Huszár a tengeren

A katonát a társadalom „adja” és „tartja el”, a katona egyszerre tagja egy családnak és egy számontartható nagyságrendű emberi közösségnek.

Talán bele se vágok – dehogynem… –, ha tudom, milyen hatalmas fa magasodik majd elém, amikor gyanútlanul elkezdem összeszedegetni irodalmi emlékeimet és több évtizedes nemzetpolitikai tapasztalataimat (nem túlzás ez így?), röviden szólva: „nemzeti kódjaimat” a katonaságról. Valószínűleg soha teljességében át nem látható az a tudás, amely régi századainkban felhalmozódott a „katonáról” – harcoljon volt, ha az alkalom úgy hozta, és a szív úgy diktálta, a nemzetért, a fajtájáért, küzdjön zsoldosként itthon vagy külhonban, szolgálja a békét a harc nélküli rövid évtizedekben.

Indokolt itt a szóhasználatban a múlt idő: immár negyedszázada lényegében megszűnt a kötelező katonáskodás intézménye Magyarországon (törvény szerint csak 2004-ben), s az is igaz, hogy azok, akik a második világháborút követően születtek, akár rögtön 1945 nyarától számítva, nem kényszerültek háborúban próbára tenni „vitézi voltukat”. Idetartozom magam is, szigorúan számontartva viszont azt, hogy anyai öregapámra két világháborút mért a történelem és a sors (hozzá némi kommünt 1919-ben és pár év börtönt 1945 után), de apám is végigharcolta az oroszok elleni háborút egészen – az akkori „globalitás” nagyobb dicsőségére – az amerikai fogságig.

Ha az elmúlt háromnegyed évszázadra megóvta is a háborútól a Gondviselés hazánkat, azért nem egy alkalommal csak egyetlen – hol a déli, hol a keleti – határ választott el tőle. És mindkét irányba nézve tudhattuk, hogy magyar vér is áztatta a – szláv – hadszíntereket. (S habár halványuló háborús emlék, de azért „volt” 1956 is meg 1968 is…) És – írjuk le újra meg újra – az országvédelem mint elháríthatatlan nemzeti kötelezettség egyet jelent a határok biztonságával, amelynek garanciája a katona. Most is, továbbra is.

Hiszen a fő biztosítékot jelentő szövetségi rendszerek sem képesek mindennemű fenyegetés ellen folyamatos védelmet nyújtani. Ha szabad egy anekdotikus töredékkel pontot tenni ennek a bevezetésnek a végére, kedvenc emlékem Für Lajosnak, úgy is, mint az utolsó igazán lelkesült hadügyérnek, a féltréfás megjegyzése: „Úgy nézz rám – mondta 1991-ben –, mint Mátyás királyunk óta az első győztes magyar hadvezérre…” Tudniillik az öbölháborúban egy-két magyar katonaorvos is részt vett. A csaknem egymilliós inváziós kontingens tagjaként…

Miközben szaporodnak jegyzeteim, magasodnak a könyvhalmok dolgozószobám vízszintes felületein, ahogy egymásnak adják a szót a könyvek és az emlékek, a „magyar katonának” mind számosabb alakváltozatai sorakoznak fel előttem. Hol glédába állva, hol levert csoportokban összebújva, dicsőségben és kudarcoktól elcsöndesedve, névvel és névtelenül, obsitleveleken és a temetőkben szabályos sorközöket tartva, át ezredéveken, mióta tudomásunk vagy legalább sejtésünk van a magyar történelemről.

Való igaz: a katonaság és a katonáskodás a társadalomnak minden szociális és szellemi rétegét át- meg átszövő intézményrendszer. A katonát a társadalom „adja” és „tartja el”, a katona egyszerre tagja egy családnak és egy számontartható nagyságrendű emberi közösségnek, ugyanakkor részese egy hallatlanul tagolt és hierarchizált – sokszor és sokáig – nemzet fölötti rendszernek, itt a magánemberi szabadságfok a magasabb, ott a fegyelem adta biztonság az erősebb. És a katona élettere abban az értelemben is a társadalom, a falu és a város, hogy a harctéren születő történetek áthatják az otthoni életet, mesemondások formájában alakítják a viselkedési mintákat és az erkölcsi elveket. Aki esetleg elmélyed a Magyar Királyság katonaszervezeti térképein a kiegyezés utáni polgári évtizedekben, és mind nagyobb méretarányú térképre szűkítve próbál közel kerülni az akkori földrajzi és társadalmi valósághoz, s ha kellő egyéb forrásanyag is rendelkezésére áll, az előtt kirajzolódik a magyar katona helye a mindennapi közéletben (a háttérben olykor háborús előjelekkel) és a közéletnek a katonák jelenlétéhez igazodó alkalmi változataival. Látjuk a beszállásolt cseh dragonyost, amint szénát lop a román paraszttól, a kávéházban a Gotterhaltét kipisszegő magyar dzsentrit, a labanc tiszt a pezsgőspohár helyett azonnal a kardjához kap, katonalevelek verébfejbetűit, „fors-ponton” veszekedő alföldi falusit és csak németül hadaró vorarlbergi őrmestert, tiszti kaszinók mulatozásait, szuppécsárdás, szállnak a párizsi csipkék, a gazdag zsidó lányok a snájdig, de koldusszegény tisztek karjaiban, a galíciai végek sarában trappoló székely bakancsosokat, a tengermellék ételszörnyeit magyarul becéző katonákat, az odakint oly sokszínű erotikus tapasztalatokat szerző honvédek itthon kibeszélhetetlen kalandjait, a kaszárnyában öngyilkos regruta hazaszállítását világvégi falujába, látjuk a kocsmában a fejüket vakaró öregeket, amikor hallgatják a szabadságos legényt: steif, bagázsi, defeléroztunk, halbverdá, infanteriszt, tagvake, gefreiter, maródivizit, prófunt és prófusz stb., stb.

