Mert a Berta nagy liba

Az író azonban az évszámban tévedett, mert a Dal a moziról nem 1906-ban, hanem 1907. április 12-én jelent meg a Fidibuszban. A címen kívül a refrénben fordul elő a szó:

„S mert a Berta nagy liba, Hát elment a mozi-mozi-mozi-moziba.”

Heltainak Bernát című énekes bohózatát pedig 1907. június 1-én játszották először a Vígszínházban. […] A mozi szó születési éve tehát 1907. Azóta e szó a köznyelvben szinte egyeduralomra tett szert, s a rendőrfőkapitánytól eltiltott mozgófénykép színház, mozgószínház szóból rövidült mozgó legfeljebb mint cégér olvasható, mintha restellnék a nem elég komolynak hangzó mozi-t. […] A mozival honosodott meg teljesen a Kodak révén már előbb is ismert Film, mely összetételekben sokszor helyettesíti a mozi szót magát is.

(Tolnai Vilmos: Mozi, Magyar Nyelv, 1915/7. sz.)

*

Különösen egy szempont érdekes, az, hogy a magyar mozgó, amelynek szerződéseit ezen a héten írták alá és pecsételték meg, úgyszólván a nettó súlyával viszi ki külföldre a magyar színészetet, a nyelvünk nélkül, a hangzóink nélkül, amelyeket ott nem értenek, de a mosolyt, a gesztust, a mimikát biztosan értik. A színjátszás internacionális koncertjén szereplünk magyar filmekkel. […] Így lesznek szószólói a magyar színészek a mi isten háta mögé eső rejtett és gazdag életünknek. Ami az írónak a fordító, az a színésznek és a mozgó életnek a kinematográf.

És aztán? A mozi a színház mellett olyan szerepet tölt be, mint a könyv mellett a boulevard újság, vagy egy szemfüles illusztrált lap. Nemcsak exportáljuk az életünket, de egy új és friss szellemet hozunk ide, ami eddig még ismeretlen, és ott rezeg és cikázik majd előttünk az életünk üteme, a vérmérsékletünk lázábrája, amely minden más temperamentumtól idegen. […] De talán tudnak majd módot a magyar mozidarabírók és a magyar színészek, hogy a mi humorunk sajátos rángását fejezzék ki, hogy a mi meleg és nyugalmas magyar kedélyünket rajzolják, hogy a szívtelen és mégis kedves, kegyetlen és mégis meleg csibész tempóinkat, budapesti bakugrásainkat fessék és gesztusokba tegyék át a jasszok, a kucséberek, a varázsitalárusok tolvajnyelvét is. Hogy lássuk a Hermina út életét, a Liget vasárnapi tolongását és a Belváros előkelő forgatagát. Hogy megmozduljon a budapesti utca.

Nem haltok meg egészen ti se, magyar színészek, akiket Petőfi egy versében elsiratott, mivelhogy nem tudtok horgonyt vetni az időbe és túlél benneteket az utolsó könyv, a legutolsó ponyvafirka is. A magyar film halhatatlanná teszi a színészt. Legalább is meghosszabbítja az agóniáját mostoha időkön, felejtő évtizedeken keresztül. […] El lehet raktároznunk egymás mellé az öreg Gabányi sírásóját s Varsányi Irén egy csendes mosolygását, Ujházi Ede kacaját. A magyar színész kicsit emancipálva érezheti magát a halandóságtól, egy illúzió hatása alatt szabadabban, boldogabban lélegzünk mi is, hogy az első magyar mozgó munkához lát és ezen az őszön előadást hirdet. Hosszú lejáratú előadást, amelynek csak a messze jövőben lesz vége. A színlapon talán ez állhatna: „Kezdete 1911-ben, vége valamikor 2011 felé.”

(A Hét, 1911. július 23. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)