Idő az ijedségre

Gyerekkorában lelkipásztornak készült, de a hölgyek legnagyobb örömére a színészetet választotta. Mára kilépett a szépfiúszerepekből, és különböző műfajok között kalandozik. Nagy Sándor afféle színpadi vágtázó: az egyik darabban a gyors átöltözésekhez kialakítottak neki a színpad mögött egy futópályát, hogy két másodperc alatt átérjen az egyik oldalról a másikra. Hosszabb távra is vállalkozott, amikor részt vett az El Caminón.

Fotó: Bach Máté

– Az Adagio együttes mind a négy lemeze platinalemez lett. Miért szállt ki?

– Azért, mert beindult a prózai színjátszás, amelyre mindig is vágytam. Egyre több előadásom lett, és előfordult, hogy tizenöt koncertből tízet miattam kellett lemondani.

– Nem sajnálta?

– Dehogynem. Jövőre talán egy országos turnéval megünnepeljük a 15 éves évfordulót. Amikor az Adagio elindult, hirtelen nagyon felkapottak lettünk, de úgy érzem, hogy jól kezeltük a helyzetet, egyikünk se szállt el. Idővel megtanulja az ember, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor el kell köszönni a rajongóktól.

– Volt olyan időszak, amikor elszállt?

– Az egyetemen, egy kicsit. De ha ezer emberből csak tizenhetet vesznek föl, s te közte vagy, akkor kiválasztottnak érzed magad. Ma már persze másként látom. Elsőben nagy arccal, nagy mellénnyel mászkáltunk. Ekkor az egyik legjobb barátom írt nekem egy levelet, hogy erre figyeljek oda. Rosszulesett, fölhúztam magam, majd még háromszor elolvastam, és rájöttem, hogy igaza van. Bizonyos dolgokban az évek és a rutin segítenek, de állandóan ott a kérdés, vajon nekem való-e a szerep, meg tudom-e oldani. Bodrogi Gyula mondta, hogy aki előadás előtt nem izgul, annak el kellene gondolkodnia azon, hogy abbahagyja a pályát. Ő mielőtt színpadra lép, azt szokta mondani, hogy „a jó Istenke legyen velem, hogy jól érezzem magam!”. Valóban ez a lényeg, nyilván szabályok és keretek között, de ha én nem érzem jól magam a színpadon, akkor a néző se fogja.

Fotó: Bach Máté

– Előadás előtt van valamilyen rituáléja?

– Mindig hálát adok, hogy itt lehetek, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és azokkal, akikkel. Ha az ember a színpadon a helyzetre koncentrál, akkor nem is kell játszania a szerepet, mert az „megtörténik” vele.

– Előfordult, hogy előadás közben úgy érezte, hogy na, most nem történt meg velem?

– Persze. Sok mindentől függ, például hogy aznap kik nézik az előadást, nyitottak-e ránk, én bal lábbal keltem-e fel, vagy nem, mennyire vagyok fáradt, kikkel játszom együtt, és ők milyen állapotban vannak.

– Ha úgy érzik, hogy nagyon jó a közönség, olyankor többet megengednek maguknak?

– Nem szabad. Egyszer a Producerek című előadásban a takarásból figyeltem Haumann Pétert, aki egyik poént a másik után szórta, de a közönség nem ment vele. Egy kacaj se volt. Gondoltam, ha rajta nem nevetnek, akkor velem mi lesz. Kérdeztem Pétert, hogy mit csináljunk. „Semmit, szépen tesszük a dolgunkat, és majd jönnek. Most nem szabad beleesni abba a hibába, hogy rátolunk két lapáttal, vagy letoljuk a gatyánkat, hátha azon nevetnek.” Igaza volt, picit türelmesebbnek kellett lenni a közönséggel, végül nagy sikerünk lett.

– Hat helyen játszik, három hónap alatt három bemutatója volt a játszott darabok mellett. Nem sok egy kicsit?

– Áprilisban 38 előadásban tizennégy szerepet játszottam.