És még valami: aki katonának áll – mindegy, hogy önként vagy muszájból –, az más emberként tér haza, mint ahogy útra kelt. Lássunk két régi – és dunántúli – történetet maguknak a főszereplőknek az előadásában, az egyik szöveg mondhatni teljesen ismeretlen, de a másikat sem szokás emlegetni, noha egy korszaknak bizonyos értelemben jellegadó írója hagyta ránk. (Az önmagában is persze komoly meditáció tárgya lehetne, hogy a XIX. század eleje óta miért volt oly kevés magyar író a katonák között. De hát, istenem, képzeljük el Mikszáthot fess huszárként, Kosztolányit ágyútalpat igazgató tüzérként, József Attilát, ahogy verekszik a sűrűjéért a gulyáságyú mellett…)

Hegedüs István Mulató könyvecskéje még nem jutott el az irodalomtörténetig. 1982-ben közölte az Életünk ezt a pár száz soros, felező tizenkettesben írt „népi eposzt”, amely nem is egészen népi, és szerzője szerint inkább „igaz” beszámoló, mint eget-földet, embert és Olimposzt egyberántó hősköltemény. Noha… Noha egy huszár strázsamester – Berzsenyi Dániel kisiskolás társa, kisnemesi sarj – nem kevesebb, mint 22 és fél éves katonáskodásának megörökítése („Ferentz Tsászárért és az Magyar Hazámért”), a napóleoni háborúk idejéből, Kissomlyóról kiindulva, majd végül oda megtérve és közben a teljes Európát bejárva. Niederlandtól Moldováig, Morvaországtól Párizsig, Galíciától a Földközi-tengerig. Elképesztő kavargása a hadi eseményeknek, a nyelveknek, a népszokásoknak, a katonai nyomorúságoknak és a férfiúi sikereknek, ideértve a Tarnopolban „beszerzett” vérbajt is, ahol is: „Környülfogtak engem gyönyörű apátzák, / Akikből is lettek nem soká anyátzák”… Ez a naivan huszáros pannon kedély írja a költeményt, amely egyszerre idézi Garay Háry Jánosát és Petőfi János vitézét, csak éppen ennek a történetét végig lehet követni a térképen.

A másik katonás emlékirat is innen a „környékről” való, ez is „beteríti” a harcoló Dél- és Kelet-Közép-Európát, ám miközben hadi eseményeket örökít meg – bármily különösen hangozzék is –, egy minden porcikájában pannon lírai világ esztétikai forrása is. Kisfaludy Sándor Napló és francia fogságom című munkájáról van szó, érintkezésben a Két szerető szívnek története című művével, amely az Eredeti levelekben a múlt francia háborúból alcímet viseli. Egy világfi, akinél a vers, a sarkantyúpengetés, a honszeretet, a zene és a nők szétbonthatatlan egységben állnak haláláig, akit a végzete azért „száműz” Provence-ba, hogy meg tudja írni azt a verses regényt, A kesergő szerelem címűt, amelyet Hamvas Béla a pannon „léttartalmak” hiteles megfeleltetőjének minősített. A napló pontos és ihletett beszámoló a bécsi indulástól az osztrák és olasz térségeken át a francia fogság végéig: olyan tájakon keresztül, ahol magyar poéta még soha nem járt, tele népéleti hírekkel, kulturális élményekkel, históriai, főleg antik római, utalásokkal – és mindenen átlüktető erotikával meg magyarsággal.

Íme, tehát a katona, akinek harcolnia kell, akinek fogságba kell esnie messze a hazájától, hogy olyan élmények szabaduljanak fel benne, amelyek korszakos irodalmi alkotásokat fognak létrehozni abban a nemzeti sorskérdéseket felíveltető korban, amikor egy Kazinczy, egy Kölcsey és Berzsenyi homloka is méltán kiérdemelte a babért.