

Számos alkalommal jártam Indonéziában, a Föld legnépesebb, 270 millió lakosú muszlim országában. A mohamedán vallás hegemóniája kétségbevonhatatlan, de vannak szigetek, ahol a kereszténységnek igen mély és erős gyökerei vannak. Elsőként a XVI. században a portugálok hajói jelentek meg Délkelet-Ázsia szigetvilágában. A Fülöp-szigeteken Magellán tengerészei 1521-ben állították fel az első keresztet a Cebu közelében található Mactan szigetén. Magellánt az őslakók megölték, de a kereszténység nem veszett oda. A Fülöp-szigeteken ma meghatározó vallás, több mint 100 millió híve van. Indonéziában és Malajziában – más-más okok miatt – a muszlim hit vált meghatározóvá.

Flores szigete a kereszténység egyik legfontosabb bástyája Indonéziában. Régen dédelgetett vágyam vált valóra, amikor idén nyáron Labuanbajóban leszállhattam a repülőgépről. Senki nem várt, de pokoli forróság fogadott. Csupán annyit tudtam, hogy a magyar misszionáriusok közül már talán csak egyetlen atya van életben, Krump Tamás, valahol a Ruteng környéki őserdők mélyén… Sem pontos cím, sem telefonszám nem állt rendelkezésemre, de bíztam abban, hogy nem jöttem hiába. Az egyházmegye püspökségének az irodájában sokszor kicsengett a telefon, de a kagylót egyszer sem vették fel.

A repülőtér tájékoztatószolgálatánál óriási szerencsém volt:

– Rutengbe szeretnék menni, a magyar missziót és iskolát felkeresni, ehhez bérelnék egy autót – mondtam az ott ülő férfinak. Arca felderült, és megjegyezte, hogy a közelben, Ketangban él a magyar „Tomasz atya”, aki templomot és Sanctus Stephanus iskolát épített a dzsungelben. Ő is ennek az iskolának a bentlakó diákja volt, s természetesen szívesen segít. Perceken belül előkerült a sofőr – Timóteusz, nyakában láncon lógó ezüstkereszttel –, aki jól ismerte az „öreg magyar atyát”, mert ő is a Sanctus Stephanus iskolában tanult, s őt és testvéreit Tomasz atya keresztelte meg.

– Tomasz atya nagyon jó ember! Mindenki nagyon szereti! – mondta.

A dzsungel közepén alapított misszió a földügyletektől a foghúzásig mindenben segíti a helyi közösséget

Ezek szinte csodaszámba menő találkozások. Kacskaringós, földcsuszamlások szaggatta és sziklaomlások borította meredek hegyi utakon kapaszkodtunk egyre feljebb. A megművelt rizsföldeket kókuszpálmaerdők váltották fel, majd a szinte áthatolhatatlan dzsungel következett. Igazi trópusi világ, az Egyenlítőtől délre… Elszórt festői házak a hegyoldalakban, az út mentén egy-egy farostlemezekből ácsolt teázó, s a falvakban rengeteg vidáman sivalkodó, szaladgáló gyermek látványa fogadott. A hőség enyhült, s mire 600 méteres magasságba értünk, egész elviselhetővé vált.

Manggarai vidékén este hat órakor nagyon gyorsan alkonyodik. Már szürkület volt, amikor egy festői völgyben felfelé haladva megpillantottam a Szent Istvánról elnevezett templomot s a Szent István nevét viselő katolikus középiskolát meg a hozzá tartozó épületeket: a diákszállót, a szépen rendben tartott sportpályákat. Mindenütt gondozott kertek és színes virágok.

Ha menni kellett…

E paradicsomi környezetben lakik Krump Tamás, aki 1962 óta, több mint fél évszázada él Flores szigetén. Az első találkozások, kézfogások mindig feledhetetlenek. Tamás atya nem tudott rólam, de tízperces beszélgetést követően azonos hullámhosszra kerültünk. Úgy éreztük, évtizedek óta ismerjük egymást. Átadtam neki ajándékként néhány könyvemet, s egy üveg Magyarországról hozott Unicumot.

Tamás atya szálfatermetével, karizmatikus személyiségével, tekintélyt parancsoló megjelenésével és utánozhatatlan, huncutkás mosolyával azonnal elnyerte a szívemet. Ő erősítette meg a szomorú hírt, hogy verbita rendtársa és paptársa, Mészáros Ferenc már nincs életben. Így Krump Tamás az utolsó és egyetlen magyar misszionárius, aki Flores szigetén bahasza indonéz és manggarai nyelven hirdeti az igét, és gondoskodik híveiről.

