Virágozzék száz antenna!

Kínai kungfufilm verekedésének zaja szűrődik ki az egyik viskóból Nairobi külvárosi nyomortelepén, Limuruban. Folyó víz nincs, a házikót is hullámlemezből tákolták össze.

Ma a társaság harminc afrikai ország tízmillió előfizetőjét árasztja el kínai show-műsorokkal, teríti híreken keresztül a kínai állami propagandát, háttérbe szorítva a nyugati adókat, valamint Zambiában és Kenyában oly mértékben ellenőrzi a tévéhálózatokat, hogy egyesek félelmei szerint a StarTimes akár le is kapcsolhatja a teljes rendszert, ha úgy tartja kedve. Annak ellenére, hogy a brit BBC és a dél-afrikai MultiChoice adásai több előfizetőhöz jutnak el, általános vélekedés, hogy az állami befolyás alatt álló StarTimes máris túl nagy hatalomhoz jutott az afrikai televíziós hálózatokban.

Afrikát a Nyugat 2000-ig lesajnált, „remény nélküli” kontinensként kezelte, bár némi lelkiismeret-furdalása azért volt, hogy a szegénység talán a fejlett világ tevékenységének a következménye. Ki is nyíltak a segélycsapok, ám ezermilliárd dollár sem volt elegendő arra, hogy megakadályozza egymillió etióp éhen halását az 1980-as években, hogy megfékezze az AIDS terjedését, vagy megállítsa Ruandában a brutális nagyságú népirtást a kilencvenes években. Azonkívül, hogy nyugati olajipari cégek elmentek kutat fúrni Afrikába, mások meg állami megbízásból katonai támaszpontokat építettek, valódi üzleti kapcsolatok nemigen alakultak ki a fekete kontinenssel. Kína ellenben teljesen más oldalról közelítette meg a kérdést.

2000-ben Csiang Cö-min kínai államfő együttműködési konferenciára hívta Afrika vezetőit Pekingbe a közös munka jövőjét megbeszélendő. A kétezres évek közepére kidolgozott „külföldi nyitás” stratégia értelmében a kínai állam támogatni kezdte a vállalkozókat szorosabb afrikai kapcsolatok kiépítésére. Az üzlet lendületbe jött; az Afrikában George Zhu néven ismert Csu Csao-csiang például Etiópiában és Nigériában megalapította Transsion nevű mobilcége leányvállalatait, s olyan sikeres lett a kontinensen, hogy Tecno márkájú olcsó, duál SIM-es okostelefonjaival csaknem 40 százalékkal ő uralja az afrikai okostelefon-piacot – miközben otthon egyetlen darabot sem adott el a készülékből.

Zsen Cseng-fej pedig Kenyába vitte a Huaweit, s Pang Hszin-hszing is Afrikában kezdett üzletelni StarTimes kommunikációs cégével, miután Kínában telítődött a piac. Pang erősen alulfejlett piacot talált, ahol sok háztartásból hiányzott a tévékészülék, így több család volt kénytelen osztozni egy készüléken. Ám az üzletember 2002-es jelentése szerint ezeken is csak két-három analóg csatornán sugároztak adást, a digitális műsorszórás elérhetetlen messzeségben volt. Ráadásul minden országban egyetlen szolgáltató tevékenykedett, amelyek nem átallottak 70 dollárt elkérni egyhavi előfizetésért – amikor az egy főre jutó GDP alig érte el az évi 700 dollárt.

Pang megragadta az alkalmat, s a StarTimes ma már több millió háztartásban kínál több tucat csatornából álló digitális csomagot, a legolcsóbbakat mindössze havi négy dollárért. Pangot akaratlanul az ENSZ is segítette. A világszervezet 2006-ban felszólította az afrikai országokat, hogy 2015-ig állítsák át digitálisra az elavult analóg műsorszórást. A határidőből persze szinte az összes ország kifutott, ám ezért nem járt fővesztés, mivel a nyomás inkább a beruházáson volt. Már csak céget kellett találni, aki segít, s a StarTimes kéznél volt. A kínai cég így számos országban szinte garantált pénzcsaphoz jutott a digitális infrastruktúra kiépítése és üzemeltetése révén.

Egyébként a StarTimes az egyetlen kínai magántársaság, amely engedélyt kapott a pekingi kereskedelmi minisztériumtól külföldi rádió- és tévéadók üzemeltetésére.

S ha mindez nem lenne elég, a kínai Eximbank az évek során több százmillió dollár kölcsönnel tömte ki a céget, hogy az terjeszkedni tudjon az afrikai piacon. Ettől persze a StarTimes még magáncégnek tekinti magát, amelyet „szívélyes kapcsolatok” fűznek az anyaországhoz. Egyidejűleg sokakban felmerült az aggály, hogy olyan vállalat ellenőrzi több afrikai állam televíziós hálózatát, amely szoros nexusban van a pekingi kormánnyal, így a kínai állam bármikor tönkreteheti más országok kommunikációs infrastruktúráját. Különösen a társaság zambiai üzlete váltott ki éles kritikát. A StarTimes vegyesvállalatot alakított a ZNBC állami műsorszolgáltatóval, hogy együtt vigyék végbe az ország digitális átállását.

A megállapodás értelmében a kínai vállalat 25 évre szóló 60 százalékos részesedést szerzett a ZNBC-ben, amivel a StarTimes lényegében átvette a zambiai tévéhálózat irányítását. Ahhoz, hogy ki tudja fizetni a 271 millió dollárt a megbízási szerződésért, Zambia hitelt vett fel – természetesen a kínai Export-import Banktól. Szakértők szerint ez természetes lépés azokban az afrikai országokban, ahol kínai cégekkel működik együtt az állam – még ha fennáll is az adósságcsapda veszélye. Hasonló ügyletek mentek végbe Ghánában és Kenyában is, ahol a kínaiak állami szolgáltatóval álltak össze a digitális hálózat üzemeltetésére. Elemzők rámutatnak, hogy a StarTimes akkora befolyást szerzett egyes országok tévéhálózatában, hogy ha kivonulna, leállna az adás. A vállalat ezt azzal utasítja vissza, hogy nincs kapacitása „digitális médiaszünet” előidézésére, annál is kevésbé, mert az afrikaiak többsége a még olcsóbb műholdas adásokat nézi.