Nincs már saját ötletük? – harsog a CD-borító frontlapjáról újságcikk formájában a provokatív kérdés. Hát persze, hiszen az idén aranylakodalmát ülő P. Mobil elkészítette pályafutásának első (és minden valószínűség szerint utolsó) feldolgozásalbumát. Ami korántsem jelenti azt, hogy kiürült volna a tár, hiszen a 2013 óta azonos felállásban működő hard rock formáció háromévente jelentkezik vadonatúj anyaggal. Ennyit bír el a zenei piac. Arról nem beszélve, hogy mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban sem példa nélküli a mások által korábban sikerre vitt zenei darabok újragondolása. Ha Carlos Santanának vagy épp a Tankcsapdának nem derogált a kortárs rockklasszikusok átértelmezése, a P. Mobil vajon miért ne tehetné meg ugyanezt? A vállalkozás akár ráncfelvarrásként is felfogható, hiszen a feldolgozások jó része frissen készült stúdiófelvétel, A zöld, a bíbor és a feketét, valamint a Fellegajtó-nyitogatót (ez utóbbi Szebelédi Zsolt dobos énekével szólal meg) pedig koncerteken rögzítették.
Nem új keletű tehát a zenekar azon törekvése, hogy a mások által már sikerre vitt produktumokat újraértelmezve, saját arculattal, némileg (vagy éppen alaposan) megformázva nyújtsák át ötven éven keresztül kitartó közönségüknek. Baranyi László jó érzékkel tolmácsolja a nyilván nem az ő hangjára készült szerzeményeket – olyan segítőkre támaszkodva, mint a Szebelédi Zsolt, Tarnai Dániel (basszus) alkotta ritmusszekció vagy éppen a harmóniákért felelős billentyűs, Szabó Péter. Érdekességképp a zenekarvezető is énekszerephez jut: az egykori táncdalfesztiválos Metró-nóta, a Mi fáj? amolyan punk rock, trash metal vagy valamilyen hasonló stílusú, hörgő énekhangon szólal meg Schuster Lóránttól. Hogy Zorántól messze esik, az biztos…
Ami az átdolgozott dalokat illeti, a változatosságra nem lehet panasz. A magyar népdaltól kezdve – A csitári hegyek alatt még az Ignite által rockosított változata, illetve az Ismerős Arcoktól ismerős Fellegajtó-nyitogató Kézdy Luca hegedűvirtuóz lélegzetelállító hangszeres játékával – a csöpögős hatvanas évekbeli beatzenén keresztül a klasszikus rockig minden belefér. Még egy kis fricska vagy paródia is. Nevezetesen a Prézlidal, amely nem más, mint az Illés együttes egyik nagy slágere, a Kéglidal saját felfogásban való interpretációja még az 1973-as, kötelező névváltoztatás előtti gesarolos időkből. Persze nem a P. Mobil lenne, ha a kiérdemesült Szörényi–Bródy-szerzemény nem a Schuster Lóránt által átírt, sajátos humorral átszőtt dalszöveggel, illetve jóval keményebb hangzással szólalna meg. Akkoriban a másik két élvonalbeli formáció, a Locomotiv GT, illetve az Omega sem kerülhette el az élveboncolást: az előbbitől az Ezüst nyár (Hol van már az ezüsttál?) vagy az utóbbitól a Ha én szél lehetnék (Ha én ló lehetnék) különböző okokból nem került föl az albumra. Kár. Kordokumentumok, amelyek színesíthették volna a palettát.
