Virágozzék száz antenna!

Kínai kungfufilm verekedésének zaja szűrődik ki az egyik viskóból Nairobi külvárosi nyomortelepén, Limuruban. Folyó víz nincs, a házikót is hullámlemezből tákolták össze.

Kínai kungfufilm verekedésének zaja szűrődik ki az egyik viskóból Nairobi külvárosi nyomortelepén, Limuruban. Folyó víz nincs, a házikót is hullámlemezből tákolták össze. Kétgyermekes tulajdonosa, Michael Nganga cipőjavításból próbálja eltartani családját, s néhány csirke is kapirgál az udvaron. A viskót majdnem feldönti a rászerelt hatalmas kínai tányérantenna, amely műholdas tévécsatornák százait sugározza a bent villódzó ósdi készülékbe – Pekingből. Óriási előny ez, hiszen fél kézen megszámolhatók a kenyai helyi csatornák, amelyek nemigen adnak széles körű képet a külső világról.

Az, hogy a műholdas műsorszórás jóvoltából kinyílt a világ a külvárosi szegények előtt is Afrikában, egyenesen Hszi Csin-ping kínai elnöknek köszönhető. Az ázsiai birodalom első számú vezetője 2015-ben hirdette meg a Tízezer falu fennkölt programját, amelynek keretében elviszik a digitális televíziózást a fekete kontinens szegény vidékeire is. Korábban a tévékészülékek előtti ücsörgés a földrész számos részén a gazdagok privilégiuma volt, ám ők is kénytelenek voltak elavult, rossz minőségű analóg adással beérni. Hszi álma az volt, hogy modern, digitális, műholdas műsorszóró hálózatot építtet ki átjátszóállomások során keresztül, amivel lényegében akár Pekingből is lehet sugározni tévéadást Afrika legeldugottabb sarkába is. Ha valaki a tervet pusztán emberbaráti gesztusnak tekinti, valószínűleg tévedésben fog maradni.

A kínai államfő terve sokkal inkább mesteri húzás volt, amely javítja Kína megítélését Afrikában, miközben Peking szorosabb ellenőrzés alá vonhatja a kontinens kommunikációs infrastruktúráját, s úgy irányíthatja Kína médiaszereplését, ahogy akarja. Másrészt pedig zsíros bevételhez és hatalomhoz juttat egy fontos, ám korábban nemzetközileg nemigen jegyzett kínai céget. Ez pedig a StarTimes, amely a pekingi kormány fővállalkozójaként kivitelezi a Tízezer falu programot, lehetővé téve a vállalat számára, hogy domináns helyzetbe kerüljön az 1,2 milliárd lelket számláló afrikai piacon.

Ma a társaság harminc afrikai ország tízmillió előfizetőjét árasztja el kínai show-műsorokkal, teríti híreken keresztül a kínai állami propagandát, háttérbe szorítva a nyugati adókat, valamint Zambiában és Kenyában oly mértékben ellenőrzi a tévéhálózatokat, hogy egyesek félelmei szerint a StarTimes akár le is kapcsolhatja a teljes rendszert, ha úgy tartja kedve. Annak ellenére, hogy a brit BBC és a dél-afrikai MultiChoice adásai több előfizetőhöz jutnak el, általános vélekedés, hogy az állami befolyás alatt álló StarTimes máris túl nagy hatalomhoz jutott az afrikai televíziós hálózatokban.

Afrikát a Nyugat 2000-ig lesajnált, „remény nélküli” kontinensként kezelte, bár némi lelkiismeret-furdalása azért volt, hogy a szegénység talán a fejlett világ tevékenységének a következménye. Ki is nyíltak a segélycsapok, ám ezermilliárd dollár sem volt elegendő arra, hogy megakadályozza egymillió etióp éhen halását az 1980-as években, hogy megfékezze az AIDS terjedését, vagy megállítsa Ruandában a brutális nagyságú népirtást a kilencvenes években. Azonkívül, hogy nyugati olajipari cégek elmentek kutat fúrni Afrikába, mások meg állami megbízásból katonai támaszpontokat építettek, valódi üzleti kapcsolatok nemigen alakultak ki a fekete kontinenssel. Kína ellenben teljesen más oldalról közelítette meg a kérdést.