– Az április harmincnapos.

– Igen, túlteljesítettem a tervet. A Játékszínben, a 39 lépcsőfok című darabban húsz szerepet játszom, a Madáchban, az 1 × 3 néha 4 című komédiában hármat. Viccesen azt szoktam mondani, hogy már nem vállalok olyan előadást, ahol csak egy szerepet kell megformálni, csak ha kettőt-hármat. Az egyik nap dupla Én, József Attila-előadásom volt, és este még az Orfeumban is felléptem. Másnap megint két József Attila. Azon a héten tízet játszottam. Akkor tanultam meg, ha ilyen helyzet adódik, akkor csak arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Nem érdekel, hogy délután és este mi lesz, a lényeg, hogy most mi van. Az 1 × 3 néha 4 című darabban hátul kialakítottak nekem egy futópályát, hogy két másodperc alatt átérjek az egyik oldalról a másikra. A gyors öltözéseknél komoly csapatmunkára van szükség, főleg, amikor nőnek öltözöm: smink, harisnya és társai… Kezembe nyomják a kelléket, a ruhákat. Forró Magdi, az öltöztetőm vár, és hadarja: „Most középen mész be, és azt mondod, hogy…” Mint a mitfahrer az autóversenyen. Egyszer Magdi egy oldallal előbbre lapozott, de észnél voltam. Tizenhat darab biztos van a fejemben. Néha nem is emlékszem, mikor tanultam meg egy-egy előadás szövegét. Édesanyám kérdezte mindig: – Hogyhogy nem kevered össze a szerepeket?

– Te tudod a mákos tészta receptjét? – kérdeztem.

– Persze – mondta. – A húslevesét is? – Azt is. – Előfordult, hogy mákot tettél a húslevesbe?

– Dehogy, soha nem keverem össze! – Na, látod, én is így vagyok vele.

– Szeretne rendezni?

– A Madách stúdiószínpadán már rendezhettem volna, Szirtes tanár úrtól két felkérést kaptam. Nagyon megtisztelő, ehelyett gyomorgörcsöm lett. Inkább játszani szeretnék, sokat, jó kollégákkal, jó rendezőkkel. A sors iróniája, hogy amikor Veresegyházon játszottuk a Pletykafészek című darabot – mivel bizonyos elképzelések nem egyeztek –, mentőövként engem dobtak be rendezni kilenc nappal a bemutató előtt. Megijedni se volt időm. Skizofrén helyzet, miközben játszottam, figyeltem, hogy a többiek mit csinálnak, jól reagálnak-e, vagy sem. Végül összeállt az előadás, eddig mindenhol telt házzal játszottuk. Azóta fölkértek, hogy a Black Comedy című darabot is rendezzem meg náluk. Igent mondtam. Most van időm megijedni.

– Hét évvel ezelőtt tizenkét napot töltött az El Caminón. Miért vágott neki a zarándokútnak?

– Padlón voltam, a túl sok munka, magánéleti zűrök, úgy éreztem, el kell mennem. Egyedül akartam lenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy ki honnan jön, min múlik, hogy hová ér el, mi az, ami eleve elrendelt. Gimis koromban lelkipásztor akartam lenni, mert megéreztem, hogy az egyik ember milyen hatással lehet a másikra. Óriási felelősség lelkeket vezetni, terelni a nyájat. A színház is felelősséggel jár, nevelünk, hatunk, érzelmeket váltunk ki. Nagy élmény, hogy Fényeslitkéről jöttem, kilenc évig lagziztam, és ma már a legnagyobbakkal léphetek színpadra. Az El Caminón tizenkét nap alatt háromszáz kilométert mentem. Ott tanultam meg magamról, hogy mennyire vagyok konfliktuskerülő, milyen hibás döntéseket hoztam, kivel milyen a viszonyom, mennyire vagyok gyáva. Egyszer majd folytatom az utat Burgostól, de jókedvből szeretném, nem azért, mert menekülök valami elől.