Mert a Berta nagy liba

Már csaknem minden járványos betegségnek megtalálták a szérumát, csak még a pestis és a mozi széruma ismeretlen.

A mozi egészen újfajta epidémia, alig néhány esztendős. Nálunk először egy kőszínházban volt látható, egy francia bohózat keretében, de azután szinte hihetetlen módon elterjedt. Ragadósabb talán még a trachománál is, amelyhez különben rokonság is fűzi, mert mind a kettő szembajt okoz. […] Valamikor a kávéház is pótolta a szalonélet hiányát, ma azonban annyira túltengett, hogy minden utcasarkot elfoglal s egyenesen neveli a könnyelműséget […] a mozi is eleinte annyira tisztességes, szolid, hasznos intézmény volt, hogy még a tanárok is elvezették oda növendékeiket, de most már leszállt a nívója egészen a rendőri rovatig. […] Hogy a mozi mennyire megrontotta a középosztály ízlését, bizonyítja az is, hogy jelenleg száznyolc ilyen intézményt, vagyis inkább lebujt tud eltartani a belejáró közönség. Igen nagy az erkölcsi rombolás, amelyet ezek a mulatóhelyek véghez visznek, s arról nem is akarunk szólani, hogy a közönség testi épségét is mennyire veszélyeztetik.

(Budapesti Hírlap, 1907. november 27.)

*

A mozgófényképnek s a mozgóképes vállalatoknak ez országszerte elterjedt nevéről a következőt írta az Élet című folyóirat: „A mozi szónak, amelyet nem is olyan régen, alig tíz évvel ezelőtt csinált Heltai Jenő, máris nagy a presztízse.” (1913. márc. 30.) Eszerint 1903 táján keletkezett volna a szó. Ámde Laczkó Géza: Játszi szóképzés c. értekezésében (Nyelvészeti Füzetek, 49. sz., 1907.) még nem említi, holott nagyon kimerítően sorolja fel a kicsinyítő i-képzővel alkotott, legkivált budapesti szavakat. Hogy a Nagy Szótár számára megszerezzem a szó születésének pontos idejét, levélben fordultam magához Heltai Jenőhöz, aki lekötelező szívességgel ezt felelte: „A mozi szót 1905. végén csináltam és nyomtatásban először a Dal a moziról című kuplémban jelent meg a Fidibusz 1906-iki évfolyamának egyik számában. A kuplét 1906 elején énekelte László Rózsi a Bonbonnière kabaréban, igazán népszerű és vele a szó is csak 1906 júniusában lett, amikor Bernát című énekes bohózatomban a Vígszínházban énekelte Kornai Berta.”

Az író azonban az évszámban tévedett, mert a Dal a moziról nem 1906-ban, hanem 1907. április 12-én jelent meg a Fidibuszban. A címen kívül a refrénben fordul elő a szó:

„S mert a Berta nagy liba, Hát elment a mozi-mozi-mozi-moziba.”

Heltainak Bernát című énekes bohózatát pedig 1907. június 1-én játszották először a Vígszínházban. […] A mozi szó születési éve tehát 1907. Azóta e szó a köznyelvben szinte egyeduralomra tett szert, s a rendőrfőkapitánytól eltiltott mozgófénykép színház, mozgószínház szóból rövidült mozgó legfeljebb mint cégér olvasható, mintha restellnék a nem elég komolynak hangzó mozi-t. […] A mozival honosodott meg teljesen a Kodak révén már előbb is ismert Film, mely összetételekben sokszor helyettesíti a mozi szót magát is.

(Tolnai Vilmos: Mozi, Magyar Nyelv, 1915/7. sz.)

*

Különösen egy szempont érdekes, az, hogy a magyar mozgó, amelynek szerződéseit ezen a héten írták alá és pecsételték meg, úgyszólván a nettó súlyával viszi ki külföldre a magyar színészetet, a nyelvünk nélkül, a hangzóink nélkül, amelyeket ott nem értenek, de a mosolyt, a gesztust, a mimikát biztosan értik. A színjátszás internacionális koncertjén szereplünk magyar filmekkel. […] Így lesznek szószólói a magyar színészek a mi isten háta mögé eső rejtett és gazdag életünknek. Ami az írónak a fordító, az a színésznek és a mozgó életnek a kinematográf.

És aztán? A mozi a színház mellett olyan szerepet tölt be, mint a könyv mellett a boulevard újság, vagy egy szemfüles illusztrált lap. Nemcsak exportáljuk az életünket, de egy új és friss szellemet hozunk ide, ami eddig még ismeretlen, és ott rezeg és cikázik majd előttünk az életünk üteme, a vérmérsékletünk lázábrája, amely minden más temperamentumtól idegen. […] De talán tudnak majd módot a magyar mozidarabírók és a magyar színészek, hogy a mi humorunk sajátos rángását fejezzék ki, hogy a mi meleg és nyugalmas magyar kedélyünket rajzolják, hogy a szívtelen és mégis kedves, kegyetlen és mégis meleg csibész tempóinkat, budapesti bakugrásainkat fessék és gesztusokba tegyék át a jasszok, a kucséberek, a varázsitalárusok tolvajnyelvét is. Hogy lássuk a Hermina út életét, a Liget vasárnapi tolongását és a Belváros előkelő forgatagát. Hogy megmozduljon a budapesti utca.

Nem haltok meg egészen ti se, magyar színészek, akiket Petőfi egy versében elsiratott, mivelhogy nem tudtok horgonyt vetni az időbe és túlél benneteket az utolsó könyv, a legutolsó ponyvafirka is. A magyar film halhatatlanná teszi a színészt. Legalább is meghosszabbítja az agóniáját mostoha időkön, felejtő évtizedeken keresztül. […] El lehet raktároznunk egymás mellé az öreg Gabányi sírásóját s Varsányi Irén egy csendes mosolygását, Ujházi Ede kacaját. A magyar színész kicsit emancipálva érezheti magát a halandóságtól, egy illúzió hatása alatt szabadabban, boldogabban lélegzünk mi is, hogy az első magyar mozgó munkához lát és ezen az őszön előadást hirdet. Hosszú lejáratú előadást, amelynek csak a messze jövőben lesz vége. A színlapon talán ez állhatna: „Kezdete 1911-ben, vége valamikor 2011 felé.”

(A Hét, 1911. július 23. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)