Az aszúsodás drámája

Szeptember 19-től látható országszerte a mozikban a Kossuth-díjas Almási Tamás új filmje, a Folyékony arany, a tokaji aszúról készült dokumentumfilm. A tokaji aszúra a mai napig nemzeti szimbólumként tekintünk, közel háromszáz évig a világ egyik legdrágább és legkeresettebb bora volt. Vajon a természet szeszélyeivel és a piac legújabb kihívásaival megküzdve sikerülhet-e visszaszerezni régi dicsőségét? A film kreatív producerével, a borszakértő Ditz Edittel beszélgettünk.

Fotó: Havran Zoltán

– Ételekhez igazítva több esély van reklámozni a tokaji bort?

– Kevesen tudják, hogy Tokajban nemcsak édes, de nagyon jó száraz borokat is készítenek. Éppen azért kezdett el a régió száraz borokat is termelni, hogy megéljen. Az édes borok azért nem túl szerencsések üzleti szempontból, mert minimum három évig kell őket hordóban érlelni, tehát szüretelés után évekig nincs utánuk bevétel. Jók desszertek és bizonyos májas ételek mellé, több olyan gasztronómiai kezdeményezés van jelenleg Magyarországon, amelyik a tokaji aszút párosítja az ételekhez. A Bocuse d’Or Akadémia Made in Hungary elnevezésű programja például összefogta Magyarország csúcskategóriás éttermeit, minden étterem séfje kidolgozott egy tokaji aszú-kacsamáj párosítást, amely az étlapon marad egy éven át.

– Honnan jött a film ötlete, és hogyan kell elképzelni a Folyékony arany forgatását?

– Almási Tamás rendezőt egy tokaji aszúról szóló ötlettel kerestem meg. Szeretem azt az érzékenységet, ahogy Tamás a különböző témákhoz áll, hogy embereken keresztül mondja el a történetet. Az ötletet együtt fejlesztettük, kerestük azokat a jó sztorikat, amelyeket ő rendezőként érdekesnek ítélt. Sokakkal interjúztunk: Tamás tanítványai a Filmművészeti Egyetemről elutaztak egy kamerával Tokajba, és beszélgettek azokkal a helyiekkel, akikről azt gondoltuk, hogy érdekesek lehetnek a film szempontjából. Egyértelművé vált, hogy Szepsy István az első olyan karakter, akiről persze tudtuk, hogy Magyarország egyik legkiválóbb és legismertebb borásza, akinek a világ legjobb éttermeiben szerepelnek a borai, mégis harminc éve Tokajban él, és mindennap azért megy ki a szőlőbe, hogy Tokaj visszakerüljön arra a nívóra, ahol több száz évig volt. Mágikus figura, akihez olyan karaktereket kerestünk, akiknek más történetük van ugyan, de ugyanazért harcolnak. Így találtuk meg a másik két főszereplőt, Alkonyi Lászlót, aki a Kaláka Pincészet tulajdonosa, és korábban borszakíró volt. Elege lett Budapestből, mindent hátrahagyott, elköltözött vidékre, és pincészetet alapított, ma már mindennap kimegy a szőlőbe. A harmadik főszereplő, Bacsó András a világhírű spanyol Vega Sicilia tulajdonában lévő Oremus Pincészetet vezeti. Ők ketten Szepsyvel sok mindent megtapasztaltak, még a szocialista időkben a Tokaji Borkombinátban dolgoztak együtt: megélték a tömegtermelést és a pusztítást, majd aktív részesei voltak a rendszerváltás utáni tokaji újjáépítésnek.

Fotó: Havran Zoltán

– Hogyan válik izgalmassá egy borászati dokumentumfilm?

