Újrakezdés (2.)

Az ökodiktatúra szerint a Földnek csak egyetlen nemkívánatos lakója van: az ember. Persze ezt így sosem mondták ki, de minden intézkedésük erre utalt.

Az ökodiktatúra szerint a Földnek csak egyetlen nemkívánatos lakója van: az ember. Persze ezt így sosem mondták ki, de minden intézkedésük erre utalt. Mintha nélkülünk érne bármit is ez az egész kóceráj – mondta az öreg, és elhallgatott. Arra számított, hogy a két gyerek beleun a mondókájába, és elalszik. Tévedett. – Apó – szólalt meg a kislány, a talált gyerek –, ne hagyd abba! Így mondta: apó. Soha nem úgy, hogy: nagyapó. Apó bárki lehet, ahhoz csak kellően öregnek kell lenni. Nagyapónak lenni más. Más minőség. Tudta ezt jól az öreg is, és maga sem értette, miért bántja mégis. A kicsik csillogó szemmel várták a folytatást. Hát folytatta.

– Amikor átvették a hatalmat, akkora lehettem, mint ti most, s bizony eltelt már azóta két-három emberöltő. Eleinte az emberek bíztak bennük. Azt hitték, pár év, a klíma ismét „helyreáll”, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Ezért a legesztelenebb parancsokat is készek voltak teljesíteni. Például hogy ne mosakodjunk mindennap, ruháinkat is csak elvétve mossuk, mert azzal megterheljük a környezetünket. Néhányan pusmogtak, hogy ez civilizációnk feladása, és járványokhoz is vezethet, de a többség engedelmeskedett. Kiderült azonban, hogy ez nem elég. Hogy a diktatúra nem viccel. Egyik napról a másikra megjelentek az ökomilíciák, és szagrazziákat tartottak. Ha valaki jó szagú volt, már vitték is. A rendőrségi fogda zsúfolásig telt tiszta emberrel. Napokig ott tartották őket, míg elmúlt a jó szaguk. Szegény nagyanyád nagy gondban volt – nézett az unokájára –, mert egy szemernyi kosz sem volt soha a lakásban, s most a szomszédoktól kellett kölcsönkérnie, hogy kimehessen az utcára. A klíma persze ettől mit sem változott, az őrület pedig folytatódott. Kitalálták, hogy a túl sok beszéd is árt a légkörnek. Pedzegetni kezdték, hogy ez így nem fenntartható. A bőbeszédű olaszok kerültek elsőként célkeresztbe. Hogy úgymond teledumálják a légkört szén-dioxiddal, s növelik az üvegházhatást. Hogy az olasz csizma fölött a legnagyobb az ózonlyuk. A székelyek a lista végén ekkor még kárörvendően vigyorogtak. Nem sokáig. A kormány nem bíbelődött a háromszáz európai nyelvvel, betiltotta mindet. S a helyükbe egyetlenegy került, a birodalmi, mely jelbeszéd és néhány hang keveréke, így környezetkímélő, bionyelv. Csak itt-ott, félve és titokban őrzik az emberek az anyanyelvüket.