Krump Tamás atya misét tart. A plébániához több mint húszezer ember tartozik

Kortyolgattuk a forró indonéz kávét, majd vacsorához ültünk. Rizst, sült csirkét, tojást, párolt zöldséget falatozva Tamás atya feloldódott, s lassan, tagoltan, de hibátlan magyarsággal és választékosan beszélt. Évek telnek el, hogy nem használja anyanyelvét, de a Magyar Rádió déli féltekén is fogható adásaiból rendszeresen értesül a hazai eseményekről.

– Az élet úgy hozta, hogy itt élek Floresen 1962 óta, mert ez volt Isten akarata – mondta.

– Hogyan került ilyen messzire Magyarországtól?

– A háború sodort el otthonról. A második világháborút Budapesten éltem meg. A Damjanich utcában volt az otthonunk. 1944 őszén el kellett hagynunk a lakásunkat, majd az országot is. Reménytelennek tűnt minden. Menekülnünk kellett. Tartottunk a beözönlő szovjet katonáktól, akik az általuk elfoglalt területeken fosztogattak, és sok ártatlan civil embert elhurcoltak… A mi családunk nem akart erre a sorsra jutni. Új életet kellett kezdenünk, kilátástalanul és nincstelenül. Továbbtanulásom bizonytalan volt. Az volt a szerencsém, hogy találkoztam egy jószívű, segítőkész osztrák misszionárius atyával, Karl Nettával, s az ő kapcsolatai segítségével kerülhettem az egyik legjobb osztrák középiskolába, a bischofshofeni gimnáziumba, amelyet a verbiták tartottak fenn. Szállásomról, ellátásomról, taníttatásomról ők gondoskodtak, s ezt soha nem felejtem el. Az érettségit követően léptem be a rendbe, s 1960-ban tettem örökfogadalmat. A missziós munka, a távoli területek mindig érdekeltek. Mödlingben megnéztem a missziós múzeumot. A sok-sok élmény és beszélgetés hatására döntöttem el, hogy vállalom a misszionáriusi munkát. Ehhez azonban nagyon sok tanulásra, felkészülésre, „lélekedzésre” volt még szükség.

– Hogyan jutott el Floresre?

– Franz Jachym püspök 1961. március 18-án szentelt pappá. Nagyon örültem, amikor értesültem a döntésről, hogy rendtársaimmal a távoli Indonéziába utazhatok. Genovából indult a hajó, és Nápolyban is kikötött. Kíváncsiak voltunk a városra, ezért kiszálltunk, hogy körülnézzünk. A nápolyi sikátorok tumultusában Mészáros Ferenccel együtt próbáltunk eligazodni, de a nagy lökdösődésben mindkettőnk irattárcáját ellopták. Elveszett minden pénzünk, de szerencsére az útlevél megmaradt, mert azt máshova tettük. Szóval azt is lehet mondani, hogy nagyon rosszul kezdődött ez az utazás, de én inkább úgy fogalmaznék, nem volt ez olyan rossz,­ mert így könnyebb volt elbúcsúzni Európától. Indonéziában már sokkal hosszabb időt töltöttem, mint Európában, de itt soha nem raboltak ki. Flores szigetén kellett megtanulni a helyi nyelvet. Rutengbe kerültünk, ahol nagyon elmaradott viszonyok uralkodtak. Nem volt vezetékes víz, nem volt villanyvilágítás, nem voltak utak. A távolabbi falvakba csak gyalogszerrel vagy lovon lehetett eljutni.

Tamás atya szerény ember, távol áll tőle a dicsekvés. Ha haldoklónak kellett feladni az utolsó szentséget, ha keresztelni kellett, ha monszun­esők özönvize zúdult a tájra, akkor is menni kellett a távoli falvakba, mert várták a hívek. S helyette más nem ment el…

Egy zsák rizs

Krump Tamás és Mészáros Ferenc plébániájához több mint húszezer ember tartozott.

A lelkipásztorok sokáig lóháton járták a falvakat, majd motorkerékpáron közlekedtek, ma egy Sanctus Stephanus – Szent István – néven emlegetett Toyota terepjáróval közlekedik Tamás atya.

A gyülekezetek lelki gondozása mellett Tamás atya nagy energiákat szentelt az iskolaszervezésnek. Kapcsolatai s németországi verbita rendtársai hatékony pénzügyi támogatásának köszönhetően számos iskolát és templomot épített.

– Minden téglát bele kell tennünk a templom falába, mert más nem teszi bele helyettünk – mondta Tamás atya.