– Érdekes rácsodálkozni arra, hogy egy hungarikumnak nevezett dolog mögött sok ember számára nincs semmi, csak egy emlék. De vajon mi lett ezzel a tájjal, a jobb életkörülményekért dolgozó emberekkel? Semmit nem írtunk meg előre, hanem mentünk együtt a karakterekkel. Két teljes évet forgattunk, tehát két teljes szüreti idényt, mert szerettük volna megmutatni azt a drámát, amely az aszú készítésével jár. Tízévente ugyanis csak két-három olyan alkalom van Tokajban, szinte egyedüli régióként a világban, amikor megtörténik az aszúsodás. Lemegy a szüreti időszak, de nem szüretelik le a szőlőt, hanem várnak a ködre, a szárazságra és a napsütésre, melyek segítségével ideális mértékben aszúsodhat a szőlő. Ha ez nem történik meg, akkor elrohad minden. Nincs alternatív módszer. Ezek az emberek minden évben az elemekkel küzdenek: kémlelik a napot, a felhők állását, és csak reménykedni tudnak. Azt akartuk lefilmezni, hogy ki hogyan birkózik meg ezzel a stresszel, és hogy végül vajon sikerrel járnak-e.

– Létezik olyan magyar szőlőfajta, amelyet nagyon alulértékelünk?

– A tokaji furmintban, mely az édes aszúborok meghatározó szőlőfajtája, nagy lehetőség van. Sokfélék és komplexek a tokaji termőhelyek, és a furmint képes komoly száraz borok készítésére is, melyek tartalmasak, hosszan érlelhetők.

A magasabb kategóriákban a világ éhes az egyedi, autentikus, kis tételekben készülő borokra. Kérdés, hogy lehet-e Tokajnak még egy olyan sikersztorija, mint az aszú, és a régió képes-e magát újra pozicionálni egy száraz fehérbor mentén. Nem minden szőlő képes arra, hogy nagy bor legyen belőle, az Irsai Olivért például nagyon korán szüretelik, és illatos, friss bor készül belőle, amely aztán egy-két év múlva máris veszít az értékéből. A komoly borok attól egyediek, hogy éveken át tart a felfelé ívelő pályájuk, sokáig érlelhetők a palackban, tartják ezt a magas minőséget, sőt idővel egyre jobbak lesznek.

– Pár éve a film egyik főszereplője, Szepsy István ezer euróért árulta az egyik borát, hogy példát statuáljon. Ennyire jó volt ez a bor, vagy csak kiváló marketingfogás volt az akció?

– A tokaji boroknak egyik klasszikus értelemben vett árkategóriában sincs igazán helyük, annyira egyediek, különlegesek és ritkák. Ezeknek a boroknak a világ borelitjében lenne a helyük, mely jelenthet ezer eurós palackárat is. Mindeközben Tokaj ma a világ egyik leginkább alulértékelt borvidéke, fényévnyire attól az árkategóriától, ahová tartoznia kellene. Azt gondolom, hogy a Szepsy Pincészet ezt szerette volna demonstrálni. Egyetértek velük.

– Producerként mennyire volt más dokumentumfilmet készíteni, mint mondjuk a B.Ú.É.K. című vígjátékot?

– Egy dokumentumfilm jóval személyesebb dolog, amelyen kis csapat dolgozik együtt, szorosan a rendezővel: sokkal szorosabban, mint egy nagyjátékfilmnél. Jóval kisebb a büdzsé, Tokajban például a rendező legtöbbször mindössze egy operatőrrel és egy hangmérnökkel dolgozott. Mi, producerek Ugrin Juliannával szinte alig voltunk jelen, mert minden egyes ember, aki belép ebbe a személyes szituációba, megzavarja a kapcsolatot a főszereplővel. Nem lehet úgy forgatni a szőlőben, hogy ott állunk harmincan. Szereplőink civilek voltak, nehéz volt megteremteni azt az intimitást, amelyben azt érezhették, hogy megnyílhatnak a kamerának. Nem könnyű műfaj, amelyben szerencsére Almási Tamás nagyon jó. Én a gyártást, az előkészítést koordináltam, illetve sokat dolgoztunk azon, hogy egy bizonyos szituációt hogy vigyünk tovább. Az első évben azt láttuk, hogy az aszútermés teljesen tönkremegy. Sokat gondolkodtunk, hol zárjuk le a filmet, melyik szereplőt kövessük jobban, kiben van több lehetőség. Négy évem van a filmben, ez idő alatt gyerekek születtek meg. Ezzel szemben a B.Ú.É.K. harmincnapos forgatás és egyévnyi munka volt: sokkal inkább projekt, míg egy dokumentumfilmbe belenő az ember úgy igazán, szívvel-lélekkel.