Aztán egy tavasz végi reggelen (a gyermekek még aludtak) egy különös férfi jelent meg a barlang bejáratánál. Száz év előtti ruházata mutatta, hogy kintről jött, a Szabad Világból. Hosszan és suttogva beszélgettek. Amikor az idegen elment, levánszorgott a patakhoz mosakodni. A göbő tükrében ősz öregembert pillantott meg. Elrémült. A beszélgetés alatt évtizedeket öregedett. Miután megmosakodott, felköltötte a kicsiket. Azok ijedten bújtak egymáshoz a látványra: mi történt veled, apó?! Lám, az ember is változik – somolygott –, nem csak a klíma. De ez nem fontos. Ami fontos, hogy higgyetek Istenben, mert ő gondoskodik az övéiről. Lám, hírt hoztak a Szabad Világból: megtalálták a Föld ikerbolygóját, és indul az újrakezdési program, elvisznek bennünket is. Ikerbolygó? – bámultak a kicsik. Igen, az embereknek is vannak hasonmásaik, miért ne lehetnének a bolygóknak is? Arról hallgatott, hogy csak a gyermekeket viszik, őt nem. Hogy amikor szóvá tette, miért nem, a férfi azt válaszolta: gondoljon Mózesre. Még az első hó előtt értünk jönnek – tette hozzá lelkesen. Kicsodák? – kérdezte a fiú. Ők, az igazak, akik nem hódoltak be az őrületnek. Úgy is mondhatnám: az Úr angyalai. Attól kezdve éjjel-nappal tanította őket egy nagy könyvből, melyet addig sose láttak. „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” – olvasta belőle. Hallottátok? Férfinak és nőnek! Ezt soha ne feledjétek! És azt mondta az Úr: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Meg hogy: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen.” De okosan ám! Legyetek jó gazdái az új Földnek! Megtanította nekik a tízparancsolatot is. Ez olyan törvény – mondta –, melynél ember jobbat nem alkothat.

Aztán elmúlt az ősz, és eljött az indulás napja. Aznap reggel unokája kezébe nyomta a nagy könyvet. Ez mindig veled legyen, fenyegette meg tréfásan, majd elindultak. Hová megyünk, apó? – kérdezte a kislány. A tóhoz – válaszolta –, amelyet Szűz Mária anyjáról neveztek el. S itt mi lesz? – mutatott vissza a barlangra. Mi lenne, tűz és kénkő. Érdem szerint.

Amikor megérkeztek, a robusztus űrhajó már a tó partján állott, s a környező erdőkből özönlöttek a gyermekek az űreszköz szélesre tárt ajtaja felé. Az öreg fülét rég hallott nyelvek szavai ostromolták, csak úgy kapkodta a fejét örömében. Mi az anyanyelved? – kérdezte egy suhanctól birodalmi nyelven. – Polski – válaszolt a gyerek a sajátján. – És a magáé? – váltott kézjelekre. Elmosolyodott: vegerszki, mondotta. A gyerek hüvelykujját felemelve kacsintott, majd továbbment.

– Menjetek fel vele – tolta utána az övéit –, beszélek a pilótával, majd jövök én is. – Azok elanyátlanodva néztek rá, mire szívébe mart a fájdalom. – Nyomás, nyomás – fordította szigorúra a hangját, hogy a nagyobb bajt megelőzze. Amikor eltűntek a tömegben, a pilótához lépett. – Biztos, hogy jó helyen lesznek? – Igen, uram – bólintott a kapitány. – Még úgy is, hogy ehhez képest csak jó helyek léteznek. Ha érti, mire gondolok. – Értem – bólintott az öreg. Körüljárta az űrhajót. A hőpajzson ember nagyságú betűkkel ez állt: NOÉMI BÁRKÁJA. – Ez a név – fordult a kapitányhoz, amikor visszaért, s fejével a jármű felé intett –, ez micsoda? A férfi gúnyosan legyintett: – Gondolhatja, hogy nem az eredeti. De másként a tartomány feminista diktátora nem engedte volna a leszállást. – Hát, jó utat! – mondta az öreg, s lassan az erdő felé indult. Csak akkor mert megfordulni, amikor elérte a fákat. Az űrhajó ajtaja éppen bezárult, a hajtómű felzúgott. Jól van, jól van. Így jó nekik – nyugtatgatta magát –, és így jó nekem is. Abban a pillanatban az egyik ablakban két síró gyermekfej jelent meg. Öklükkel az üveget verték. Különösen a kislány tűnt kétségbeesettnek. S akkor összeakadt a tekintetük. Bár a sikoltását nem hallhatta, világosan leolvashatta a szájáról, hogy: Nagyapóóó! Bizonytalan mozdulattal visszaintett, s eleredtek a könnyei.