2000-ben Csiang Cö-min kínai államfő együttműködési konferenciára hívta Afrika vezetőit Pekingbe a közös munka jövőjét megbeszélendő. A kétezres évek közepére kidolgozott „külföldi nyitás” stratégia értelmében a kínai állam támogatni kezdte a vállalkozókat szorosabb afrikai kapcsolatok kiépítésére. Az üzlet lendületbe jött; az Afrikában George Zhu néven ismert Csu Csao-csiang például Etiópiában és Nigériában megalapította Transsion nevű mobilcége leányvállalatait, s olyan sikeres lett a kontinensen, hogy Tecno márkájú olcsó, duál SIM-es okostelefonjaival csaknem 40 százalékkal ő uralja az afrikai okostelefon-piacot – miközben otthon egyetlen darabot sem adott el a készülékből.

Zsen Cseng-fej pedig Kenyába vitte a Huaweit, s Pang Hszin-hszing is Afrikában kezdett üzletelni StarTimes kommunikációs cégével, miután Kínában telítődött a piac. Pang erősen alulfejlett piacot talált, ahol sok háztartásból hiányzott a tévékészülék, így több család volt kénytelen osztozni egy készüléken. Ám az üzletember 2002-es jelentése szerint ezeken is csak két-három analóg csatornán sugároztak adást, a digitális műsorszórás elérhetetlen messzeségben volt. Ráadásul minden országban egyetlen szolgáltató tevékenykedett, amelyek nem átallottak 70 dollárt elkérni egyhavi előfizetésért – amikor az egy főre jutó GDP alig érte el az évi 700 dollárt.

Pang megragadta az alkalmat, s a StarTimes ma már több millió háztartásban kínál több tucat csatornából álló digitális csomagot, a legolcsóbbakat mindössze havi négy dollárért. Pangot akaratlanul az ENSZ is segítette. A világszervezet 2006-ban felszólította az afrikai országokat, hogy 2015-ig állítsák át digitálisra az elavult analóg műsorszórást. A határidőből persze szinte az összes ország kifutott, ám ezért nem járt fővesztés, mivel a nyomás inkább a beruházáson volt. Már csak céget kellett találni, aki segít, s a StarTimes kéznél volt. A kínai cég így számos országban szinte garantált pénzcsaphoz jutott a digitális infrastruktúra kiépítése és üzemeltetése révén.

Egyébként a StarTimes az egyetlen kínai magántársaság, amely engedélyt kapott a pekingi kereskedelmi minisztériumtól külföldi rádió- és tévéadók üzemeltetésére.

S ha mindez nem lenne elég, a kínai Eximbank az évek során több százmillió dollár kölcsönnel tömte ki a céget, hogy az terjeszkedni tudjon az afrikai piacon. Ettől persze a StarTimes még magáncégnek tekinti magát, amelyet „szívélyes kapcsolatok” fűznek az anyaországhoz. Egyidejűleg sokakban felmerült az aggály, hogy olyan vállalat ellenőrzi több afrikai állam televíziós hálózatát, amely szoros nexusban van a pekingi kormánnyal, így a kínai állam bármikor tönkreteheti más országok kommunikációs infrastruktúráját. Különösen a társaság zambiai üzlete váltott ki éles kritikát. A StarTimes vegyesvállalatot alakított a ZNBC állami műsorszolgáltatóval, hogy együtt vigyék végbe az ország digitális átállását.

A megállapodás értelmében a kínai vállalat 25 évre szóló 60 százalékos részesedést szerzett a ZNBC-ben, amivel a StarTimes lényegében átvette a zambiai tévéhálózat irányítását. Ahhoz, hogy ki tudja fizetni a 271 millió dollárt a megbízási szerződésért, Zambia hitelt vett fel – természetesen a kínai Export-import Banktól. Szakértők szerint ez természetes lépés azokban az afrikai országokban, ahol kínai cégekkel működik együtt az állam – még ha fennáll is az adósságcsapda veszélye. Hasonló ügyletek mentek végbe Ghánában és Kenyában is, ahol a kínaiak állami szolgáltatóval álltak össze a digitális hálózat üzemeltetésére. Elemzők rámutatnak, hogy a StarTimes akkora befolyást szerzett egyes országok tévéhálózatában, hogy ha kivonulna, leállna az adás. A vállalat ezt azzal utasítja vissza, hogy nincs kapacitása „digitális médiaszünet” előidézésére, annál is kevésbé, mert az afrikaiak többsége a még olcsóbb műholdas adásokat nézi.