A magyar nyelv elleni mai rohamok a jelek szerint lepipálják a XIX. század latin-német-jiddis nyelvzagyának az árhullámait. Sőt az elvtársi böszmélkedést is, amelyről 1983-ban volt szerencsém megírni, sőt Isten segítségével ki is adatni az Eufémia – értsd: ’szépítő hazudozás’ – című regényemet a szocializmus végnapjairól. Akkor a rendszer már majdnem tökéletes volt. Szinte minden le volt betonozva, már majdnem mindenkit gyökértelenítettek, igaz és egyenes szó már alig hagyta el az ajkakat. Eufémiában az őszinteség halálos bűnnek számított, a szeretet méregnek: a szavak az ellenkezőjüket jelentették. A korruptak „realitásokban gondolkodtak”, „az igazmondás kiküszöbölése óta megszűnt a hazugság”.
A szöveget az akkori kormánysajtóból csipegettem-ragasztgattam össze – másmilyen nem létezett. Ilyesfélék olvashatók a könyvben: „ideiglenesen összeomlott a lakótömb”, a tanulók „végrehajtják a kulturális törvényt a matektanáron”. „Fölvállalják a lerendezés biztosítását az állampolgárok felé.” Az írók bértollnokok lettek, Eufémia népe beleszokott a hazudozásba, a lét alatti életbe, a nyomorba, de legkivált a gyűlölködésbe, a felelőtlenségbe és a járomviselésbe. A Demokráciaelosztó szegénységpárti vezetősége rajta tartotta éber tekintetét „az események hű tükrén…”.
Hoppá! 1983-ban már 2003-at és 2019-et éltük? A történelem enfarkát harapdálja?
Odajutott a top magyarság, hogy a top iparos szolgáltatását már nem végzi, nem is nyújtja, nem is teljesíti, a top cukrász nem veri a habot top termékéhez, a top bentlakás nem szállást ad, meg háromszori étkezést, hanem arról beszélünk, hogy biztosít a rászorulók felé. Bármit. Még a gyufát is gyulladás ellen.
Ja, mindezt a fűtéssel, világítással, takarítással együtt. Ugyanúgy, ahogy az ország sutyerákabb zöme teszi, még a ligetben andalgó párocska két fele is, midőn hovatovább lekommunikálás nélkül promóciósan top csókot biztosít – egyik fele a másik felé – korra, nemre való tekintet nélkül a szex szpíd maratoniján. Vagy viszonylatában?
A mai ménsztrim szövegelés négy transzparens toposza évtizedek óta a beszélünk, a biztosít meg a vonatkozásában és a felé. Manapság vállalat, miniszter, város, szülő, gyermek, elöl-hátul doktor televíziós bármit megmondó ember már nem ad, nem dolgozik, nem alszik, nem eszik, hanem egyre-másra biztosít, de nem cicának, egérnek, hanem bármit bármi felé. Tesz-vesz város népe véletlenül sem csinál egyebet. A kovács patkót biztosít a versenyló patájának vonatkozásában. A tettek és kapcsolatok megszűntek. Kaphat-e ennél durvábbat a füle közé egy magyari hallgató? A szabó nem varr ruhát, az orvos nem gyógyít, a szakács se nem süt, se nem főz; az élelmesebbje inkább pozitív tőkét kovácsol, az ápoló már nem gondozza a rábízott beteget, inkább biztosítja feléje gyógyszerezését, étkezését meg tisztába tételét. Valahogy úgy, ahogy a tűzoltó biztosítja a tetőtéri lángok eloltása vonatkozásában a vizet, meg ahogy a rádió- és tévébemondó rejtett csipesz terméket biztosít a saját orra vonatkozásában munkakezdés előtt, hogy békahangot biztosítson mikrofonjába a hallgatók felé. Vagy ahogy a televízió öltöztetője apró pöttyös, a képernyőn szikrázó ruhát biztosít a műsorok szereplőinek tekintetében, hogy így promotálja őket.