A misszionárius feladata nem csak a lelkek gondozása. A közösség ezernyi gondjával, bajával fordult hozzá. Földügyletektől vízvezeték-szerelésig, betegápolástól a foghúzásig, egészségügyi problémáktól a gazdasági-anyagi kérdésekig ezernyi ügyben kell segíteni. A misszió a legalapvetőbb gyógyszerekkel is támogatta a rászorulókat. Ez a humanitárius munka nem előzmény nélküli. Még a holland gyarmati időkben, az 1930-as években Larantukában kórházi ápolónővérként és Adonara, valamint Lembata szigetén is dolgoztak magyar apácák. Mulawatóban és Lamalewárban a lepratelepeken végezték áldozatos munkájukat. Többen közülük maláriában hunytak el, s volt, aki még a japán megszállás előtt Ausztráliába távozott.

A Szent István Katolikus Középiskola tanárai és diákjai között töltött napok feledhetetlen élményeket adtak. A több mint félezer diák egyenruháján viseli a St. Stephanus nevet, és nagyon büszkék arra, hogy bekerülhettek az intézmény diákjai közé. Reggelente felsorakoznak az iskola előtti téren. A bahasza indonéz nyelven általuk komponált Szent István-induló és az indonéz himnusz dallamai mellett húzzák fel a nemzeti zászlót.

A Szent Istvánt ábrázoló festmény az iskola főépületénél szembeötlő módon idézi fel az államalapító magyar király alakját. Indonéz művész festette fatáblára Tamás atyától kapott képeslap alapján. Részt vehettem tanórákon, könyvtári foglalkozásokon és beszélgetéseken. Kíváncsian kérdeztem a diákokat, mit tudnak Szent Istvánról.

– Magyar király volt! Keresztény volt! Jó ember volt! Alapított egy országot! Bátor volt, és megvédte a népét, amikor az ellenség megtámadta! Ott élt, ahol Tamás atya született! Tamás atya nagyon szereti Szent Istvánt, és mi is nagyon szeretjük Tamás atyát!

A válaszok különbözőek, de valamennyien büszkék a névadójukra. A lelkes, kitűnő tanárok munkáját minősíti, hogy számos 14-15 éves gyerek már folyékonyan beszél angolul, bár az iskola hivatalos nyelve bahasza indonéz. Az igazgató megkért, hogy tartsak vetített képes előadást Magyarországról és Indonézia magyar kutatóiról. A tornacsarnokban több mint 500 széket kellett elhelyezni, mert valamennyien kíváncsiak voltak a távolról érkezett jövevény mondandójára. Az előadás után tapsvihar tört ki, aztán a gyerekek hosszú sorokban vonultak elém, s mindegyikükkel kezet kellett fognom. Kezemet a homlokukra helyezték, így fejezve ki tiszteletüket. Ilyen megható elismerésben soha nem volt részem. Az ötszáz gyermekkel való kézfogási ceremónia több mint egy óráig tartott.

Az őserdei iskola olyan szegény sorsú családok gyermekeinek is ad tanulási és kiemelkedési lehetőséget, amelyet más intézmény nem biztosít. Aki nem tud bentlakásos gyermekéért havonta fizetni, az küld egy zsák rizst az élelmezésért. Tanúja voltam, amikor Ruang faluban 21 gyerek járult elsőáldozásra, s a szülők és a népes rokonság kísérték el a nebulókat.

Tamás atya számos iskolát, templomot épített, s a bizalom és a szeretet ösvényein még ma is elmegy alig megközelíthető településekre a híveihez. Mindennap hatkor kel, s meghúzza a templom bronzharangját. Paroki Santa Perawan Maria Yang Diangkat Ke Surga, azaz a Szűz Mária Mennybemenetele plébániatemplomában bahasza indonéz nyelven tart szentmisét. A hagyományos zsoltárok mellett a templom falai között felcsendül a Szent István dicséretét zengő ének, ilyenkor száz-százötven gyerek lelkesen énekel. A több mint 90 százalékban katolikus lakosságú Floresen a kereszténység életerejét jelzi, hogy a Ledalero Szent Pál verbita szemináriumban több mint kétszáz verbita papnövendék tanul, s választotta élethivatásául az Úr szolgálatát.

Ketang fogalommá vált az indonézek köré­ben. A Szent István Katolikus Középiskola és az azt létrehozó Krump Tamás atya tették fontossá és értékessé ezt a települést, ahova Flores távoli falvaiból is elküldhetik a szegény szülők a gyermekeiket, hogy a kereszténység hitelveinek szellemében tanulhassanak, fejlődhessenek, és szebb életük legyen, mint nekik volt. Több mint tízezer kilométeres távolságban az Egyenlítőtől délre festői, trópusi környezetben Szent István-napon, augusztus 20-án Ketangban, a kicsiny őserdei faluban több mint fél évszázada megkondul az a bronzharang, amely a magyar verbita misszionárius jóvoltából kerülhetett Indonézia e távoli szigetére.

Kubassek János

a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója