Ugorjunk fel a csúcsra!

Búvárkodás, raftingtúra, barlangászat, siklóernyőzés, canyoning, hegymászás. Terjednek az extrém sportnak számító időtöltések, amelyekbe sokan előképzettség nélkül vágnak bele. Pedig ilyen túra komoly veszélyeket tartogat, különösen, ha a túravezetőnek csak a bevétel a fontos.

Szelfizés Madridban az éves birkaparádén. Nyájszellem? Fotó: Reuters

Mariann rendszeresen jár raftingolni. Életében először tízévesen ült egy nyolcszemélyes rafthajóban szüleivel és egy belga turistával, akinek még arról sem volt fogalma, hogy melyik a jobb és melyik a bal keze, így biztosan az ellenkező irányba húzott, mint amit a túravezető kért. Szerencsére Mariann sportos szülei, illetve a gondos túravezető elirányították a nyolcszemélyes hajót az Alpok kicsi, de gyors sodrású patakján. Mariann itt kapta élete legkomolyabb oktatását.

Bő egy órán keresztül vezényelt nekik a túravezető, hogyan dolgozzanak együtt (igyekezett a belgának megtanítani, hogy a jobb jobbot, a bal pedig balt jelent), hogyan kell evezni, mi történik, ha sziklának ütköznek, hogyan ne boruljanak fel, és ha mégis, az alpesi, többnyire négy–nyolc fokos vízben mit kell tenni.

Nászút egy kínai sziklafalon. Az utazás új dolgok kipróbálására késztet
Fotó: Reuters

– Azóta számos túrán vettem részt kisebb-nagyobb folyókon Ausztriában, jártam az Innen, eveztem Olasz- és Törökországban is, de még mindig a gyerekkori tanításomból élek. Törökországban láttam olyan túravezetőt, akit nem érdekelt, ki ül a hajójában, egy gyereket is simán elengedett szinte semmi oktatással. És persze a túravezetők mindent megtettek, hogy a hajó felboruljon, az összes sziklára rámentünk, mire a kisfiú ki is esett a hajóból.

Annyira megrémült, hogy alig tudták kihúzni a vízből – mondja Mariann, hozzátéve, hogy túrái általában messze nem ilyen horrorisztikusak. A túravezetők szoktak tartani jó vagy kevésbé jó képzést, de a többségük tényleg igyekszik figyelni, hogy ki a leggyengébb láncszem a csoportban.

Hundzsa Attila, a Funrafting ügyvezetője nyugtatásul magyarázza, hogy a rafthajók alapvetően nehezen borulnak fel. Egy hat–tíz fős hajót a túravezető elirányít a folyón a társaság segítségével. A két–három személyes kenuk veszélyesebbek, az ezen evezőknek tartunk komolyabb oktatást. Alapszabály, hogy úszni tudó jelentkezőket fogadunk csak el, illetve kizáró oknak számít az alkoholos befolyásoltság – teszi hozzá Attila, aki szerint fordult már elő olyan csapatépítő tréning, ahol kénytelenek voltak több dolgozót a parton hagyni az említett szabály megszegése miatt – a cég felhördülése ellenére.

– Sokan nem veszik komolyan, hogy meg lehet halni a turisták számára extrémebb helyzetekben. Egy raftingtúrán ugyanúgy, mint egy magas hegyi kiránduláson. A szefizés miatt viszont egyre többen mennek bele veszélyes helyzetekbe. Az egyik diákom tavaly a Kaukázusban túrázott, egy gleccser végénél fényképezték, lépett egyet, leesett egy kő a gleccserről, fejen találta, meghalt – meséli Leél-Őssy Szabolcs, az ELTE geológus docense, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társulat elnöke.

Pszichológusok szerint az utazás új dolgok kipróbálására késztet. Ez sokaknál kimerül annyiban, hogy megkóstolják a helyi ételkülönlegességeket, vagy ellátogatnak a kuriózumnak számító építészeti emlékekhez. De egyre több fiatal nyit az extrémebb élmények felé, erre pedig a közösségi média és a szelfikultúra csak ráerősít, így mára eljutottunk a kitűnés kényszeréig. Dragon Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem oktatója szerint a közösségi médiaplatformok imperatívusza, hogy elő kell lépni a szüntelen zajból, és ez diktálja, hogy a saját csoportja által különlegesnek, akár lehetetlennek tartott körülményeket teremtsen a szelfiző. Ennek pedig legegyszerűbb módja az extrém sportok választása, amire külön üzletág épül.

Adamkó Péter televíziós szerkesztő, barlangász szerint a kedvtelési búvárkodás különleges felfogással működik, ahol valóban előfordul, hogy csak a pénz számít. A szabályok szerint legfeljebb ötméteres mélységig merülhetnek a teljesen gyakorlatlanok, és a merülésvezető folyamatos testkontaktust tart fenn a turistával. Mégis a nagy búvárközpontokban előfordul, hogy ennél jóval mélyebbre is leviszik az embert, csak egy tehetősebb vendég kell, és egy felelőtlen merülésvezető.

