Álmagyar

A magyar nyelvet lehet mérgezni, ütni-vágni, rágalmazni, félretanítani, sarabolni, mégsem romlik el. Bármilyen fertőzést, merényletet kihever egy-két nemzedéknyi idő alatt.

A magyar nyelv elleni mai rohamok a jelek szerint lepipálják a XIX. század latin-német-jiddis nyelvzagyának az árhullámait. Sőt az elvtársi böszmélkedést is, amelyről 1983-ban volt szerencsém megírni, sőt Isten segítségével ki is adatni az Eufémia – értsd: ’szépítő hazudozás’ – című regényemet a szocializmus végnapjairól. Akkor a rendszer már majdnem tökéletes volt. Szinte minden le volt betonozva, már majdnem mindenkit gyökértelenítettek, igaz és egyenes szó már alig hagyta el az ajkakat. Eufémiában az őszinteség halálos bűnnek számított, a szeretet méregnek: a szavak az ellenkezőjüket jelentették. A korruptak „realitásokban gondolkodtak”, „az igazmondás kiküszöbölése óta megszűnt a hazugság”.

A szöveget az akkori kormánysajtóból csipegettem-ragasztgattam össze – másmilyen nem létezett. Ilyesfélék olvashatók a könyvben: „ideiglenesen összeomlott a lakótömb”, a tanulók „végrehajtják a kulturális törvényt a matektanáron”. „Fölvállalják a lerendezés biztosítását az állampolgárok felé.” Az írók bértollnokok lettek, Eufémia népe beleszokott a hazudozásba, a lét alatti életbe, a nyomorba, de legkivált a gyűlölködésbe, a felelőtlenségbe és a járomviselésbe. A Demokráciaelosztó szegénységpárti vezetősége rajta tartotta éber tekintetét „az események hű tükrén…”.

Hoppá! 1983-ban már 2003-at és 2019-et éltük? A történelem enfarkát harapdálja?

Odajutott a top magyarság, hogy a top iparos szolgáltatását már nem végzi, nem is nyújtja, nem is teljesíti, a top cukrász nem veri a habot top termékéhez, a top bentlakás nem szállást ad, meg háromszori étkezést, hanem arról beszélünk, hogy biztosít a rászorulók felé. Bármit. Még a gyufát is gyulladás ellen.

Ja, mindezt a fűtéssel, világítással, takarítással együtt. Ugyanúgy, ahogy az ország sutyerákabb zöme teszi, még a ligetben andalgó párocska két fele is, midőn hovatovább lekommunikálás nélkül promóciósan top csókot biztosít – egyik fele a másik felé – korra, nemre való tekintet nélkül a szex szpíd maratoniján. Vagy viszonylatában?

A mai ménsztrim szövegelés négy transzparens toposza évtizedek óta a beszélünk, a biztosít meg a vonatkozásában és a felé. Manapság vállalat, miniszter, város, szülő, gyermek, elöl-hátul doktor televíziós bármit megmondó ember már nem ad, nem dolgozik, nem alszik, nem eszik, hanem egyre-másra biztosít, de nem cicának, egérnek, hanem bármit bármi felé. Tesz-vesz város népe véletlenül sem csinál egyebet. A kovács patkót biztosít a versenyló patájának vonatkozásában. A tettek és kapcsolatok megszűntek. Kaphat-e ennél durvábbat a füle közé egy magyari hallgató? A szabó nem varr ruhát, az orvos nem gyógyít, a szakács se nem süt, se nem főz; az élelmesebbje inkább pozitív tőkét kovácsol, az ápoló már nem gondozza a rábízott beteget, inkább biztosítja feléje gyógyszerezését, étkezését meg tisztába tételét. Valahogy úgy, ahogy a tűzoltó biztosítja a tetőtéri lángok eloltása vonatkozásában a vizet, meg ahogy a rádió- és tévébemondó rejtett csipesz terméket biztosít a saját orra vonatkozásában munkakezdés előtt, hogy békahangot biztosítson mikrofonjába a hallgatók felé. Vagy ahogy a televízió öltöztetője apró pöttyös, a képernyőn szikrázó ruhát biztosít a műsorok szereplőinek tekintetében, hogy így promotálja őket.

Egyéb lehetőség ritkán szerepel az opciók között, hiszen komoly presszingről beszélünk mindkét oldal viszonylatában, mióta kifogytunk az igékből mi, magyarok, akik valaha bármilyen szót képesek voltunk megigézni. És nemcsak a szép napokon, hanem a rondákon is.

Vajon miből lehet még pozitív tőkét kovácsolni a mai magyar nyelvszemétgyárakban?

Az úgynevezett nyelvszemét-kibocsátó üzemek nem véletlenül törölték el a mikrofonengedélyt, amellyel legalább saját béreseiket kordában tarthatták, ha akarták. Manapság a képernyős alkalmazottaknak elég egy táblácskát tartaniuk a kezükben, amelyre föl van írva, hogy éppen milyen műsorban törik kerékbe a magyart.

Fityiszt az orrukra! A magyar nyelvet lehet mérgezni, ütni-vágni, rágalmazni, félretanítani, sarabolni, mégsem romlik el. Bármilyen fertőzést, merényletet kihever egy-két nemzedéknyi idő alatt. Tanúja ennek sok ezer mesénk, szólásunk és népdalunk, melyek a történelmi korok előtt keletkeztek, mégis üdék és frissek, ősbölcsességeket őriznek, és rá­adásul tökéletesen érthetők. Születnek ma is. A magyar beszéd a látszat ellenére sem romlik, legföljebb mi. Nyelvédesanyánk a kínzásokra kalandos és tüneményes, örökké megújuló életderűjével válaszol.