Kicsomagolt diktatúra

Kormos Valéria könyvében – melynek címe és borítója is szimbolikus – kicsomagolja a legvidámabb barakk gondosan becsomagolt diktatúráját.

Ha kell, a férje elől menekülő, bántalmazott, gyermekeit tanyasi vályogházban nevelő Kovácsnéval kilincsel a tanács lakásosztályán, hogy emberibb körülményeket vívjon ki a három műszakban robotoló, lavórban mosdó, példaértékű anyának. Szolgálati Zaporozsecével tengelyig ragad a sárba, hogy aztán gyalog cuppogjon úttalan utakon az inászói bányatelepen – tényfeltáró írását természetesen a pártbizottság letiltja. A főzelékszagú „kancahotelek” visszajáró vendége, hogy belülről tapasztalja meg a női munkásszállások kilátástalanságát. Ha hűvös fogadtatásban van része az SOS-faluban, felajánlja a fáradt, hatgyerekes hivatásos szülőnek, hogy segít krumplit pucolni, s mindjárt megtörik a jég.

Aki ma személyesen ismeri az Álomszövők – Nőnek lenni a Kádár-korban című könyv szerzőjét, nem könnyen képzeli el róla, hogy ez a poros cipőjű terepmunkás ő lett volna az átkosban: Kormos Valéria – és most én is lefestem a nőt, ahogy ő is fontosnak tartja megrajzolni főhősei küllemét, megjelenését is – maga a megtestesült elegancia: ápoltság, nem kihívó, ám minőségi toalett, ízléses smink, gyönyörű ékszerek – nagypolgári, már-már arisztokratikus viselkedés.

Pedig „incifinci”, törékeny riporterként igenis alámerült a hetvenes-nyolcvanas évek valóságában, később meg olyan darázsfészkeket is megbolygatott (szovjet rabságba hurcolt nők, Fenyő János médiamogul meggyilkolása), amelyek e férfiközpontú világ hímnemű újságíróit is megrémítették volna.

Pályája kezdetén a színházba is belekóstolhatott: munkásszálláson tengődő, szerencsétlen sorsú nők életéről szóló darab szereplőjeként vidékről felkerülve bolyong a nagyvárosi miliőben. Hogy, hogy nem, felső utasításra levették az Ódry Színpad műsoráról a szocialista társadalomra szégyent hozó alkotást, ahogy azt a Fábri Zoltán-filmet is csírájában fojtotta el a hatalom, amelybe szintén beválogatták a csinos, tehetséges kislányt – tudjuk meg a barátnő és kolléganő Schäffer Erzsébetnek a kötet írójáról felvázolt „szabálytalan portréjából”.

Talán itt kezdődött a vonzalma a kemény történetek iránt, amelyek egyszerre tipikusak és nem hétköznapiak, s amelyeket már a legnagyobb példányszámú magazin, a Németi Irén irányította Nők Lapja újságírójaként majd két évtizeden keresztül feszegetett a múlt rendszerben.

Kik a hősei abban a korban, amikor a verdikt szerint mindenki egyenlő, tehát legyen is egyforma, de azért Kádár Jánosné Tamáska Mária mellett Rotschild Klárinak is van egy-két szava a divathoz; amikor szemet hunynak a konzumlányok nyugati tevékenysége fölött, hiszen segítik a népgazdaságot, valutát termelnek az országnak; amikor bírni kell az italt, csak ne lássák rajtad; amikor fizetéskiegészítésként „népszokássá” válik a közösből lopás; amikor a minisztériumi hivatalnok a Dózsa György-kiállításon a kiegyenesített kaszákat kéri számon a tárlat kurátorán; vagy amikor a rózsadombi elvtársnők azzal dicsekednek, hogy villájukban Széchényi Pál grófi leszármazott törli a port?

Például a Hódiköt vezérigazgató-nője, Rozália, akit 34 évesen, megkérdezése nélkül szemelnek ki arra, hogy tízezer ember sorsáért feleljen, s akivel tönkretett, 45 éves rokkantnyugdíjasként beszélget szövetkezeti lakása viaszosvásznas konyhaasztalánál a szerző.

Vagy Éva, a kozmetikus, aki a szövetkezeti rendszerben nem átallja maszek fürjek tojását kenni az állami vendégek arcára, és aki nemcsak színésznők karbantartója, de az utcán strichelőket is felfrissíti, és vallja, a ráncokból megállapítható a jellem.

És itt van Inci, a 3306. számú szövőnő, a Fehérvári úti tömegszállás lakója, aki társaival 1976-ban már a Nők Lapjához mert fordulni – követelvén a „süketpénznek” nevezett pótlékot, azt a kártérítést, amely egészségkárosodásukért megillette őket.

Megismerhetjük F. Dózsa Katalint, a hazai viselettörténet megalapítóját, aki kijuthatott nyugati szakmai utakra is, ennek dacára „pofázós” karaktere miatt megúszta, hogy a belügyesek megkörnyékezzék.

Ica, az elhíresült rendőrgyilkosság, a „Sós-ügy” vezető vizsgálótisztje maga jelentkezett az újságírónál, hogy tollba mondja életét. Ellentmondásos személyiség bontakozik ki, melyet Kormos Valéria inkább sugall, mintsem minősít: „Egyre kuszábbnak éreztem ezt a nőt.”

A legfelkavaróbb információra – hajnalonta kivégzésekre jár az asszony, majd hazamegy felkelteni és iskolába indítani a gyerekét – olvasói levelek idézésével reflektál: „Hogy egy nő önkéntesen kivégzésekre járjon, annak olyan lelki defektusának kell lennie, amit a gyerekkori élményekkel sem lehet megmagyarázni.”

Kormos Valéria könyvében – melynek címe és borítója is szimbolikus – kicsomagolja a legvidámabb barakk gondosan becsomagolt diktatúráját.

(Kormos Valéria: Álomszövők – Nőnek lenni a Kádár-korban. Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: B. Varga Judit. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2019. Ára: 3900 forint)