Egy magyar, a Vörös-tengeren dolgozó merülésvezető arról mesél, hogy bár jó fizetést kapnak, de sok kollégája nem mond nemet a szabályok áthágására némi baksisért, hiszen úgysem derül ki valószínűleg az „engedékenység”. Ráadásul ha nem bólintanak rá a turisták kérésére, akkor előfordulhat, hogy a túra végén negatív értékelést kapnak, amely után aligha ad nekik a főnökség újabb jól fizető csoportot.

A turisták pénzére nemcsak a túravezetőknek, hanem a fogadó országoknak is nagy szükségük van. Az extrém turizmus ugyanis a természeti értékeket ismerteti meg az odalátogatókkal adrenalinlöket formájában. Így akkor is komoly benyomást tesz a helyszín a résztvevőkre, ha nincsenek meg a megszokott kényelmi szolgáltatások. Tehát míg a hagyományos idegenforgalomhoz jelentős beruházások szükségesek – főként szállodák és utak építése –, addig az extrém turizmus jóval kevesebb tőkét igényel. Ezért egyre nagyobb üzlet a szegényebb országokban.

Például a volt Szovjetunió országai (Oroszország, Ukrajna, Azerbajdzsán), a dél-amerikai országok (Peru, Chile és Argentína), illetve a Himalája lejtői Indiában, Pakisztán és Kína mind kedvelt célpontok az adrenalinfüggő turisták számára.

Kérdés, hogy az egyre nagyobb keresletet mennyire tudja kiszolgálni a képzett vezetői gárda, és mennyire hígul fel a szakma. Ma már hírek szólnak arról, hogy a Mount Everestre is szinte csak pénz kell, hogy valaki feljusson. Leél-Őssy Szabolcs azonban ezt nem tartja igaznak.

– Kiváló fizikumra van szüksége az embernek ahhoz, hogy 8000 méteren életben maradjon. Nemrég jártam a világ legmagasabb vulkánján, egy 7000 méteres csúcson, amely technikailag könnyen megmászhatónak számít. Elég sokáig fel lehet rajta autózni, és sokan kiszállnak az út végén, hogy akkor ugorjunk fel a csúcsra. Akkor jön a megdöbbenés, hogy harmadannyi levegő van itt, mint a tengerszinten, ezért két lépést is nehéz megtenni.

Szelfizés Madridban az éves birkaparádén. Nyájszellem?
Fotó: Reuters

Az Everestre csak tökéletes fizikummal lehet feljutni, minden egyes lépést az embernek magának kell megtennie, a csomagját is csak egy darabig viszik fel. Így erre a teljesítményre a vállalkozóknak talán egy százaléka képes – mondja a docens, hozzátéve, ismert olyan világbajnok fizikumú sportolót, aki egy 5000 méteres csúcsnál azt mondta, hogy nem bírja tovább. A lényeg tehát, hogy a túrák résztvevői mennyire tartják be a szabályokat. Leél-Őssy Szabolcs például minden évben magas hegyi kirándulásra viszi a diákjait, jártak már a Kárpátokban, a Kaukázusban és az Atlaszban is, és „még egy bokaficamjuk nem volt”. Ehhez persze az szükséges, hogy nagyon komoly oktatáson vegyenek részt a fiatalok.

– A barlangászat nem olyan látványos sportág, mint a hegymászás vagy a vadvízi evezés, éppen ezért Magyarországon viszonylag kicsi a barlangászközösség. De vannak kifejezetten kezdőknek kötéltechnikát nem igénylő, csúszós-mászós barlangi túrák, amelyeken bárki részt vehet. Budapesten például a Mátyás-hegyi-barlangban már több mint 15 éve balesetmentesen megy a turizmusszerű barlanglátogatás. Napi nyolcvan embert visznek le nyolcas csoportokban, mindig két túravezetővel, komoly eligazítással – mondja el Adamkó Péter.

Leél-Őssy Szabolcs annyit tesz hozzá, hogy a barlangi balesetek külföldhöz kötődnek. Magyarországon védettek a barlangok, és hasznosításukhoz mindig engedély kell. A veszélyes merülőbarlangokra pedig a hatóságok nem adnak ki ilyen engedélyt. Magyarországon körülbelül kétezren foglalkoznak aktívan barlangászattal, de ezres nagyságrendben csatlakoznak hozzájuk az alkalomszerű túrázók is. Halálos baleset évtizedek óta nem volt itthon, mindössze évente egy-két bokaficam, húzódás, vállkiugrás vagy lábtörés.